Minden nyáron renoválnak?
– A színház, mint az iskola, nyáron üres, akkor tudjuk tatarozni. A színpad padlóját persze minden évben lefestjük, de általában nagyobb munkákra van szükség. A gyakori bütykölésnek nálunk van egy sajátos oka is: az Örkény épülete nem színháznak való, nem is annak épült, hanem mozinak, Gerlóczy Gedeon tervezte a Madách-házak udvarára. Kevés a hely, ezért kényszerülünk bonyolult, tehát könnyen romló műszaki trükkökre.
– A hazai közönség az utóbbi időben önre is aszszociál, ha Örkényt említik. Egyrészt a színházról, másrészt az írót idéző előadóestjéről.
– Amikor három évad után világos lett, hogy az új hang megtalálta a nézőit, kezdeményeztem a névváltoztatást, két okból. Egyrészt jelezendő a cezúrát, amely az új színházat a Madách Kamarától elválasztja, másrészt követni akartuk azt a színházi hagyományt, amelyben az utókor névadással tiszteleg a fontos színházi életművek előtt. Örkény darabjai, színpadi gondolkodása máig ható újdonság volt a XX. század második felében, nemzetközileg is őt tarthatjuk ebből a korszakból a legtöbbet játszott szerzőnknek. Nevem valóban kapcsolódik az övéhez, de remélem, nem égett rám, hiszen más szerzők legalább ennyire fontosak nekem, formáltak engem, sőt mondjuk Kosztolányit, Krúdyt vagy akár Adyt többet is olvasom.
– Művészcsaládból származik, édesapja képzőművész volt. Mennyire tűnt magától értetődőnek a tizenéves Mácsai Pálnak a színészi pálya?
– Szereplős gyerek voltam, de a színházi pálya lehetősége későn merült fel. Megmaradt bennem az a gyerekekre jellemző, szerepjátékokra való hajlam, amely a legtöbb emberből tizenéves korára eltűnik. A kamaszkori látszani vágyás persze még nem jelent tehetséget. A saját tehetségemről egyébként nincs túl hízelgő véleményem. Nem álszerénységből mondom ezt, és nem is azért, mert valamiféle szent elégedetlenség állapotában lennék. Ez inkább alkati kérdés. Szeretnék jóban lenni a saját színészi pillanataimmal, csak nehezen találok olyanokat, amelyek ezt megérdemelnék. Az Örkény-színházzal akadnak elégedett perceim, de természetesen mindig a megoldatlanságok jutnak eszembe, ezek nyomasztanak. Nem kellemes így, de ez van. A pályám egyébként simán indult. Rögtön felvettek a főiskolára, a Pinceszínházban töltött évem is közrejátszott ebben. Az amatőrök, tágabban az akkori független színházasok világából érkeztem, ahol sokat tanultam, elsősorban munkamorált. Keleti Istvánt és Mezei Évát említhetem, akiknek életük volt az a mozgalom. Téved, aki lebecsülően nyilatkozik az alternatív színházi törekvésekről, mert az sokszor inspirálója, megújítója a kőszínházak világának, felszínre dobja a tehetségeket. Utóbb a kapcsolat bonyolultabb lett, ma már mindennapos, hogy egy alkotó vagy csoport a kőszínházból lép át, vagy itt is, ott is alkot.
– A töretlen ívű pálya a Nemzeti Színház felé vitte osztálytársaival, Funtek Frigyessel, Hirtling Istvánnal együtt.
– Kerényi Imre volt az osztályfőnökünk, ő vitt a Nemzetibe. Megszállott tanár volt. Azok közé tartozott, akik bejártak a főiskolára. Sokat kaptam tőle színészként, és rendezőként is engedett dolgozni. Utóbb a színházról alkotott különböző elképzeléseink miatt útjaink elváltak, és amióta terepének főként a közéletet választotta, nem találkoztunk. A Nemzeti Színházban egy-két örömteli év után nem játszottam eleget, nem kaptam nekem való szerepeket. Később áthívtak a Madách Színházhoz, ahol vezető színész lettem, de néhány esztendő múltán, amikor eldőlt, hogy a Madáchban a próza háttérbe szorul, ott is feleslegesnek éreztem magam. Szabadúszó lettem.
– Mintha filmszínészi pályája is hasonlóan alakult volna… Emlékezetes volt az utolsó Fábri-opusban, a Gyertek el a névnapomra című, vidéki kiskirályokat bemutató nagyjátékfilmjében még főiskolásként nyújtott alakítása, aztán eltűnt a filmgyár közeléből.
– Filmszínészi karrierről valóban nem tudok beszámolni, alig volt néhány filmszerepem, amelyben egy-két mondatnál többet beszéltem volna. Én vagyok az oka. Nem voltam jó filmen, nem értettem hozzá. Később jobban belejöttem, hívtak is: Mészáros Márta rám osztotta Vida vérbíró szerepét A temetetlen halottban, aztán következett Sopsits Árpád kegyetlen nevelője a Torzókban. Ezek tisztességesebben megoldott munkák voltak, hoztak elismerést is, de ritkán lett folytatásuk.
– A színészi pályán érzett mellőztetése vitte a rendezés felé?
– Nem, a kezdetektől szerettem volna rendezni, a színész szak után jelentkezni akartam rendezőnek, de hagytam magam lebeszélni: tanáraim azt mondták, fiatal vagyok, számtalan szerepem lesz, játsszam el előbb azokat. Színházban mégsem kaptam kielégítő feladatokat, de igen sokat televízióztam, rádióztam. Nem voltak tanulság nélküli évek. Utóbb jelentkeztem, elvégeztem. Aztán 2000-ben a főváros azt az utasítást adta a Madáchnak, hogy a kamaraszínházat válassza le a nagy színházról. Az akkori igazgató, Kerényi Imre megkeresett, vállalnám-e a Madách Kamara vezetését. Egyébként a főváros kifejezetten bulvárszínházra gondolt. Azzal a feltétellel mondtam igent, hogy teljes szuverenitással művészszínházat csinálhatunk, elsősorban azokkal, akik a Madách társulatából vállalják az újrakezdés kockázatát. Jöttek mások is persze, akik úgy érezték, érdemes csatlakozni.
– A korábbi bulvárízű Madách Kamarából művészszínházat csinálni meglehetősen merész vállalkozás lehetett. Milyen lépésekben sikerült átformálni a repertoárt, a társulatot?
– Türelem és konokság kellett hozzá. Kezdettől fogva rengeteget dolgozunk, lényegében beköltöztünk az épületbe. Szerencsénk volt, az első évben kifejezetten jók lettek az előadásaink, a másodikban, harmadikban kevésbé, de a szakma azonnal mellénk állt, és megmaradt a közönségünk is. Az első három év után alakult ki a jelenlegi társulat, azóta alig volt mozgás. Most a társulat nyolcadik évében vagyunk, ami állítólag kritikus határ, hét év után előtérbe kerülhetnek új ambíciók. Nem érzékelek repedést a közösségben, hasznos konfliktusokkal, de terméketlen veszekedések nélkül élünk, dolgozunk együtt.
– Mi történt a régi közönséggel?
– Azzal, hogy új hanggal jelentkeztünk, ajánlatot tettünk a nézőnek. Lassan elfogadták. Nagyon figyelünk, hogyan reagálnak, máig kérdőíveket is kitöltetünk velük rendszeresen. Ma nagyjából a régi közönség fele jár hozzánk, amiből látszik: a színházlátogatók ízlése és választása nem végleges, jól is, rosszul is befolyásolható. Hozzáteszem, természetesen nem magával a szórakoztatóiparral van baj, léte szakmánk természetéből következik, jó megvalósításához komoly színészi, rendezői tudás kell. Az a baj, amikor összemosódik a művészettel. Esztétikai csúsztatások révén és anyagi téren. Tisztázzuk: bennem nem merül föl, hogy vonják ki az összes állami pénzt a bulvárból, de lennének technikák arra, hogy nagyjából tíz év átmeneti idő után ne adófizetői pénzből működjön. Hogy nem lehet tíz évre előre tervezni? De lehet. Mi éri meg a közpénzt, azt nem pusztán a személyes ízlés dönti el, létezik objektív mérce. Az államnak a jelenségeket mélységben bejáró színpadi szövegeket bemutató színházakat kell segítenie, és lassan, ismétlem: lassan, ésszerű ütemben el kell húzódni a piaci kultúrától.
– Az Örkény szobányi színpada egyébként menynyiben befolyásolja a művészi koncepciót?
– Akkor lehetünk jók, ha gondolkodásunk összeér a kis színpad adottságaival. Nálunk senki sem technikai varázslatokra számít. Az előadás egyébként sosem a színpadon történik, hanem a nézők fejében. Mindenki tudja, hogy akit a színpadon lát, az nem Hamlet, hanem egy színész, tudja, hogy nem a helsingöri várat látja, hanem kulisszát: mégis képes annak látni, a hős sorsával azonosulni, bukásán megrendülni, a történettel együtt élni, tanulságait elvinni és önmagára érteni. Ez mágia, szellemi elmozdulás, amely ráadásul közösségi élményként esik meg, mindenféle személyiségű, világnézetű emberrel egyszerre, egy térben. Ez ma igen ritka. A belső munka, a színházzal kölcsönhatásba lépő fantázia teremtő jelenség: végső soron minden ebből van, a kerék, a piramis, az írásbeliség, a Rubik-kocka. Nem szakmai elfogultság vagy vak mánia mondatja velem, hogy a színház ma sokkal fontosabb, mint abban az időben, amikor látszólag fontosabb volt, mint ma. Ezért keresünk olyan darabokat, amelyekben ez a felfogás érvényesülhet. Elég mondjuk csak tavalyról a Macskajáték új szövegére, a Kasimir játékmódjára vagy a Bohémélet szövegkönyvére, dramaturgiájára gondolni. Az első őszi bemutatónk, a Tóték is új színpadi szöveggel, az Örkény-regény szerves beépítésével készül, és erősen számít a néző képességeire, játékkedvére. Gáspár Ildikó dramaturgunk egyik főszereplője ennek a munkának.
– Az imént a közönség műhöz való viszonyát említette. Milyennek látja a mai közönséget a tíz évvel ezelőttihez képest?
– Finom, egyenletes romlás van. Nem bántanám a nézőket, tudom, hogy nem ők tehetnek róla, hálás vagyok nekik, hogy jönnek, de figyelmük rövidebb, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt volt. A színház társadalmi presztízse is esett: amikor pályakezdő voltam, szeptembertől június végéig játszottunk, most októbertől május végéig. Mintha a színházba járás meteorológiai esemény lenne: a néző az átmeneti kabáttal leteszi a kíváncsiságát is.
– Közönyösebbek, fásultabbak lennénk?
– Az európai kulturális emlékezet, a közös alap, a közös pillérsor erodálódik. Ez egyértelmű, sok évtizedes folyamat. A nagyon összetett, de alapvetően a görög–római, zsidó-keresztény, mondjuk így: a bibliai kultúrán alapuló rendszer kopik ki a közös tudásból. Különösen igaz ez a művészetre. Nincs állandóság, mindig csak folyamatok vannak, és most épp egy heveny változás kellős közepén vagyunk. Ez átmeneti kor. Nem új dolog ez: több közmegegyezéses világrend is nyom nélkül eltűnt már évtizedek vagy néhány század alatt. Egyszerre érzek fájdalmat és kíváncsiságot. A virtuális közeget érzem a kulcsnak, itt lesz, lehet valami alapvető. Én is rég többet vagyok számítógép előtt, mint könyvvel a kezemben. Az internetes világ, ez az alig tízéves jelenség hasonló kulturális lépcsőt jelent, mint annak idején a könyvnyomtatás elterjedése. Gutenberg találmánya végül is elvezetett az általános írni-olvasni tudáshoz, a világirodalom kialakulásához, a felvilágosodáshoz, az újságokhoz, az anyanyelvi kultúrák virágzásához: pozitív szaldó. Ugyanakkor egy akár kusza sorokkal, de kézzel írott könyvnek több becse van, mint a legtöbb nyomtatottnak.
– Mi lesz a színházzal a nagy világváltozásban?
– Nem tudom. Csak érzéseim vannak. Lehet, hogy radikális fordulat jön. Ma az érezhető, hogy ha a színházat az érzelmek és a gondolatok közös helyszínének tekintjük, akkor a kisebb, intimebb színház működőképesebb. Az is lehet, hogy eltűnik évszázadokra, mint az antikvitás hanyatlása után, s csak egy esetleges majdani reneszánsszal tér vissza. Lehet, hogy váratlan virágzásnak indul.
– Az Örkény-színház tavaly önállóvá vált. Jobb anyagi helyzetbe kerültek?
– Megkaptuk azt a költségvetést, amellyel a közszolgáltatási feladatainkat el tudjuk látni. Eddig nem volt meg az a pénz, amelyből az évi négy bemutatót létre lehetett hozni. Annyink változatlanul nincsen, hogy fizetést adjunk a színészeknek, mindenki fellépti díjas, de a terméketlen bizonytalanság megszűnt. Számos fontos dolgot ugyanakkor változatlanul a pénzhiány miatt nem valósítunk meg. Szükségünk volna egy stúdióra, akár bérleményként, mert a nézőtér nagy, négyszáz személyes, így sok mindenről le kell mondanunk, amire fejben lenne kapacitásunk.
– Mit terveznek a következő évadra?
– Örkény Tótékjának új verzióját már említettem. Öten játsszuk, mindenki több szerepet. Széles László Tótot, Kerekes Éva Mariskát, Szandtner Anna Ágikát, én leszek az őrnagy. Gigor Attila filmrendező egy Bergman-forgatókönyv alapján Gálffi Lászlóval, Gyabronka Józseffel és Pogány Judittal Dúl-fúl, és elnémul címmel rendez darabot. Bemutatjuk a Pillantás a hídról-t Csuja Imrével és Für Anikóval a főszerepben, majd Bagossy László új darabját, a Tháliában pedig Nyugatnők címmel a Nyugat körül található asszonyokról láthatunk előadást.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
