Az amatőrség diszkrét bája

Mosolyogtak a nyelviskola diákjai, amikor István felelt. Nem volt abban semmi hiba, amit mondott. De ahogy mondta! Ékes veszprémi tájszólással beszélte az angolt, amúgy igen szabályosan, a tanár csak bólogatni tudott, javítani rajta nem. Simán vette a Rigó utcai nyelvvizsgát is. Akkoriban még nem volt más.
Világot látottnak kell ahhoz lenni, nem éretlen kamasznak, hogy a gúnyos mosoly lekopjon az ember szája sarkából. Csak azután fog, hogy maga is megtapasztalta az idegen nyelvi beszéd nehézségeit, a megértési problémákat, egyszóval megpróbálkozott azzal: szót értsen egy más kultúrából érkező, más nyelven gondolkodó emberrel. S rájöjjön arra, jóval fontosabb, hogy a lehető legpontosabban fogalmazzon, mint hogy a lehető legtökéletesebb legyen a kiejtése. Ezen a kérdésen ugyanis már régen túlléptek azok, akiknek nagyobb országot, ezzel a világban is nagyobb magabiztosságot adott a történelem ura.
Érdekes reakciókat kaptam nemrégiben egy társaságban, amikor felvetettem: szerintem az embernek idegen nyelven beszélve joga van az akcentusához. A többség nem értett egyet, az akcentust esendőnek, nyelvtudásbeli fogyatékosságnak tartotta, hiszen az az igazi, amelyik az eredetihez a legjobban hasonlít. Akinek az idegen (manapság leginkább az angol) beszéde magán hordozza az eredetjegyeit, nehezebben érthető, tehát szánalmas. A törekvésnek a tökéletes másolat megalkotására kell irányulnia. De vajon egy indiairól, arabról, németről, franciáról, japánról vagy olaszról nem bökhető ki azonnal az akcentusa alapján, hogy honnan való? Hát persze hogy kibökhető! És szégyelli? Esze ágában sincs.
Erről azután az embernek többféle gondolata is támad. Egyrészt hogy nálunk a régi rendszernek évtizedekig igen tetsző volt, hogy az idegennyelv-tudás privilégiumnak számított. Oroszul nem nagyon tanultak meg a diákok, más nyelven meg még kevésbé. Ezek után bátorság kellett ahhoz, hogy valaki nyelvtudás nélkül akár csak turistaként is Hegyeshalom felé vegye az irányt, amikor a határon túl nemhogy érvényesülni, de megszólalni sem tudott. Jöttek a nyelvtudás nélküli generációk, és ez a hiányosság egy idő után hatékonyabb megtartó erő lett, mint a hatósági szigor. És megszületett a perfektül beszélő magyar, a kabarétréfák figurája, aki nem létező nyelvtudását hangos szótagolással próbálja pótolni.
Másrészt viszont az is felmerül, hogy hajlamosak vagyunk túlkompenzálni az évtizedekig tartó kényszerű, politikailag egyáltalán nem korrekt bezártságunkat. Pápábbak akarunk lenni a pápánál. Mi mindent gyomorszorítva, tökéletesen akarunk, miközben irigykedve és szomorúan bámuljuk a lazákat.
Bontsuk csak ki a képet! Megyünk az utcán, elénk áll egy nagy idegen ember, és megkérdezi: mozi merre? Mi jut eszünkbe? Hát hogy útbaigazítsuk. És egy percig sem az, hogy kijavítsuk, vagy megvetéssel végignézzük, amiért még magyarul sem tud rendesen. Mert nekünk megtiszteltetés, hogy valaki igyekvést mutat a nyelvünk iránt, hogy megtanulta azt a néhány szót, amellyel kapcsolatba léphet velünk. Valahogy ezzel a magabiztossággal kellene nekünk is járnunk a világban. Megvagyunk mi a magunk anyanyelvtudásával, megvannak ők is a magukéval. Eddig mindannyiunknak egyszerű. És megtiszteljük egymást azzal, hogy megtanuljuk a másik nyelvét. A történet innen már többszínűvé válik, hisz a helyzetünktől függ, hogy mit akarunk elérni ezzel a tudással. Hogy akarunk-e profik lenni, mert az más. A profi legyen tökéletes! De az amatőr mindig megengedheti magának, hogy körüllengje az amatőrség diszkrét bája. És a többség mégiscsak ebbe a csoportba tartozik. A világ meg nem egyszínű, hanem éppen ettől a sokféleségtől tarkabarka. Jó is neki így.