Bekiabálás

Az egyház kétezer éves történetének szakadásai közül csak keveset sikerült békés úton megoldani, bár erőszakkal sem sokat. Legjelentősebb a bizánci szertartásúak uniója volt a XVII–XVIII. században. Csak ehhez fogható a kanadai anglikán egyház 13. egyházmegyei zsinatának közelmúltban meghozott döntése, amelynek értelmében a Rómától csaknem ötszáz éve elkülönült egyház helyi közössége véget vet a szakadás állapotának.

Az anglikán egyház létrejötte VIII. Henrik (1491– 1547) szerelmi problémáinak köszönhető: az angol uralkodó érvényes házassága megsemmisítését követelte VII. Kelemen (1478–1534) pápától, a kúria azonban megtagadta kívánságának teljesítését. Az uralkodó válaszként – a parlament helybenhagyó határozatára támaszkodva – önhatalmúlag feloldotta házasságát, és 1529-ben megszavaztatta, hogy az angliai egyház feje és kegyura ettől kezdve ő maga legyen. 1532-ben feltétlen hívét, Thomas Cranmert nevezte ki canterburyi érseknek, aki a szakadás fő teoretikusa lett: 1548-ban kidolgozta az anglikán katekizmust, 1549-ben a szertartáskönyvet. Eltörölte a cölibátust, a templomok díszítéseinek megsemmisítése mellett foglalt állást. Katolikus Mária uralkodása alatt ugyan visszaállt az eredeti rend, ám I. Erzsébet (1558–1603) ismét megalapította az anglikán egyházat, amelyet időközben két irányzat kívánt befolyásolni: a puritánok, akik minden katolikus elemet száműzni akartak az anglikán egyházból, valamint az independensek, akik a királyi hatalomtól való függetlenedést akarták elérni. Az ökumené szempontjából az anglikán egyház különféle mozgalmai közül az I. Jakab (1566–1625) alatt megerősödött, a katolikus hagyomány újraélesztésével próbálkozó High Church a legfontosabb, amelynek örököseként 1833-ban indult az úgynevezett Oxford-mozgalom. A XVII. századi racionalizmus jegyében jött létre az úgynevezett „széles egyház” (Broad Chruch), amelyre válaszul John Wesley (1703–1791) létrehozta az ébredési mozgalmat, melyből részben az anglikán „alsó egyház” (Low Church), részben a metodista egyház jött létre.

Vatikán évek óta figyelemmel kíséri az anglikán egyház belső mozgásait, és az egységre törekvés jegyében 2009-ben megteremtette egész anglikán közösségek visszatérésének jogi formáját. Egyéni döntés alapján – megfelelő feltételek teljesülése mellett – eddig is bármikor bárki csatlakozhatott a katolikus egyházhoz, ám így nemcsak korábbi egyházát, hanem annak liturgiáját is szükségszerűen elvesztette. Most azonban ez nem egészen lesz így a Rómához visszatérő anglikánok esetében. A visszatérés szabályozását XVI. Benedek pápa novemberi apostoli konstitúciója tartalmazza, amely nemcsak a Rómához csatlakozás feltételeit fogalmazza meg, hanem – elismerve a közös hit kifejezésének jogos különbségeit – biztosítékokat ad az anglikán értékek megőrzésére. Vagyis a Rómához csatlakozóktól nem várják el, hogy mindent feladjanak.
Egész egyházközségek, plébániák vagy egyházmegyék uniójánál azonban sok probléma támadhat. Ezért teremtette meg XVI. Benedek pápa rendelkezése az egyházmegyéhez hasonló, úgynevezett személyi ordináriusok felállításának lehetőségét azon anglikán papok és világi hívek csoportjai számára, amelyek látható és teljes közösségre kívánnak lépni a katolikus egyházzal. A másik nehézség, hogy az anglikán lelkészek és püspökeik – szemben a római katolikusokkal – többnyire házasok. Katolikus részről a nős lelkészek katolikus pappá szentelhetők ugyan feleségük megtartásával, de a nős anglikán püspök nem szentelhető katolikus püspökké, mert a katolikus és ortodox szokás ezt nem teszi lehetővé. Ez bizonyos lemondást követel meg a nős anglikán püspököktől.
A pápai rendelkezés kihirdetése óta néhány kisebb anglikán közösség írásban jelezte Róma feltételeinek elfogadását; vagyis a mostani kanadai döntés eddig a legjelentősebb áttérési hullám, amely könynyen lehet, hogy történelmi „gátszakadást” fog előidézni. A legnagyobb médiavisszhangot kiváltó bírálat különös módon nem anglikán részről érte a pápai rendelkezést, hanem katolikusról: a „pálya szélére” sodródott és katedrájától már 1979-ben megfosztott Hans Küng svájci teológus a londoni The Guardianban a pápa hataloméhségéről és a keresztények megosztására tett kísérletről cikkezett.
A kanadai anglokatolikusok mindenesetre nem így látják a kérdést. Közösségüknek 41 nem túlságosan nagy, de gyarapodó csoportja van, és ezzel az ország harmadik legnagyobb anglikán közösségének tekinthetők. 2009-ben üdvözölték XVI. Benedek pápa konstitúcióját, majd 2010. március 12-én Peter Wilkinson, Craig Botterill és Carl Reid püspök hivatalos formában is kérte az ordinárius felállítását a Hittani Kongregációtól.
Egyes anglikán közösségek elégedetlensége 1992-ben kezdődött, amikor az anglikán egyház megszavazta a nők pappá szentelhetőségét. Ez a döntés a Vatikánt is aggodalommal töltötte el, különösen 1994 után, amikor a határozat érvénybe lépett. Napjainkig mintegy ötezer nőt szenteltek anglikán lelkésszé, erre válaszul viszont körülbelül ötszáz lelkész döntött úgy: átlép a katolikus egyházba. Még erősebb átlépési hullámot indíthat meg a 2010. július 13-án befejeződött yorki általános zsinat, amelyik megszavazta: 2014-ig megteremtik a nők püspökké szentelhetőségének feltételeit is.
A tízezer tagot számláló Forward in Faith elnevezésű közösség vezetője, Stephen Parkinson nyilatkozatot tett közzé, amelyben kijelentette, hogy a zsinat figyelmen kívül hagyta ellenvetéseiket. Ezt Rowan Williams érsek sem tagadta, aki azonban úgy fogalmazott, hogy az anglikán egyház többsége „kívánatosnak tartja, hogy nőket is lásson a püspöki székben” – viszont, mint megállapította, egyelőre még nem jöttek rá, hogyan tudnának a lehető legnagyobb, következetes nagylelkűséget gyakorolni a kisebbségek iránt. Ez lenne ugyanis a zsinat többségének az óhaja.
Az anglikán egyházon belüli másik komoly konfliktusforrást a homoszexuálisok pappá, illetve püspökké szentelése jelenti, amelyet egy 2004-es moratórium tilt ugyan, ám az amerikai episzkopális egyház ezzel mit sem törődött. A canterburyi érsek e válságtüneteket úgy értelmezi, hogy egyháza átmeneti korszakban van, viszont igyekszik megakadályozni, hogy az anglikán egyházon belüli egység pusztán formaivá váljon. „Nem helyes, ha formálisan fenntartjuk az egységet, miközben meggyőződésünk, hogy helyi szinten a mély megosztottság káros küldetésünknek – nyilatkozta. – Az sem helyes azonban, ha ilyen drámai módon eltávolodunk egymástól, s közben nem látjuk meg magunkban Krisztust” – mondta Rowan Williams. A canterburyi érsek úgy véli, fennáll annak a veszélye, hogy öntörvényű csoportok jönnek létre az anglikán közösségen belül, és széthull az a mély egység, amely Isten szavából meríti erejét.
Hogy ez mennyire jelent jövőbeli veszélyt, vagy mennyire tekinthető befejezett ténynek, azt valószínűleg eltérő módon látja a canterburyi érsek és a kanadai anglikán-katolikus közösség. Az Anglikán Közösség Állandó Bizottsága például, amelynek tagja Rowan Williams canterburyi érsek is, nemrég viszszautasította azt a javaslatot, hogy egyszerűen zárják ki a 2004-es moratóriumot felrúgó episzkopálisokat. A bizottság tagjai a döntéssel egyidejűleg aggodalmuknak adtak hangot egyes szexuális viselkedési formák miatt, de megállapították, hogy egy különválás káros hatást gyakorolna a témáról folytatott párbeszédre.
Nyolc virginiai episzkopális közösség viszont nem sokat teketóriázott a homoszexuálisok fölszentelése után, vagyis ők inkább úgy látták, hogy csak a különválás teremtheti csak meg lelkiismeretük szabadságát. Már 2006-ban kiváltak az amerikai anyaegyházból, amikor nyilvánvalóvá lett a szexuáletikai kérdésekben megmutatkozó markánsan eltérő véleményük. A nyílt konfliktus 2003-ban kezdődött, amikor is az amerikai episzkopális egyház püspöki címet adományozott New Hampshire-ben Gene Robinsonnak, aki nyíltan vállalta homoszexualitását. Hasonló szexuáletikai nézeteket vall az egyház első női püspökségi elnöke, Katharine Jefferts Schori is, akit 2006-ban választottak meg, és a hírek tükrében úgy tűnik, mintha az amerikai episzkopális egyház legnagyobb problémája napjainkra az lenne, miképpen lehet minél több a többséghez képest szexuálisan eltérő gondolkodású férfit és nőt a legmagasabb egyházi méltóságokba juttatni. Ennek szellemében Gene Robinson és Katharine Jefferts Schori kinevezését hamarosan újabb követte, és 2010 májusában a kaliforniai Long Beachben a leszbikus Mary Glasspoolt iktatták be. A lelkésznőnek mind karrierje, mind párkapcsolata töretlennek mondható: már harminc éve él ugyanazzal a nővel együtt. Persze ez a teljesítmény az episzkopális egyház nem minden tagját győzte meg maradéktalanul: magát a beiktatást is kisebb incidensek zavarták meg. Amikor a háromezer főt befogadó arénában közönség elé lépett az őszülő hajú hölgy püspöksüvegszerű valamivel a fején, püspökbotszerű valamivel a kezében, széles mosollyal a száján, egy férfi és egy kisgyermek „homofób bekiabálással” akarta megzavarni a beiktatás ünnepélyességét, ám őket elvezették. Ebből is látszik, hogy a még meglévő előítéletek miatt milyen nehéz az amerikai leszbikus püspöknők élete.
És nem könnyű a homoszexualitás problémáját másként látó anglikánoké, valamint az egységtörekvéseket komolyan vevőké sem. A melegjogi aktivistaként is működő Gene Robinson 2003-as beiktatása után még a nagybeteg II. János Pál pápa is kifejezte aggodalmát, rávilágítva arra, hogy „új és komoly nehézségek” merültek fel a római katolikus és az anglikán egyház egyesítésére tett erőfeszítések útján, és a felmerülő akadályok már nem is csak fegyelmi jellegűek, hanem a hit és az erkölcs alapvető kérdéseit érintik.
Az ökumenét számtalan szimbolikus tettel és dokumentummal, többek között az 1995-ben kiadott, az ökumenikus törekvésekről szóló enciklikával szolgáló II. János Pál pápa élete végén komoly keserűséggel tekinthetett a sokéves, évtizedes munka összeomlására. A látszat ugyanis az volt, hogy semmivé lett a számtalan imádság, egyeztetés, közös dokumentum gyümölcse. 1982-ben Robert Runcie anglikán prímás és II. János Pál pápa döntése nyomán jött létre az a katolikus–anglikán vegyes bizottság, amely a megbékélés jegyében több közös dokumentumot adott ki: 1987-ben az üdvösségről, melyben az Oltáriszentséggel és a papsággal kapcsolatos fogalmakat sikerült tisztázni; 1991-ben az egyházról mint közösségről; 1994-ben Krisztusban élni címmel a keresztény erkölcsi tanítás kérdéseiről; 1998-ban A tekintély adománya címmel a péteri szolgálat értelmezéséről; 2005-ben, nem sokkal II. János Pál halála után Mária: kegyelem és remény Krisztusban címmel a két egyház mariológiai nézeteiről.
Az anglikánok és a katolikusok közeledése tehát nagyon is jól haladt, egészen a legutóbbi időkig. Ám úgy tűnik, hogy azok az események, amelyek a két egyház egészének párbeszédét akadályozzák, az anglikán egyház egyes részeinek minden korábbinál gyorsabb közeledését éppen hogy elősegítik. És Hans Küng ironizáló megjegyzése – „Egyházak tradicionalistái egyesüljetek! Szent Péter kupolája alatt!” – aligha fogja befolyásolni azokat, akik komolyan gondolják Krisztus egyházának egységét.