Beszéljünk magyarul!

Ó, a nyelvi megfelelési kényszer! Találkozunk egymással úton-útfélen, de ha szólni mersz, azonnal naftalinos nacionalista leszel, vagy még rosszabb, retrográd és szűk látókörű. Ahogy Kovalik Balázs, a leváltott operaházi művészeti igazgató fogalmazott valami külföldi lapban: a magyarok félnek minden változástól, nem kérik az amerikai kultúrát, nem óhajtanak a világ fősodrásában hajózni boldogabb nemzetekkel. Amikor végignézek a tanyasi bekötőút sarkán düledező barakkon, amelyen büszke tábla hirdeti, hogy itt is kapható a „Diet Coke”, ami „Maximum íz, no cukor” akkor legszívesebben levetném magam a porba, sírni a hülyeség végtelensége miatt. Felesleges, hiszen most vagyunk a legnagyobb sale-ek idején, amikor már csak „last days”-ek vannak hátra, és megérkeztek az „autumnal new arrival”-ok, mert a nyári „dressing code”-oknak vége, de nem úgy az Oxy Eksön Maxnek, a Fringének, a Balaton Soundnak és az I love Békés megyének.
Egy nap tapasztalata elég, hogy érezzük, egy új pidgin nyelv születik, mint hajdan az ázsiaiaknál, a lebutított angol. Sőt a hajdan latinból hajlított angol szavakat sem eredetiként használjuk, hanem angolos átírásban szenvedünk velük, miként az eksön, a prodzsekt vagy a dzsender esetében, ami például a latin gens, gentis szóból származik. A számítógéppel és az internettel bejött egy olyan nyelvi szeméthegy, amit már lefordítani sem érdemes, mert a bannerek, facebookok, blogolások, a file, az enter meg a delete köznapi kifejezésekké váltak. Ez kisebb baj, mert a technika velejárója, mint ahogy a pilóták is egy speciális angolt használnak. Ezektől a magyar nyelv lehetne még szép és gazdag. De a magyar nyelv ma lesoványított, durva, goromba nyelv, teletűzdelve trágárságokkal, közhelyekkel, hibás és rossz kifejezésekkel. Azelőtt a rádióban és a televízióban csak bizonyos szűrőn átesve lehetett képernyőre, illetve mikrofon elé kerülni. Ma? Hadaró, betűropogtató, rettenetesen hangsúlyozó, felületes és buta beszédek kanyarognak ki az éterbe. Külön nyelvkínzás, hogy fontos műsorokat külföldiek vezetnek, akik erős akcentussal annyira „jópofák”. Hollywoodban semmiféle tehetség nem boldogul akcentussal, Van Damme-tól Nicole Kidmanig mindenki nyelvórákra járt, de finom gúnnyal illették a brit Colin Firth-t is nyafogós angoljáért. Itt viszont nem kényes senki a magyar nyelv tisztaságára.
A nyelvész megmondók, mert ilyenek is vannak, szorgosan bunkózzák azokat, akik néminemű aggályuknak adnak hangot. Most Schmitt Pál kapta meg a magáét, aki ígérte: missziót indít a magyar nyelv tisztaságáért. Ideje lenne a parlamentben kezdeni, mert újmódi ragályként jár körbe az ööözés, az eeezés fülsértő gyakorlata. Gyötrelem hallgatni, amint a politikusok nyökögve keresik a szavakat. Pedig a magyar nyelv gyönyörűséges, elég fellapozni a Toldit, a Buda halálát vagy Babitsot, Kosztolányit, Weörest, beleolvasni az „eredeti” Gárdonyiba, Mikszáthba vagy József Attilába. Szómágusok éltek körülöttünk. A gyerekek Tamkó Sirató Károly becses nevű makói Bakó Manó zakószabóján cseperedtek meg Szabó Magda Tündér Laláján. Már aki. A nyelv azért romlik, mert egyre újabb generációk nem sajátítják el. Otthon beszél a tévé, olvasni nehéz, az iskola a tesztekkel kivégezte a dolgozati számonkérést. Magyar Bálinték eltörölték az iskolai memoritert, ami azt jelenti, sem verset, sem prózát nem kell kívülről megtanulni, mert „megterheli” a tanuló piciny agyát. Így aztán se szókincs, se változatosság, ott van helyette az amerikai szinkron, meg a b…meg mint bárhová illő kötőszó. Ma a diplomát hozzákötik egy nyelvvizsgához, de az senkinek sem jut az eszébe, hogy a jövő tanárait magyar nyelvvizsga nélkül ne engedjék ki az életbe.