Illemkódex

Ünnepségre várunk a 301-es parcellában. A kormányfő már az első széksorban ül (1995-ben vagyunk), amikor a nála idősebb köztársasági elnök megérkezik. Az elnök elhalad az első sor előtt, a miniszterelnök pedig – ülve – pacsit vet oda neki. A jelenetet több százan látják. Csődöt mondott a protokoll, kicsorbult az illem. Mi az illem? Az értelmező szótár szerint a társadalmi szokások alapján helyesnek tartott viselkedés, a jó modor, az udvariasság szabályainak összessége. Igen ám, csakhogy a szokások idővel változnak, átalakulnak. Nevetségesen hat például manapság a harmincas évek illemkódexéből kimásolt mondat: Úriember nem mered rá idegen hölgyekre, nem fordul meg utánuk, és meg sem kísérli, hogy az utcán kössön ismeretséget. Vagy: Úri leány soha nem beszél arról, hogy ő valakit valaha is kikosarazott. És így tovább. Viszont vannak illempontok, amelyek ma ugyanúgy megállják a helyüket, mint hetven-nyolcvan évvel ezelőtt. Ne fogd marokra az evőeszközt! – kapjuk a tanácsot a fent említett kódexben. Vagy: Sohase emeld a kést a szádhoz!
Az Új Idők Illemkódexe 999 pontban rögzítette, mit illik cselekedni, és mit nem. A fejezetek az önuralomról, a test ápolásáról, a sportról, az öltözködésről, a divatról, a bemutatkozásról, a vendéglátásról, az eljegyzésről, a házasságról szólnak. A levélírás kapcsán ezt olvashatjuk: A papír külső szélén hagyj egy sávot üresen, s leveledet ne kezdjed a papír legtetején! A látogatásról jegyezték fel: Tizenegy óra előtt és fél kettő után ne látogass meg senkit! Móra Ferenc írja egy helyütt, hogy írótársát, Gárdonyi Gézát kívánták felkeresni, aki ennek hallatán kijelentette – valahogy ekképpen –: Az urak kettő és három között ne jöjjenek, mert akkor gondolkodni szoktam. S ha már a vendéglátás került szóba: a poharat nem illik fölemelni az asztalról annak, aki tölt. Vagy: bal felől kínáljunk, s az evőeszközt jobb felől szedjük le! Érdekes, hogy a vendéglátás szabályai mennyire nem változtak az évek során.
Az Új Idők Illemkódexe hosszan foglalkozik a társalgással és a magyar nyelvvel. Megemlíti, hogy ne használjunk divatszavakat (ma ilyen az „igazából”). A magyar ember „nem jól néz ki”, hanem jó színben van, és a ruha nem „jól áll”, hanem illik neki. Senki véleményét ne „oszd”, ha mindjárt helyesled is. A magyar csak pénzt vagy kártyát oszt – kapjuk a magyarázatot, véleményt soha. Ezekből a példákból is látszik, hogy a tegnap számon kért „szabályok” egyik-másik pontja ma is érvényben van. Megmosolyogtató ellenben a következő mondat: A vizet pedig pazarold! Közszájon forgó anekdota egy Príma-díjas újságíróról, aki ápolatlan külsejével hívja fel magára a figyelmet. Egyik barátja kereste telefonon. Az édesanyja vette fel a hallgatót, és közölte, hogy a fia éppen mosdik. „Akkor téves” – mondta az illető, és letette a telefont.
A fiatal megmosolyogja a könyvecskét, s tán kézbe sem veszi; a középkorú bele-belelapoz, az idős ember pedig legyint, és úgy gondolja, öntörvényű lett a világ, az illemszabályokat ma már nem tartják be, vagy úgy írják át, ahogy akarják. Meggyőződésem, hogy mindegyik korosztály talál magának a könyvecskében olyan adalékokat, amelyeket eleddig nem ismert vagy nem gyakorolt a társas érintkezés során. Éppen ezért üdvözölni lehet, hogy újólag megjelentették a kódexet, amely az úgynevezett békeidők szokásairól vall. Hölgyek, urak, lehet belőle tanulni! Külföldi útjaim során én is megtapasztaltam például, hogyan kell a citromdarabból a levet úgy a halra csepegtetni, hogy ne menjen a szemközt ülő szemébe. Ha a kedves olvasó meghív egy vacsorára, szívesen megosztom vele.
(Az Új Idők Illemkódexe. Szerk.: Mangold Béla Kolos. Bába Kiadó, Szeged, 2010. Ármegjelölés nélkül)