Nagyon késve jutott el hozzám a Magyar Nemzet 2010. június 5-i száma Végh Alpár Sándor Köznapló című írásával, amelyben édesapámról, Izinger Pálról is ír. Például így: „Az elmúlt hatvanöt év annyi bűnözőt, csirkefogót, szélhámost, vezetővé avanzsált susztert ültetett a nyakukra (a lovas emberek nyakára – I. A.), nem beszélve az Izinger- és a Burgert-félékről, akik pártjogosítvánnyal vertek szét mindent, ami érték volt és hagyomány.”
Az írás a kisbéri ménesbirtok szétverésével vádolja édesapámat. Muszáj reagálni rá, mert egy határon túl nem szabad szó nélkül hagyni bizonyos dolgokat.
Először is nem Izinger Pál verte szét a világhírű kisbéri ménest. Maga Végh Alpár Sándor írja a ménes sorsáról alig néhány sorral alább, hogy az első pusztítást a háború okozta. És azután jött egy kor, amikor a körülményeket, amelyek között élni kellett ebben az országban, nem a magyarok milliói szabták meg. Nem ők döntöttek a földreformról, az államosításról, a beszolgáltatásról, a padláslesöprésről, a parasztok és a mezőgazdaság kizsarolásáról, a nehézipar és általában az ipar értelmetlen pártolásáról, a téeszesítésről.
Ezt nemcsak úgy általában kell tudni, hanem akkor is, amikor apáink, nagyapáink élete fölött ítélkezünk.
Édesapám 1961-ben az Állami Gazdaságok Főigazgatóságának vezetőjeként valóban döntést hozott a kisbéri ménes megszüntetéséről. A megszüntetett ménesbirtok azonban már régen nem az a világhíres, ragyogóan vezetett, értékes tenyészlovakat nevelő, parkosított, tiszta, műemléki istállókat magában foglaló ékszerdoboz volt, amelyet Végh Alpár Sándor joggal sirat. És hogy nem az volt, az nem Izinger Pál bűne. 1944-ben a lovakat Bajorországba menekítették, féltve őket az oroszoktól és a fronttól. Innen az állomány „javát a háború végén az amerikaiak hajóra rakták”, mint Végh Alpár Sándor maga írja. Dr. Bódai József visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1947-ben és 1948-ban, több részletben, haza tudtak hozni 150 lovat. Nem a régi legjobbakat, és nem a legjobb kondícióban, de nem is Kisbérre, az eredeti ménesbe, hanem az időközben Bábolnához került Parragpusztára. Mert a kisbéri ménesbirtokot felszabdalták. Részben a földosztás során „új gazdákhoz”, nagyobb részben Bábolnához került. Néhány év múltán, 1954-ben megpróbálták újra létrehozni a kisbéri ménest, de a tenyészállatok megint nem a kisbéri épületekbe kerültek, ahol akkor már egy téesz gazdálkodott, hanem megosztva két környékbeli tanyára. Ezeket egyesítve az időközben Kisbéren is megszerveződött ménteleppel, 1957-ben Állami Ménes Kisbér néven létrejött – ahogyan dr. Bódai József írja – egy, a „nevében a régit megőrző, de valójában teljesen új szervezet”.
Így érkezünk el 1960-ba, amikor a kormány úgy döntött, hogy a ménesek és méntelepek tételeit törli a központi költségvetésből, és fenntartásukat az állami gazdaságok feladatkörébe utalja. Ekkor került először édesapám felelősségi körébe a kisbéri ménes kérdése.
1960-ban és 1961-ben zajlott az országban a tömeges, erőszakos téeszesítés. A még egyébként sem erős magyar mezőgazdaság a feje tetején állt. Szervezés, átszervezés és minden döntésben a politikai cél elsőbbsége volt a jellemző. Az állami gazdaságoktól – vagyis az édesapám által vezetett területtől – azt várták, hogy a teljes káoszban biztosítsák az ország lakóinak élelmiszerrel való ellátását, és fenntartsák a folyamatos mezőgazdasági termelést. Az elvárásoktól függetlenül bizonyára ez volt édesapám célja is. Véleményem szerint jó, hogy ez volt a célja. Nem gondolom, hogy „magyarabb” magatartás lett volna, ha mindenki hagyja a maga területén, hogy még jobban lepusztuljon minden.
Talán valaki majd feldolgozza, hogy ebben a helyzetben milyen szempontok alapján döntött a vezetés úgy, hogy a három nagy hagyományú, világhíres állami ménesbirtok, a bábolnai, a mezőhegyesi és a kisbéri közül az első kettő megmaradjon, a harmadik pedig megszűnjön mint gazdasági egység, és lóállománya részben a dalmandi, részben pedig a sárvári állami gazdaságba kerüljön. De 1960-as életünket felidézve dokumentumok ismerete nélkül is világos, hogy a döntések kényszerítő körülmények között születtek. A lótenyésztés abban az időben veszteséges ágazat volt, a lovaglás éppen úgy, mint a tenisz, megbélyegzett, osztályidegen sportnak számított. A nyugati országok jóléti szintje pedig nem igényelt még nagyszámú sportlovat.
A bábolnai, mezőhegyesi és kisbéri ménesbirtokokat három tényező együttes jelenléte tette világhírűvé: a kiemelkedő szakembergárda, az egyedi tenyészlóállomány és a gyönyörű gazdasági épületek. Melyiket verte szét édesapám? A szakembergárda és a lóállomány szétszóratásáról történelmünk gondoskodott. Az épületek szerencsénkre megmaradtak. Bizonyára gazdaságossági szempontokat mérlegelve ítélték meg úgy, hogy e három tényezőt egyesítő ménesbirtokok közül hármat nem, de kettőt megpróbálnak újra felfejleszteni.
Édesapámnak semmiféle „pártjogosítványa” nem volt. Párttag sem volt soha. Ellenben „osztályidegen” intézőként és „népnyúzó gazdatisztként”, aminek háború előtti pályája alapján számított, ugyanúgy veszélyeztetett csoportba tartozott, mint a méneskari tisztek, a Végh Alpár Sándor által tisztelettel emlegetett „lovas emberek”. A veszélyeztetettség a konszolidálódottnak mondott kádári időkben sem múlt el. Ipar és mezőgazdaság egymás elleni kijátszása, egy-egy váratlan hajtóvadászat a társadalom egy-egy kipécézett rétege ellen, váratlan kivizsgálások, letartóztatások folyamatosan zajlottak, és mint reális fenyegetés állandóan a levegőben voltak. Hogy talpon maradhatott, azt tehetségének, bátorságának, szeretetre méltó emberi tulajdonságainak és a szerencsének köszönhette.
És legyünk igazságosak, a legmagasabb pártkörökből is néhányaknak, mindig olyanoknak, akik a jobbik oldalon álltak: Nagy Imrének, Donáth Ferencnek, Fehér Lajosnak és talán másoknak is, akik bizonyára kivédtek néhány készülődő hajszát ellene és szövetséges munkatársai ellen.
Izinger Pál kiugróan tehetséges szakember és vezető volt, és szenvedélyesen dolgozott a magyar mezőgazdaság háború utáni talpra állításán, majd világszínvonalra emelésén. Ebben sikeres volt. Természetesen nem egyedül. Többek között a Végh Alpár Sándor által szintén kárhoztatott Burgert Róberttel. Teljesítményüket az egész világ elismerte. Sára Sándor tízórás dokumentumfilmet szentelt a Burgert Róbert igazgatta Bábolnának és benne a magyar mezőgazdaságban mutatkozó, a szocialista kereteket feszegető ígéretes jelenségeknek.
Izinger Pál életműve éppen hogy értékek létrehozásával és nem értékrombolással jellemezhető. Hála Hanák Gábor harmincórás oral history jellegű filmjének, ez jól dokumentált az utókor számára is.
Döbbenten és értetlenül állok Végh Alpár Sándor csirkefogózásával szemben. Mindezt nem tudja, és úgy csirkefogózik? Vagy tudja, és ennek ellenére csirkefogózik? Jó lesz ez így nekünk, ha ilyen könnyen lehet csirkefogózni?
Izinger Anna
Értem én a levelét, Asszonyom: elégikus hangját, felvetését, háborgását – csodás kort megélt édesapjáról van szó, ha jól emlékszem, három éve hunyt el 95 évesen. Szakemberként sem volt akárki, növénytermesztői tudását mindenki respektálta. Ez igaz. Mint az is, hogy Izinger Pál, hiába nem volt tagja a pártnak, egyetértett a mezőgazdaság „átszervezésének” módjával. Ez juttatta oda az országot, amely hajdan a Monarchia éléstára volt, hogy az ellátás 1961-re csődbe jutott. Se tej, se hús. Mindkettőt egy ideig Csehszlovákiából hozták, nehogy botrány legyen. S akkor történt az is, hogy a Komárom megyei pártbizottság ülésén egy osztályvezető (Havasi Ferenc, akiből utóbb miniszterelnök-helyettes lett) azzal állt elő, hogy legjobb lenne sorsára hagyni a mezőgazdaságot!
Maga mentőangyalként állítja be azt, aki jól csengő nevét odaadta a kíméletlenül végrehajtott kolhozosításhoz. Igen szép dolog ez Izinger Pál lányától, de bocsásson meg: amiről szó van, nem családtörténet, hanem a magyar lótenyésztés legsötétebb fejezetének része.
Édesapja, Asszonyom, az Állami Gazdaságok Főigazgatóságának vezetőjeként 1961-ben bevitt egy tervet a pártközpontba azzal, hogy a gazdaságok fejlődésének fő gátja az épülethiány. A lótenyésztés amúgy is veszteséges ágazat, ő átvenné a ménes istállóit. A párttól szabad kezet kapott Izinger Pál, és a szabad kéz azonnal intézkedett. Egy bábolnai értekezleten kihirdette azt az ítéletet, amellyel 170 év szakszerű munkáját semmisítették meg. Ész nélküli intézkedések következtek. A világhíres nóniuszt a Hortobágyra telepítették, a gidránt Dalmandra, a Furioso-North Start a Nagykunságba, az angol telivér ménest s a kisbéri félvért Bábolnára, és ezzel együtt megszüntették a lótenyésztés eredményesen működő szervezetét. (Az első világháború előtt 2 136 000 lovunk volt, az oroszok és a románok intézményes zabrálásai ellenére 1959-ben még mindig volt belőlük 720 ezer, mígnem a fentiek nyomán az állomány tíz év alatt leapadt a harmadára.)
Éltek s élnek még tanúk, akik beszámoltak arról, mint érkezett Kisbérre Izinger Pál és csapata. Félelmet keltő volt. Mi ez itt? – kérdezte. Kórház. Jó, erre húszmilliót fogunk költeni, s ez lesz a helyi gazdaság központja. Ez az épület? Fedett lovarda. Helyes, két szintet fognak kialakítani, és 100 ezer naposcsibét telepítünk bele. (Lakatosüzem lett belőle.) Ennek ellenére a kilencvenes évek elején a kisbériek meghívták, s mindenki ámulatára megjelent egy szakmai bemutatón. Kapott hideget-meleget. Rögtön azzal kezdték: miért verte szét a ménest? Az idős ember előbb magyarázkodott. Sosem volt pályán, azt hitte, a lóverseny úri passzió, de végül beismerte: elhamarkodott, rossz döntést hozott.
Fejet hajtanék az érzelmei előtt, Asszonyom, de ha így teszek, akkor a megroppant életűeknek és a magyar lótenyésztés szélnek eresztett szakembereinek mi jár? Előttük le kellene térdelnem – Izinger Pál helyett.
Ha további részletekre kíváncsi, menjen el Babócsára, és kérdezze meg a kisbéri mének akkori vezetőjét, Rádoki Józsefet. Ha pedig érdekli, volt-e más lehetőség, nézzen utána, mi történt Lengyelországban. Ott nem hajtották vágóhídra a lovakat, virágzik is a tenyésztés. Tudja, hány ló van ma Magyarországon? Nyolcvanezer.
Ezzel a számmal búcsúzom, és békéljen meg azzal, hogy az édesapja nagyot tévedett.
Kezét csókolja:
Végh Alpár Sándor
