Izinger Pálról

V I S S Z H A N G

Értem én a levelét, Asszonyom: elégikus hangját, felvetését, háborgását – csodás kort megélt édesapjáról van szó, ha jól emlékszem, három éve hunyt el 95 évesen. Szakemberként sem volt akárki, növénytermesztői tudását mindenki respektálta. Ez igaz. Mint az is, hogy Izinger Pál, hiába nem volt tagja a pártnak, egyetértett a mezőgazdaság „átszervezésének” módjával. Ez juttatta oda az országot, amely hajdan a Monarchia éléstára volt, hogy az ellátás 1961-re csődbe jutott. Se tej, se hús. Mindkettőt egy ideig Csehszlovákiából hozták, nehogy botrány legyen. S akkor történt az is, hogy a Komárom megyei pártbizottság ülésén egy osztályvezető (Havasi Ferenc, akiből utóbb miniszterelnök-helyettes lett) azzal állt elő, hogy legjobb lenne sorsára hagyni a mezőgazdaságot!
Maga mentőangyalként állítja be azt, aki jól csengő nevét odaadta a kíméletlenül végrehajtott kolhozosításhoz. Igen szép dolog ez Izinger Pál lányától, de bocsásson meg: amiről szó van, nem családtörténet, hanem a magyar lótenyésztés legsötétebb fejezetének része.
Édesapja, Asszonyom, az Állami Gazdaságok Főigazgatóságának vezetőjeként 1961-ben bevitt egy tervet a pártközpontba azzal, hogy a gazdaságok fejlődésének fő gátja az épülethiány. A lótenyésztés amúgy is veszteséges ágazat, ő átvenné a ménes istállóit. A párttól szabad kezet kapott Izinger Pál, és a szabad kéz azonnal intézkedett. Egy bábolnai értekezleten kihirdette azt az ítéletet, amellyel 170 év szakszerű munkáját semmisítették meg. Ész nélküli intézkedések következtek. A világhíres nóniuszt a Hortobágyra telepítették, a gidránt Dalmandra, a Furioso-North Start a Nagykunságba, az angol telivér ménest s a kisbéri félvért Bábolnára, és ezzel együtt megszüntették a lótenyésztés eredményesen működő szervezetét. (Az első világháború előtt 2 136 000 lovunk volt, az oroszok és a románok intézményes zabrálásai ellenére 1959-ben még mindig volt belőlük 720 ezer, mígnem a fentiek nyomán az állomány tíz év alatt leapadt a harmadára.)
Éltek s élnek még tanúk, akik beszámoltak arról, mint érkezett Kisbérre Izinger Pál és csapata. Félelmet keltő volt. Mi ez itt? – kérdezte. Kórház. Jó, erre húszmilliót fogunk költeni, s ez lesz a helyi gazdaság központja. Ez az épület? Fedett lovarda. Helyes, két szintet fognak kialakítani, és 100 ezer naposcsibét telepítünk bele. (Lakatosüzem lett belőle.) Ennek ellenére a kilencvenes évek elején a kisbériek meghívták, s mindenki ámulatára megjelent egy szakmai bemutatón. Kapott hideget-meleget. Rögtön azzal kezdték: miért verte szét a ménest? Az idős ember előbb magyarázkodott. Sosem volt pályán, azt hitte, a lóverseny úri passzió, de végül beismerte: elhamarkodott, rossz döntést hozott.
Fejet hajtanék az érzelmei előtt, Asszonyom, de ha így teszek, akkor a megroppant életűeknek és a magyar lótenyésztés szélnek eresztett szakembereinek mi jár? Előttük le kellene térdelnem – Izinger Pál helyett.
Ha további részletekre kíváncsi, menjen el Babócsára, és kérdezze meg a kisbéri mének akkori vezetőjét, Rádoki Józsefet. Ha pedig érdekli, volt-e más lehetőség, nézzen utána, mi történt Lengyelországban. Ott nem hajtották vágóhídra a lovakat, virágzik is a tenyésztés. Tudja, hány ló van ma Magyarországon? Nyolcvanezer.
Ezzel a számmal búcsúzom, és békéljen meg azzal, hogy az édesapja nagyot tévedett.
Kezét csókolja:
Végh Alpár Sándor