Keresztúri dombok

Olyan országban élünk, ahol általában megünneplik az évfordulókat. Az írókét, a költőkét is, bár a legfontosabb életművek esetében is gyakori a feledés. Akiről most szó esik, még közöttünk lehetne. Bella István 1940. augusztus 7-én született Székesfehérváron, bár a Fejér megyei székhelyhez közeli Sárkeresztúr a fölnevelő faluja. S a hetven esztendővel ezelőtt világra jött Kossuth-díjas költő négy éve halott. Csak remélhetjük, hogy életműve sokak szívében, tudatában él. Egyebek között azért is, mert a szülőföld, a származás, a szűkebb haza számára mindhalálig szent volt. Nem feledem a pillanatot, amikor búcsúztatásán, a Farkasréti temetőben a sárkeresztúriak hozták sírjára a hazai földet… Jelképes és gyönyörű pillanat volt.
Annak a kiváló költőnek szólt, akinek a hűség oly sokat jelentett életében. Akkor is, ha – mint oly sokan – ő is kiszakadt a szülőföldből, és hatalmas utat járt be. Ám hozta őseinek szellemi hagyatékát, hozta az archaikus nyelvet, hozta a hovatartozás biztonságát. Őrizte azt, amit tanítóitól, elsősorban a versbe énekelt Ünnep Margittól kapott. Az édesapját korán elveszített fiúnak olyan szellemi ajándékokat adott a fölnevelő falu, amelyek hozzásegítették a tiszta szívű líra megteremtéséhez. Az Ünnep Margit című vers kapcsán megjegyezhetjük, hogy a tanítónő igen közel állt a Bella családhoz. Sajnálta „Pityét”, aki oly korán jutott félárvaságra. És Margit néni időskorában is mindig nagy szeretettel és kedvesen beszélt hajdani jeles tanítványáról, vonzalmuk mindhalálig kölcsönös volt. Ha Bella István Székesfehérváron járt, gyakran kereste föl tanítóját, és Margit néni alig élte túl a költő korai halálát. A versben a betűvetést tanító pedagógus alakját rajzolja meg a költő, s ahogy egyszer megjegyezte: akkor Sárkeresztúron nem volt diszlexiás gyerek… Játék és pátosz vegyül ezekben a sorokban: „Betűz a nap az ablakon. / Betűket betűz a napon. / Figyelek, szájáról olvasom / sugarát. Leírom, rajzolom.”
Sárkeresztúr, a Mezőföld és Fejér megye hajdani világa egyébként is gyakran van jelen költészetében. Már a legelső időkben is, ennek korai bizonyítéka például a tizennégy esztendős korában a Fejér megyei napilapban megjelent zsengéje, a Hazafelé. „Kigördült a vonat csendben, / integetett az állomás, / de én csak az utat figyeltem, / az érdekelt és semmi más. / Csak lestem, vártam szívrepesve, / átnézve az ablakon, / mikor int már felém a mezsgye / a keresztúri dombokon. / Mikor köszön rám a kútágas, mikor köszön rám a falu, / utcáiról, mely mind szétágaz, gyümölccsel, mely nem savanyú…” Ezek a sorok kétségtelenül már költőt jeleznek, nemesen egyszerű, veretes sorokkal, a tiszta érzelmek kifejezésével. Ez az az időszak Bella István életében, amikor nehéz körülmények között élt a csonka család (édesapja odaveszett a második világháborúban), az édesanya betanított munkásként dolgozott, s a fizetése meg a nagymama özvegyi nyugdíja alig biztosította megélhetésüket.
Ám ez a korszak, a székesfehérvári József Attila Gimnáziumban folytatott tanulmányok ideje az irodalmi érdeklődés szempontjából is jelentős. Bella ismerte az Irodalmi Újságot, a Csillagot, az Új Hangot, a kor irodalmi fórumait. Gyönyörű sora a halott apát idéző versből: „Ráfúj az idő muzsikája, befedi, mint a feledés…” Ahogy egyszer maga is mondta, lepergett róla az ötvenes évek sematikus álköltészete, bár Kuczka Péter Mindenkinek! Mindenkinek! című poémája hatott rá, de például Juhász Ferenc Dózsa-eposza sokkal inkább. És hatott rá a vidék ismert tanító-költője, az abai Tanka János is, akinek oly sokat köszönhetett.
Aztán 1966-ban megjelent első verseskötete, a Szaggatott világ már érett költőt mutat föl. Fölfedezhetjük benne a falusi gyerekkor alaprétegeit. A „kilencéves, árva evangélista” képében önmagát jelöli, utalva gyermekkora alapélményére, kántorságára, a templomi szolgálatra. És megírja a szegénységet, ezzel egyben tipikus képet fest az igazságtalan társadalmi helyzetről, hogy később egyre inkább kora hű lírai krónikása legyen. Önarcképet fest, és ebben az „észrevétlen elúszott” apa és a még itt levő, „mind fehérebb” anya a két főszereplő, és közöttük ágaskodik „az öklömnyi gyerekember”. Gyakran szól a fölnevelő falu egyszerű embereiről, valamint a tárgyi környezetről. Persze kissé még szűkös ez a lírai világ, ám egyértelmű, hogy az ifjú költő már ekkor természetes hangon tudja összekapcsolni az evilágot az egyetemessel, a földi köröket az égiekkel. Például ily módon: „Rezes sugárral gőzölögnek / a csillaggal bevetett mennyek. / Hold párállik – aranyló trágya –, / mit elejtett az ég bikája” (Cséplés).
A szülőföld később már jóval áttételesebb formában jelentkezik kibontakozó költészetében, és nagy szintézisversek lesznek a kiváló művészi eredmények. Az 1975-ös A hetedik kavics című kötet egyik kiemelkedő darabja a Sárkeresztúri ének. Címéből arra is következtethetnénk, hogy itt is a kibocsátó közeghez kapcsolódó elemek uralkodnak, azonban másról van már szó. Bármelyik vidékről szólhatna a mű, és talán bármelyik korról is. Van benne viszont számos olyan utalás, amely akár a sámánok idejét is idézheti. Azokat a kiválasztott személyeket, akik önkívületi állapotban érintkeztek a természetfölötti lényekkel. A sámán ugyanakkor vezető szerepet játszott közösségében, és ez így volt az ősmagyarok vallási és társadalmi életében is. S ha nem is közvetlen minden ősi hatás, azt láttatja Bella István, hogy a XX. században ő hasonló szerepet lát költő és költészet vonatkozásában. Természetesen ez csak az egyik útja az irodalomnak, hiszen létjogosult sok egyéb törekvés és szándék is. Ám olyan út ez, amelyet lebecsülni semmiképpen sem ildomos, hiszen egy önmagára adó korban nagyon jó és mindenképpen hasznos lenne, ha a líra a mostaninál fontosabb szerepet játszana a mindennapi életben. És az sem lenne baj, ha a Bella Istvánhoz hasonló, felelősen gondolkodó és magas esztétikai színvonalon szóló poéták tudatunkban és a környező valóságban is jóval előkelőbb helyet foglalnának el.
A Sárkeresztúri énekben az egyéni és a közösségi sors fonódik össze. Ott van a háttérben a költő szülőföldjének maradandó élménye, és ez tágul ki az egyetemes körökig. Utazhatunk vele térben és időben, és hasonlóképpen épülnek egymásra különböző lírai rétegek is. „Vissza, / csak vissza, / vissza a gyökerek közé, / a vak virágok közé, / ereim kőlenyomatához, / a testembe préselt kőkori virághoz, / mit nem mutat ki röntgen és kés se, / vissza, csak vissza, / vissza a csöndhöz, a csöndbe, / csöndkishúgom édes öléhez, / kistestvérem édes öléhez.”
Erről az 1972-ben keletkezett költeményről mondta Bella István, hogy „ez a vers tette lehetővé […], hogy ez a könyv egyáltalán könyv legyen […]. Ez hitette el velem, hogy vannak verseim, amelyek érdemesek az emberi szóra.” S bár nem szó szerintiek a nevelő faluhoz kapcsolódó vonások, azért az sem mellékes, hogy a gesztus, a köszönet mozzanata is ott munkál a mű szellemi hátterében. A köszöneté, hogy sárkeresztúri lehetett.
Hosszasan szólhatnánk még Bella István utóéletéről, verseinek hatásáról. Befejezésül álljanak itt az utóbbi időben megvalósult, illetve a közeljövőben megvalósulandó mozzanatok. Ennek az esztendőnek tavaszán Székesfehérváron a Vörösmarty Társaság megrendezte a költő hajdani iskolájában, a József Attila (most Ciszterci Szent István) Gimnáziumban az első Bella István versmondó versenyt, amelyen beigazolódott, hogy fiatal fiúk és lányok tudnak mit kezdeni ezzel az életművel. Ugyancsak a Vörösmarty Társaság ez év őszére olyan kötetet szeretne kiadni Zsille Gábor szerkesztésében, amelyben a Bella Istvánhoz íródott versek lesznek olvashatók.
Végül arról, hogy Sárkeresztúron tervezik: a művelődési ház fölveszi a költő nevét.