Köznapló

Július 23., péntek
Szeretem az olyan perceket, amikor egy név felkavarja az emberben az „iszapot”. Húsz éve halt meg Jerevánban Paradzsanov filmrendező. Az évforduló rögtön eszembe juttatta a másik neves örményt, a misztikus Gurdjieffet, és azt, hogy nem könnyű örménynek lenni.
Amint nevet szerez valamelyik, rögtön kér belőle némi részt más is. Mint Paradzsanovból a grúzok, hiszen Tbilisziben született, sokáig ott élt. Gurdjieffet a görögök és az oroszok is magukénak vallják, a nagy dalost, Charles Aznavourt a franciák sajátították ki, a legnagyobb tengerfestőt, Ajvazovszkijt az oroszok csaklizták el tőlük.
Ismerős ez nekünk, magyaroknak. Mednyánszkyra a szlovák festészet tart igényt, Lisztet az osztrákok próbálják elorozni, Szondi Lipótot a svájciak.
Történelmünk is sokban emlékeztet az övékre, bár sorsstátusunkat az írekéhez hasonlítják sokan, megint mások a lengyelek történelmét teszik oda a magyar mellé, mondván, kijutott azoknak is – az örményekre alig gondolnak a párhuzamkeresők. Pedig múltunk sok rokon vonást mutat.
Minket Batu kán tatárjai irtottak ki szinte végleg, az örményeket 700 évvel később a törökök. Az oroszok – néhány perzsa jövevényszó okán – próbálták az örmény nyelvet a perzsa mellé csapni, holott az is „árva”, mint a magyar. (Ami erősen emlékeztet arra, ahogy a németek próbálták a göttingeni Schlözerrel az élen a magyarok múltja alól kirúgni a sámlit. A hanyag Európa úgy tartja: a kereszténység a bizánci birodalomban lett először államvallás. Nem. Az örmények már 301-ben bevezették.)
No, de miért jutott eszembe ma Paradzsanov?
Reggel körbejártam a kertet, és megállapítottam, ennyi munka még sosem produkált ilyen gyönge eredményt. Óriás cseresznyefáinkon nem termett egy szem se, az almafákon is alig, kínlódik a paradicsom, a josta hozama kacagtató. A rózsák nyújtanak némi vigaszt, a többi csak rontja a kedvet.
Úgy döntöttem, ezután biztosra megyek.
Madárijesztőket fogok telepíteni. Hóbortos bolondokat, akikkel, ha kedvem tartja, beszélni is tudok. Úgy gondoltam, Paradzsanov ad mintát hozzájuk. Láttam a pesti kiállítását: képeit, kollázsait, senkiéhez sem hasonlítható mesevilágát. Napokig röptetett a boldogság utána.
Ezt a tüneményes örményt azért zártam a szívembe, mert filmjei többek, mint filmek. Festmények is, versek is – olyanok, mintha időtlen karnevált látnék, zenés nyüzsgést egy keleti bazárban. Gyönyörű lovak, pompás szőnyegek, áhítatra késztető templomok, és mindehhez különös táncokat elegyít. Hasonlóakat ahhoz, amit hosszú keleti útján Gurdjieff gyűjtött és mentett meg. (Peter Brook filmjében – Találkozás rendkívüli emberekkel – látni őket, nálunk sosem vetítették.)
Paradzsanov bármibe fogott, eseménnyé tette. Egy történet elmondását ugyanúgy, mint egy filmforgatást, egy szőnyegvásárlást a tbiliszi piacon, s ezek utóbb mind legendává nemesedtek.
Tbilisziben élt, szülei házának ötször hat méteres szobájában. Azt hinni, szűk tér ez egy tágas szellemnek – de nem. Abban a szobában mindig nagy élet folyt. Ki jött, ki ment, de bárki esett be hozzá, terített asztallal várta. Néha húszan is körülülték. Paradzsanov ilyenkor volt elemében. Mesélt.
Nagyon tudott mesélni. Történeteit folyton színezte, alakítgatta. Állt egy jókora kampósbot a sarokban, azt híresztelte róla, hogy Rettegett Iván uralkodói botja. (Fel is jelentették, hogy ellopta a nemzet páratlan relikviáját…) Sokszor lódított, de mindig úgy, ahogy egy költő. Szívesen hallgatták.
Hogy a film lehetőségei nincsenek kiaknázva, azóta tudom, mióta láttam az Elfelejtett ősök árnyait, majd A szurámi vár legendáját. Az ember arra gondol, lám, lehet így is.
Sokan azt tartják: ezek nem filmek. Ezek mesék. Ó, a sok tökfilkó! Már elfelejtették életük ártatlan éveit! Gurdjieff írja valahol, hogy apja több tucatot tudott az Ezeregyéjszaka meséiből, és más ember lett volna, ha nem hallgathatja őket gyermekkorában.
Az emberek felnőnek, s azt hiszik, a Keletet meg a Nyugatot össze lehet békíteni amerikai fegyverekkel és Arábiai Lawrence-ekkel. Nem lehet. Gurdjieff, Paradzsanov, Kőrösi Csoma, Tagore, Csi Paj-si meg a szép Seherezádé – rájuk kellene figyelni, őket hallgatni, nem a tévé hírolvasóit. De hát a fehér ember még a maga kárán sem tanul. Ostoba, és ebbe fog beledögleni.

Július 26., hétfő
Elvittük a kicsi lányt az állatkertbe. Lázasan készült. Sose látott elefántot, medvét, bár leginkább a zsiráfra volt kíváncsi. Én tehetek róla. Az Apu, hod med be az a nad elefánt kezdetű dallal harsány tenorom csigázta fel a buzgó érdeklődést benne (ez volt a hencegés helye.)
Csinos summát fizettünk a pénztárnál, cserébe a jegy mellé kaptunk egy térképet – ellentételezésként. Az ellentételezést nem a térkép jelentette. Rajta egy felirat: „Fedezd fel a világ legszebb állatkertjét!” Ó, így mindjárt más. Ha az ember a világ legszebb állatkertjében lehet, nem sajnálja a jegy árát.
Lássuk hát… Ezek itt ugyebár zsiráfok. Kedvesek, szelídek, de ott, ahol a zsiráfborjú üldögél, egy merő sár minden. Szemet gyönyörködtet Kós Károly ékes elefántháza – benn pár víziló –, ám odakinn a két elefántnak olyan kifutóval kell beérnie, mint egy ledózerolt terület. A pákászház két zavaros medence és más semmi. Koszos vize ígéretesen idézi a csepeli Dunát. A majomház ürességtől kong, a pelikánok vize bezzeg tele sok hitvány uszadékkal. Az oroszlánok körlete ápolatlan, a tigrisé szintén.
Nem szólnék, ha nincs a térképen az ominózus mondat. De ott van. S én láttam a berlini állatkertet. Tisztaság, rend, arányos jegyárak.
Szerencsére a kicsi lány nem bakafántoskodott. A zsiráfról beszélt egész hazáig.

Július 27., kedd
Megszólítottak a szerkesztőségben: miért nem írok többet a politikáról? A politikát szeretik az emberek. Csuda tudja. Én úgy tapasztalom, olyan ez, mint a mákos tészta. Van, aki szereti, van, aki nem. Ez az egyik ok, amiért tartózkodóbb vagyok.
A másik, hogy dicsérni még korai bárkit is, bukott figurákat szidni pedig nincs kedvem. Ehhez az kellene, hogy méltók legyenek rá. Tehetségesek. De most derült ki, hogy ezek a szocialisták, vagyis akik annak mondják magukat, hervasztóan tehetségtelenek.
És emiatt, bármilyen furcsa, én szégyellem magam.
Elviseltem, hogy ezek üljenek a nyakunkon nyolc hosszú éven át? Ezek, akikről kiderül, hogy kiszavazva a hatalomból meg a zsíros szinekúrákból, fajsúlytalanok? Még kommunistáknak sem lehet nevezni őket, hisz ahhoz kellene némi puritánság. Készség, hogy hangot találjanak, ha odafordulnak egy kétkezi emberhez. Horn volt az utolsó, aki értett ehhez. Úgy kérte ki a fröccsöt az erzsébeti Csiliben, ahogy egy odavaló melós.
Ezek? Finnyás, pipiske, nyúlszívű népség.
Kár rájuk a szó.
Néha kihoznak a béketűrésből, olyankor írok ezt-azt. Utóbb dühít, mert ilyenkor kiderül, fegyelmezetlen vagyok. Tökmagjankókra pazarolom a papírt, az időt és a tintát.
De ha már szóba került a politika meg ez a bukott társaság, megjegyeznék valamit. És nem először.
Hétfőn este a legtöbb tévécsatorna szólt az angol The Times cikkírójáról. Dicsérte a magyarokat, amiért volt bátorságuk szembeszállni az IMF diktátumaival. Egyfajta szabadságharcnak mondta a kormány és Orbán ellenállását.
Ma felütöm a Népszabadságot: vajon mit ír, hogyan méltatja ezt?
Nos, sehogy. Egy hang sincs róla. Mértékadó lapként inkább idézték a cseh Hospodárské Novinyt, mely szerint „a konzervatív magyar kormány példátlan módon akarja a médiát hatalma alá vonni”. Orbánt a cseh lap nem Putyinhoz, nem Hitlerhez és nem Mussolinihoz hasonlítja, beéri Miloseviccsel.
A fentiek szerint a Népszabadság együgyűnek véli olvasóit. Szerkesztői a választás után ugyanúgy elvesztették a fejüket, mint az általuk futtatott párt. A lapban megjelenő írások nincsenek egybehangolva, nem adnak tiszta képet arról, mi a véleményük a szocialistákról, és lassan már csak az olvasói levelek adnak némi fazont a lapnak.
Előfizetője vagyok, és szezonvégi portékát kapok – teljes áron. Ejnye!

Július 28., szerda
Megtaláltam a polcon egy régi riportomat Bögötéről. 1905-ben Batthyány Ervin, a „bolond gróf” ott nyitott szociális iskolát. Szegény parasztgyerekek tanultak ott. Kaptak tankönyvet, ennivalót és ruhát – mindet ingyen.
Föl kell emelni a népet, vélte Batthyány. A gróf biztosan kommunista, vélte az egyház.
A dolognak híre ment, Ady is írt róla, a fél ország Batthyány „elvtársról” beszélt. Nem véletlenül. Az első ismert anarchista volt az országban, a példát egy másik gróftól, Tolsztojtól vette. Az nyitott hasonló iskolát a birtokán, bár Angliában is belefogtak már ilyesmibe.
Eddig rendben volna, illetve, egy frászt, velem nem volt rendben semmi. Az anarchizmus lényegéről csak annyit tudtam, hogy az más, mint a fejek többségében él róla: miszerint azok mind terroristák. A szó görög eredetije uralomnélküliséget és hatalom nélküli világot jelent, s itt lyukadok ki oda, ahová szerettem volna. Nem ismertem Schmitt Jenő Henriket, akit, mint megtudakoltam, mások sem ismernek – mindmáig. Pedig…
Az igazi anarchista ő volt. Próféta, filozófus, óriási hatású előadó. Még a nehezen lelkesedő Babits is a hatása alá került: ír róla A gólyakalifában. Kosztolányi kissé cinikus hangon emlegeti. Olvasom, hogy Zombornak a századfordulón két különce volt: Schmitt és Juhász Gyula. Ám akit egész életére meghatározott, Csontváry Kosztka Tivadar. A festő Schmitt Jenő Henrik filozófiájának hatására tette művészetének eszmei pillérévé a napszimbolikát, és a ritkán emlegetett Veszelszky Béla piktúráját is erősen befolyásolta.
Felütöm a vörös nagylexikont, keresem a szócikket a filozófusról. Nincs. Nem írtak róla. Ó, a sok kétszínű csibész! Na, megálljatok!
Elhatároztam, esszét írok Schmitt Jenő Henrikről, s hogy visszakozni ne legyen mód, be is jelentettem a rovat szerkesztőjének. (Önök pedig segíthetnének… Ha van a filozófusról fényképük, kérem, küldjenek róla másolatot. Én nem találtam sehol, márpedig könnyebb úgy írni, ha látja az ember, írásának ki a tárgya. Előre köszönöm!)