Köznapló

Július 29., csütörtök
Drága Zsuka, mondta idegesen Karinthy Dénes Zsófiának, amikor már fél órája várakoztatta a főszerkesztő: ez egy vidéki ország. Így fejezte ki a „belsős” szerkesztő asszony előtt, hogy viszonyaink erősen feudálisak.
Azóta eltelt nyolcvan év. Kiderült, hogy az angolul alig tudó Karinthy helyett a tánti fordította a Micimackót – slendriánul. Megtudtuk, hogy Dénes Zsófia anélkül írta alá az ötvenhatos forradalmat elítélő nyilatkozatot, hogy tudta volna, mi áll benne. Végül, hogy magamat is belevonjam a történésekbe, én a fővárosból vidékre költöztem.
Ez utóbbinak mindössze nyolc éve, Karinthyt cáfolva mégis kijelenthetem, vidékinek lenni határozottan jó. Hogy ebben mennyi a szerepe Demszky polgártárs húszéves munkálkodásának és mennyi az én alkalmazkodóképességemnek, majd eldöntik az erre szakosodott történészek és irodalmárok. Egyet tudok: azóta minden alkalommal izgalmat érzek, ha a vonat fékez a Nyugatiban.
A lehetséges kalandok előérzetének izgalma ez.
Kihasználhatnám, de bennem se készség, se szándék, hogy ötflekkes tárcára való célzott beszélgetéseket folytassak minden alkalommal, mint Bächer polgártárs tette egy ideig. Végül is jól tette. A tárcákból kötet kerekedett, a kötetből kritikák, a kritikákból respekt, a respektből pedig kirakati darab Lángék könyvesboltjában a Pozsonyi út elején.
Azt hiszik, irigylem? Igen, irigylem – a kirakatot.
Lángéknál kirakati darabnak lenni azt jelenti, hogy az ember portékája a tiszta üveg mögött Gustav Mahler, Kardos G. György és Féner Tamás társaságában integethet a túloldalán bámészkodók felé. Mindez komoly lehetőség arra, hogy megszólíthassam Mahlert, mert Kardos G.-t és Fénert volt s van szerencsém ismerni, a Herr Direktornak viszont csak a szimfóniáival vagyok pertuban – a hatodikat kivéve.
Attól erősen borzongok, és nem értem, hogy olyan tájon, amilyet látnom adatott, és maga volt a gyönyörűség – a Wörthi-tó környékéről van szó –, hogyan tusakodhatott sötét lidérceivel Mahler, amikor minden emlékező arról beszélt, hogy a hatodik szimfónia komponálása idején élte két legboldogabb nyarát.
A Láng-bolt zsidó szellemiségű bolt, és a kirakat üvege mögött nem szimfóniáiról faggatnám Mahlert. Másról. A minőségről. Pontosabban a minőségnek arról a fajtájáról, amely garantálja, hogy abba a keskeny kirakatba aligha kerülnek tehetségtelenek portékái. És ez nem pénzkérdés. Valami más, amit nem ártana követni.
Az elkanyarodás szándékos volt.
És most vissza a Nyugatihoz.
A vonatról leszállva általában az aluljáró felé indulok. Néprajzi célja van: kerülgethetem a magyar Balkán rossz arcúit. Onnan ereszkedem alá, le egész a metróig.
Ma nem így tettem.
A Váci útnál bukkantam fel a mélyből, és konstatálhattam, nem tévedtem el. A lépcső legfelső fokán ott ült a kéregető. Vállasan, napbarnítottan, a gond redői nélkül arcán. Akkor csavarta le szolid termoszának tetejét, és lassan, élvezettel kortyolgatta belőle a kávét.
Körülötte ide-oda loholtak, lihegtek és lesték óráikat a város robotosai. Oda kellett érniük, be kellett mutatniuk, meg kellett beszélniük – egyedül a kéregető nem félt, hogy lekésik bármiről.
Első látásra hiányzott a bal keze. Nem tudom, tényleg hiányzik-e. Pár éve az Üllői útnál láttam egy szakmabélit. Már sötétedett, amikor otthagyta őrhelyét. Előhúzta zakója rejtekéből nem létező karját, maszszírozta, hogy kiálljon belőle a zsibbadás, aztán lendületes léptekkel távozott.
Az ilyen pillanatok ültetik el az emberben a gyanút.
Lehet, hogy itt szó sincs ilyenről. Másról bezzeg.
A félkarú ember szembekacagja a világot. Mindent, amit Amerikában és Brüsszelben az urak komolyan vesznek. A profit részeseinek finom zakóit és illemtanát is.
Lenn ül a lépcsőn, és felülről néz a környékre. Ez a kunszt, emberek. És figyeljétek a szemét! Tekintetében sztoikus nyugalom. Azokéban látni ilyet, akik nem féltik státusukat. Akiket sosem zaklat az adóhatóság, és nem kell pofákat vágniuk, hogy elnyerjék valaki tetszését.
Míg figyeltem, ketten is megálltak, hogy szót váltsanak vele. Kedélyesen diskuráltak, az egyikkel kezet is fogott. Mozdulatában méltóság volt. Talán a rendőr is odafordul hozzá néha, hogy megkérdezze: nem látott-e aznap ezt vagy azt? Fontos ember. Biztos pont. Nélküle szimplább lenne a környék.
Ezek egy vidéki megállapításai.
Aki számára Pest az évek múlásával egyre kiszámíthatatlanabb. És aki szeretne végre valami bizonyságot, de alig-alig lát ilyet. A Pozsonyi úti könyvesbolt és a kéregető a Nyugatinál – ezek biztosak. De kik és mivel töltik ki, ami köztük van?

Augusztus 1., vasárnap
Szentendrén jártunk. Eredetileg Fehérvárra készültünk, hogy megnézzük a kicsi lánnyal a babamúzeumot. Kiderült, babák Szentendrén is vannak, én pedig megnézhetem Czóbel képeit fönn a várdombon.
Meglepett, amit láttam.
Picassót is rajtakapja az ember, hogy mások hatása alatt dolgozott, s hol Toulouse-Lautrec, hol Braque ecsetjének a nyomát lelni fel a képein, bár – semmi kétség – ezzel is jól rátenyerelt a huszadik század festészetére. Persze azon elmerenghet az ember, tényleg az ő hatása a legüdvösebb? Hátha az utókort mélyebben érinti meg Redon vagy Chagall szakrális művészete, s hogy magunkat se felejtsem ki, ott vannak Csontváry zseniális óriásvásznai.
Sétáltam Czóbel képei között Szentendrén. Tudtam, hogy élt Párizsban, élt Berlinben, témáin, festészeti megoldásain, stílusának sokféleségén a kissé tájékozottabbak észre is veszik a hatásokat: a fauve-okét, a német expresszionistákét.
A múzeumnak pár éve társbérlője van: Ilosvai Varga István. Kunhegyesi születés, párizsi tanulmányút, nagybányai évek, majd otthonra találás Szentendrén. Képei közé szöveges részeket is elhelyeztek a rendezők. Az egyiken olvasom, hogy Ilosvai Vargának az Alföld nem adott témát, ezért hagyta el végleg a Nagykunságot.
Nincs ezzel semmi baj, ki-ki máshol találja meg a maga világát. Mégis úgy érzem (s nem okvetlenül azért, mert onnan indultam), hogy nincs az országnak erősebb kisugárzású része az Alföldnél. Elgondolkoztatott pár éve egy interjú, Tarr Bélával készült. A Sátántangó filmes munkáiról is szólt. Így: „Nyakamba vettem az Alföldet, és két éven át szinte minden szegletét, házát bejártam.” Milyen tanulságot vont le ebből a két évből? Nos, többek között ezt: „Ha az ember leül az Alföldön akár öt percig is, érzi, hogy kitágul az idő. Más dimenziót kap a létezés.”
Azért fontos számomra ez, mert szeretnék szólni Kosztáról, a festőről. És sejtetni, miért nem befolyásolta az 1929-es barcelonai világkiállítás aranyérme. Hatodik éve lakott egy Szentes melletti tanyán, de nem érezte, hogy ott kellene hagynia. Volt tizenöt hold felesbe kiadott földje, és minden napja úgy kezdődött, hogy hatkor felkelt, kiment, megnézte a teheneket, majd be a műterembe, hogy lássa, mire jutott előző nap.
Látták már Koszta képét a várban, a Háromkirályokat? Ne gondoljanak arra, milyen stílusban festette, mit fejez ki, hagyják ezeket a szószaporító szamárságokat. Fontosabb az érzés. Azt hiszem, sokakban fölsejlett, hogy közük van hozzá. És azért, mert fényeit, színeit nem máshonnan hozta a festő. Innen.
Hermann Lipótnak mondta egyszer: „Vannak jó nevű piktorok, kik egész életükben hatások alatt dolgoztak, mindig utánoztak. Ez nem ér semmit. A piktor, aki nem a természetben, mélyen a földben gyökeredzik, az nem az igazi. Annak a fantáziája csak nagy lábakon jár! A kiagyalt kép sosem lehet jó. Technikailag tán érdekes, de nincs igazi súlya.”
Az alföldi festészet öt óriás fája: Koszta, Tornyai, Nagy István, Kohán és Rudnai Gyula, s hatodikként Tóth Menyhért. Legtöbbjük képeit zord erő uralja.
Van még néhány hét a nyárból, kerekedjenek föl, nézzék meg legalább egyikük munkáit. Láthatók Szentesen, Vásárhelyen, Baján, Gyulán és Kecskeméten. Ha tiszta szívvel állnak eléjük, átélhetik az innenvalóság átható és megtartó örömét.

Augusztus 3., kedd
Szeretném látni azok arcát, akik az utóbbi nyolc évben megállás nélkül arról papoltak, hogy a Nyugattól még sokat kell tanulnunk demokrácia dolgában. No, merthogy nem európai a bánásmód, amelyben felénk a cigányságot részesítik. Mindenki. Én is. Őket kivéve – természetesen.
Nos, nem tudom, a kivételesek látták-e Monsieur Sarkozy és Signor Berlusconi attrakcióit a tévében, vagyis a bánásmódot, amelyben ők részesítik a hozzájuk beszivárgott román és bolgár cigányokat. Ma egy asszonyt mutatott a képernyő, a földön feküdt, francia rendőrök húzták és rugdosták, s nemcsak őt, vele négy-öt éves fiát is.
Rákérdeznék azokra is, akik azt harsogják, hogy a fejlett kapitalizmusnak nincs alternatívája. Lehet, bár csöndben megjegyzem, e fejlettség hónapokig képtelennek bizonyult a Mexikói-öbölbe ömlő olaj megfékezésére. És afelől is érdeklődnék a fejlett kapitalizmusra fölesküdő hölgyektől és uraktól, mit szólnak a British Petrol első emberének végkielégítéséhez. Tizenegymillió fontot kapott, holott – sokak szerint – nyakig kellett volna a tengerbe lógatni. Ott, ahol már soha nem lesz olyan a víz, a part és az élővilág, mint előtte volt.
A fejlett kapitalizmus bravúrja az is, hogy a londoni vízvezetékrendszert nem tudják megreparálni. A tönkrement csöveken át annyi víz folyik el pocsékba, amennyi 20 millió embernek lenne elég. Erről hallgatnak a prédikátorok. Mármint azok, akiktől egyebet sem hallani, mint azt, hogy Európa keleti fele nem takarékoskodik megfelelően.
Persze a fejlett kapitalizmus hatása hozzánk is elért. Büszkék lehetünk, micsoda nemzetközi közreműködéssel zajlanak némely dolgok. Itt van például egy amerikai cég, Európa keleti felére szakosodott. Nevét elhallgatták, de annyit azért tudni, hogy több kamion lejárt szavatosságú (ocsmány, büdös) kínai gombakonzervet küldött hozzánk Horvátországból darabonként 14 forintért. Ezeket 400 forintért árulták volna „jó bendőbe jó” alapon. (Egy író sosem tudja, regényének mely része és mikor lesz halhatatlan. A Légy jó mindhalálig, lám, ma is aktuális.)
A gombás kamionokat megcsípték, de hányat nem sikerül? E tekintetben – csalás dolgában – a kapitalizmus tényleg nagyon fejlett. Hogy mégsem ismerem el magasabbrendűségét? Hogyan tehetném, mikor jelesei állatnak néznek minket, akikkel meg lehet etetni bármilyen szemetet!