Köznapló

Július 17., szombat
Nem vagyok lázas olvasója a szakácskönyveknek. A vendéglők jobban érdekelnek. Mindenekelőtt a régi vendégek, akiknek a nevét jobb helyeken – például Ausztriában – márványtáblán is megörökítik. Nálunk, úgy látszik, drága a márvány…
Volt hajdan egy neves fogadó a Váci utcában, a Hét választófejedelem. Története a XVII. század végéig követhető. Budát 1686-ban foglalták vissza Lotharingiai Károly katonái. Attól fogva özönlöttek a városba az új honfoglalók. Főleg németek, köztük Wernlein István. Az ő kezére került egy leégett háztelek az akkori Lipót utcában (ebből lett utóbb Váci utca). Wernlein átadta a telket Kovács Jánosnénak azzal, hogy három év alatt be kell építenie, de az aszszony nem tüsténkedett. Akadályoztatva volt. „Illetlen életmódja szerint a városból kitiltatott” – pikáns kezdet.
Száz év kellett ahhoz, hogy Lemmersbergi Lemmer János, Pest város bírája felépítsen a telekre egy vendéglőt. A Hét választófejedelem tőle kapta a nevét.
A vendéglő jó híre nőttön-nőtt, magas méltóságok találkozóhelye lett. Akár ezer ember elfért pompás tánctermében. 1803 farsangján tulajdonosát nagy kitüntetés érte. Éjjel fél 12-kor népes kíséretével megjelent József főherceg, a nádor. Hatalmas viváttal fogadták, bár volt az ovációnak kis szépséghibája. A nagy üdvrivalgásban egy tolvaj kiemelte Nádasdy gróf zsebéből a pénztárcáját, és Gyulay grófot is megkönnyítették háromszáz forinttal.
A ház 1840-ben került gróf Nákó Sándor tulajdonába, aki a telekre nagy házat épített, ez lett a Nemzeti Szálloda. Udvarát a mozgókép kedvéért a XX. század elején mozivá alakították. S minthogy Várkonyi Zoltán, a Vígszínház mozgatóereje: kamaratermet szeretett volna, az asztalosok már hozták is a világot jelentő deszkákat. (Ott játszotta elképesztő sikerrel Gogol darabját, az Egy őrült naplóját Darvas Iván.)
Miért írtam le mindezt? Sértődöttségből.
Szerettem volna vásárolni valamilyen munkát a főváros vendéglőiről. Azt hiszik, találtam? Bezzeg van könyv a mexikói konyháról, kínálnak indiai vegetáriánus recepteket, és Prága híres vendéglőiről is láttam egy csinos könyvecskét.
A mieinkről semmi. Csak a zaba…

Július 20., kedd
Tavaly kőlépcsőt építtettünk a kertbe. Elkészült, kifizettük, de alighogy a mester elvonult embereivel, piszkálni kezdett a kétely ördöge: nem volt ez fölösleges? Hamar meggyőztem magam, hogy nem, hisz szakasztott olyan, mint egy görög színház. Illetve legyünk szerények: annak másfél méteres szelete. Az emberek kivágták belőle, akár egy Sacher-tortából.
Így nyáron, mert korán ébredek, könyvet hozok ki, két lépcsővel lejjebb idetelepszik a macska is: olvasunk. Ő némi dühvel a madarakat, amiért szárnyuk van, s repülnek, én meg Pierre Székely Péter könyvét, a Tiltott isteneket. Ez áll benne: „A zsírosbödönöket a Kommün alatt szedték össze a kőbányai családoktól. Majd engedély érkezett a bödön visszatulajdonítására. Ragyogó ábrázattal tért meg Gyurika és Pistuka a konfliskocsival. Sokkal nagyobb bödönt hoztak viszsza, mint a Nagymamáé volt. Igen ám, csakhogy a hazahozott bödön disznózsírral volt teli, míg a Nagymamáé libazsírt tartalmazott.”
Pompás öt mondat. Részben történelmi, másfelől irodalmi, jelzi a hovatartozást és az érzelmeket, melyek bukásra ítélték Kun Bélát s vele gyilkos társait. Úgyhogy ma megint okosabb lettem.
Fönn egy repülő észak felé húz el, mégis Moszkva jut eszembe róla. Az idő múlásával mindinkább vonz. Háromszor jártam ott, háromszor éltem át kedvpusztító órákat, de igazuk volt a rómaiaknak: kellemesek az átélt szenvedések. (Elfelejtettem latinul, pedig úgy jobb hatást keltene…)
Moszkva sok mindenre emlékeztet.
A múlt héten írtam néhány sort Benkő Imre gyönyörű indiai fotóihoz, ez eszembe juttatta, hogy jártunk együtt a szovjet fővárosban, bár meg nem mondom, miért. Végül is mindegy.
Az igazi utazásoknak nincs határozott céljuk. És mert nincs, tágabbra nyílik az ember szeme, s többet lát, mint a lázas célturista. Az, szegény, csoportjával odatódul a Tádzs Mahal elé, legázol mindenkit a túlreklámozott velencei karneválon, és sapkával a fején lép be a chartres-i dómba.
Mennyivel jobban járna, ha távolabb venne észre valamit!
Egy telt indiai nőt, akinek piros szárija gondolatban föllapoztatja vele a Káma-szútrát. Egy olasz strigót, aki épp letépi a kézitáskát egy német nő válláról. Motoros haverja már várja, mögé pattan a hátsó ülésre, és huss, már el is tűntek. A nő sikongat, valami okból kezével két meztelen karját csapkodja. Szegényke.
Moszkvánál tartottam…
Megérkeztünk Imrével, a reptérről bevergődtünk a város közepébe, ahol buszra kellett szállnunk. Arra az emelt farú fajtára, melyből itt is döcögött néhány, üléseiken szomorú megszálló katonákkal. Tervezőjük korábban konzervgyárban villoghatott. Úgy formázta, hogy szardíniásdobozként is működhessen. A lehető legtöbb utast préseljék össze benne.
Amikor a busz végképp nem tudott több embert elnyelni, és a sofőr a sokadik próbálkozás után végre becsukta a jármű ajtóit, idegenként fogalmat alkothattál, milyen a moszkvai mindennapok sűrűje.
Orrodba áradt a színtiszta birodalmi jelkép: a Krasznaja Moszkva szaga, a negyvenszázalékos Sztolicsnajáé, attól függően, elvtársnőt vagy elvtársat sodort melléd a sors.
Szállodánkba tartottunk. Nem sejtettük, hogy olyan negyedbe jutunk, melyet jutalomútra érkező kolhozparasztok számára építettek a sztálini időkben. Minden blokk egyforma volt, ahogy a kolhozdolgozók bőröndje, cipője, simléderes sapkája és riadt félelme a hatalmas városban.
Mi ketten kuriózumnak számítottunk. A gyezsurnaja nem is értette, hogy a testvéri országból érkező riporter elvtársakat kik s hogyan utalhatták fennhatósága alá. Gyanakodva vizsgálta papírjainkat, s míg csak el nem mentünk, szünet nélkül hátunkban éreztük feljelentős tekintetét.
Végül mégiscsak odaadta a kulcsot, amely nyitotta a szobát, és engem rögtön átjárt egy alföldi munkásszálló emléke, ahol jó tíz éve töltöttem el néhány éjszakát. Bár meglehet, hogy az jobb volt, mint ez itt.
Mert itt az ablak szelelt, a rádió egyetlen adót fogott, Gávárity Mászkvá!, mondta be óránként, majd felhangzott az ismert induló: Drága föld, szülőhazámnak földje. Pisilésnél a folyton aláhulló ülőke megtartása cirkuszi mutatványt követelt. Egyik lábad támasztotta, a másikkal egyensúlyoztál, alighanem ez lehetett a titka a szovjet férfi tornászok világsikereinek.
De mit számított ez?
Leraktuk a pakkot, a faros busszal vissza a városba, s egy óra múlva az Arbaton voltunk. Láttuk Puskin egykori házát, másnap a novogyevicsi temetőt, benne Csehov, Levitán, Bulgakov, megannyi művészóriás sírját. Azt suttogta valaki, hogy Gogol, mikor újratemették, koporsójában hason feküdt – élve temették el talán? Megálltunk Sztálin feleségének a sírja előtt: ő sem ágyban, párnák közt végezte. Az ember beleborzongott, miféle sorsokra épült az a hatalmas ország, kiknek hamvai tartották falait, hány orosz Kőmíves Kelemenné jajgatását hallhatta – aki a szívével hallott.
A liberális asztalok hazai morzsaszedői nem hallanak ilyesmit. Süketek. Vakok. Halászgatnak az anarchia langyos mosogatólevében. Egyikük – szemüveges, lapos gondolkodású skribler – azt írta nagy rössel a minap, hogy Orbán Putyint formázza.
Helyben vagyunk.
Ezek rajongtak a vodkás Jelcinért, ugyancsak ők jajongtak meg az olajos Hodorkovszkij bebörtönzése miatt. Egy klubból való társai hasonlították hol Hitlerhez, hol Mussolinihez, hol Putyinhoz azokat, akik nem engedik a polgárok fosztogatását. Ők hitték húsz éve, hogy a „Nyugat” felszabadítja Európa keleti felét, és egy sem hallotta meg azt az abszolút pontosnak bizonyult jóslatot (a liberális Faludy György írta le könyvében): „Ha a kommunisták végül megbuknak – ami nagyon kívánatos –, a kapitalisták példátlan elszemtelenkedése következik.” (Jegyzetek az esőerdőből.)
Ilyen tollforgatók szokták a nyálukat csurgatni Berlin újmódi modernsége láttán (bár hideg, mint a téli ravatalozó), tőlük való a melegházasságok dicsőítése, meg persze Amerikáé. (New York, New York, recsegi mikrofonba a jó Charlie kissé beszívva. Igen, az a jó, ha mámoros a nép. A kapitalista viszont legyen józan, hideg: csak úgy tudja pontosan kiszámolni, mennyi a profit.)
Óvatosabban kéne rugdalózni Moszkva ellen. Onnan jön a gáz, s én azért se hasonlítgatnám egymáshoz a két miniszterelnököt, mert Putyin talpra állította a térdre rogyott Oroszországot, Orbán pedig még csak most lát hozzá, hogy mi is feltápászkodhassunk.
Naná, hogy ez sokaknak nem tetszik. A média tele a prüszkölésükkel. A szabadságot reklamálják.
Ó, a szabadság… Christa Wolfot, a keletiek legsikeresebb német íróját is erről faggatta egy riporter. Hogy a falon belül nem volt szabadság. Ezt a választ kapta az írónőtől: a szabadságot értelmiségiek kérik folyton számon. A hétköznapi ember nem ezt akarta. Egyszerű örömökre vágyott. S erre 1989 előtt nagyobb lehetősége volt.
A felszabadító Nyugat jelesei újra dörömbölnek az ország kapuján. Bosszú ez, kétségtelen. Dörömbölésüket így fordítanám le szavakra: Kiszavaztátok kedvenc pártunk embereit a parlamentből? Nos, mi majd megmutatjuk, hogy nélkülük is megsarcolunk benneteket. Kellett nektek kétharmad? Most kaptok a pofátokra! Ezt sugallja Mesterházy, Aczél Endre és a többi ellendrukker. És dörzsölik a tenyerüket.
A szemüveges közíró, aki Putyint vizionálja, Sancho Panzaként liheg mögöttük. Semmit nem ért az egészből, mégis úgy érzi, most aztán megmondta. Rosszul érzi.
Figyelmébe ajánlom a nagy társtalan festő, Degas fontos mondatát: „Könnyű annak festeni, aki nem tud.” A közírásra ugyanez érvényes. A legkönnyebb annak művelni, aki nem lát, és a világból semmit nem vesz észre.