Magyarország még zárt, kasztos társadalom

Cseh Tamás így énekelt 1979-ben – Bereményi Géza szövege alapján – a Frontátvonulásban: „Én világmamikája füledbe súgom / hogy vonat innen nem megy, / itt nincs forgalom”.
A Frontátvonulás a Kádár-korszak közepén játszódott, a Keleti pályaudvaron és környékén, két szerencsétlen, beilleszkedni nem tudó alak, Vizi és Ecsédi főszereplésével. S bár a Keleti pályaudvaron jöttek-mentek a vonatok, valójában minden merev és zárt volt, bénult és kiúttalan. Ez a dal egy társadalomról szólt, ahol kevés volt a változás, a megújulás, a mozgás – ahol kevés volt az élet.
Politikailag a huszonegy évvel ezelőtti mondandó érvényét vesztette, hiszen immáron két évtizede demokrácia van Magyarországon, nagy a politikai „forgalom”, pártok jönnek és mennek, bemennek a hatalomba és távoznak onnan. Látszólag a Keleti pályaudvar tehát „meglódult”, van nyüzsgés, jövés-menés, egymást érik a vonatok és a szerelvények.
Jómagam azonban azt állítom: minden demokratikus látszat ellenére még nem teljesen indult meg a politikai forgalom, s még kevésbé – az előbbivel szoros összefüggésben – a társadalmi forgalom.
Az elmúlt húsz év politikai küzdelmei ellenére nem sikerült a kommunizmus évtizedei alatt megmerevedett és zárttá vált magyar társadalmat „megmozgatni”. Magyarország szinte kasztrendszerszerű szerkezetei megmaradtak, túlélték a rendszerváltást, s talán ez a legnagyobb kihívás, amivel a második Orbán-kormány szembenéz. A társadalom jelenlegi zártságának és merevségének feloldása nélkül ugyanis semmilyen fellendülés nem képzelhető el.
A demokrácia megvalósítása nem önmagában cél, hanem eszköz ahhoz, hogy egy ország polgárai boldogabban, jobb létben élhessenek. Ha ennek feltételeit nem sikerül megteremteni, akkor a demokrácia lehet ugyan egy kisebbség kiváltsága, de nem egy többség boldogsága.
Mert hiszen mi gátolja meg igazán egy társadalom jólétét, a közjó kialakulását?
Az, ha egy társadalomban – az intézményesen létező demokrácia ellenére – nincs igazi esélyegyenlőség az érvényesülésre, a boldogulásra. Ha a tehetségesek azért nem juthatnak előbbre, mert beleszületnek egy alul lévő, kiszolgáltatott és hátrányos helyzetű kasztba, ahonnan nincs kiút, s nincs, aki a tehetségeknek lehetőségeket adna a kibontakozásra. Ha az elitbe újra és újra azok kerülnek, akik eleve benne voltak, illetve azok fiai, lányai, unokái, rokonai, csókosai. Ha meghatározó pozíciókban újra és újra gyanúsan ismerős vezetéknevek bukkannak fel, s ha szinte soha nem jelennek meg új arcok a nyilvánosság előtt.
A szociológusok ezt úgy mondják: nem működik a társadalmi mobilizáció, azaz egyes társadalmi csoportokból nem lehet feljebb kerülni más társadalmi csoportokba. Nos, jómagam éppen ezt látom a legnagyobb problémának Magyarországon: a rendszerváltás óta eltelt húsz évben kasztrendszer van. Aki valamilyen csoportba beleszületik, nagy eséllyel ott is marad élete végéig. Sőt az előnyök és a hátrányok még fokozódnak is, azaz, aki gazdag, az gazdagabb lesz, s „aki szegény, az a legszegényebb”.
Magyarországon egyre szűkebbé válik a középosztály, amelyik tisztességes polgári életet élhetne. Ehelyett Magyarországon van egy végtelenül szűk csúcselit réteg, amelyiknek az életformája és életfeltételei gyakorlatilag megegyeznek a Wall Streeten élő elitével, amibe már beletartoznak a jachtok, a kastélyszerű villák a világ minden táján, illetve a helikopter vagy repülőgép birtoklása is. Van egy szélesebb felső osztály, amelyik nagyon jó színvonalon él, megközelítve az európai elitek életszínvonalát. (A két réteg együtt nem több, mint egy-két százaléka a lakosságnak.) Továbbmenve, van egy néhány százalékot kitevő felső középosztály, amelyik viszonylag jó színvonalon él. S innen következne egy széles középosztály, ám ez a szint hiányzik Magyarországon, illetve százalékos aránya messze elmarad a Nyugat-Európában megszokottól. Amíg náluk ez a réteg a társadalom derékhada, a lakosság mintegy kétharmada, addig nálunk ez a középosztály talán már a felnőtt népesség egyharmadát sem teszi ki. Az önmagáról gondoskodni tudó, az adózás szempontjából meghatározó közterheket vállaló középosztály súlyosan elvékonyodott, s helyette kialakult egy igen széles, talán a társadalom kétharmadát kitevő réteg, amelyiknek egyik része mint kis középosztály szerény körülmények között eltartja magát, de megtakarítani, felhalmozni nem tud, gyerekei jövőjét nem tudja biztosítani, s állandóan a munka elvesztésének rémével kell együtt élnie. S létezik a létminimum közelében vagy az alatt élők igen széles, legalább a lakosság egyharmadát kitevő része, amely réteg sajnos az utóbbi években egyre inkább szélesedik és növekszik, különös tekintettel a több mint egymillió, devizahiteleit fizetni nem tudó polgárokra.
Ha a magyar társadalom felfelé zártságának, kasztrendszerjellegének az okait keressük, akkor több tényezőt is meg kell említenünk. Miként Dél-Amerikában, nálunk is nagy károkat okozott az állami vagyon túlzottan széles privatizációja, a stratégiai ágazatok eladása külföldi kézbe, a multinacionális cégek térhódítása és a belső munkaerő „rabszolgává” tétele, egy, a külföldi tőkét cinikusan kiszolgáló belső elitcsoport kialakulása, a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek – IMF, Világbank – durva beavatkozása a kormánypolitikába, a nagyhatalmak piaci nyomása stb. Mindezek az elmúlt nyolc évben, főként a Gyurcsány-kormány időszakában, kíméletlenül megtették romboló hatásukat a költségvetésre, a gazdaság állapotára, a bérekre, a társadalmi szerkezet bezáródására és az elszegényedésre.
Az említett kormány a nemzetközi cégek és pénzügyi szervezetek kiszolgálója, alárendeltje, egyfajta komprádor kormány, a külföldi érdekek védelmezője volt, miközben a nemzet, az ország, a társadalom érdekei elvesztek. A Gyurcsány-kabinet egy banánköztársasághoz méltó kormány volt, s igen sokat tett azért, hogy Magyarországon megszűnjön a társadalmi mobilizáció, ne érvényesüljön a társadalmi esélyegyenlőség, s hogy az alul lévőknek esélyük se legyen arra, hogy valaha is a születésükkel adott kasztból kitörhessenek.
Iszonyú örökség ez, amivel megküzdeni nagyon nehéz lesz.
Ám van még valami, ami sajátos magyar jelenség. Az 1989–1990-es fordulat, a demokratikus intézmények kiépülése ellenére a teljes politikai és gazdasági, kulturális stb. elit mentalitása – fura módon! – kispolgári maradt. Ugyanis húsz év során – tisztelet a kivételnek – egyik elitcsoport sem mert kísérletezni, ha úgy tetszik, „nyitni”, nem mert ismeretlen emberek, tehetségek után nézni, nem mert valódi esélyegyenlőséget, tehetséggondozást végezni. 1989–1990-ben lezajlott az úgynevezett rendszerváltás, amelynek során a totálisan zárt Kádár-rendszer felbomlott, s néhány hónapra „megnyílt” a magyar közélet, ez alatt gyorsan beáramlottak az elitbe új, ellenzéki csoportok (miközben persze a régi posztkommunista elit is a helyén maradt), majd igen rövid időn belül, az 1990-es szabad választások után gyorsan újra bezárult a rendszer, és úgy is maradt.
Húsz éve újra nincs forgalom a Keleti pályaudvaron.
És ez baj. Nagyon nagy baj.
Magyarország egy eredendően merev, zárt társadalom, amelyben évtizedekig, néha évszázadokig nem történik semmi, majd jön egy forradalom, háború, s rövid idő alatt „újraosztják a lapokat”, felkavarodik a rendszer, ilyenkor gyorsan beáramlanak olyanok, akik már nagyon vártak erre a lehetőségre, majd rövid idő múlva már ők zárják be a régiekkel együtt – vagy nélkülük – a rendszert, s nem engednek be abba a továbbiakban senkit, hiszen az veszélyeztetné a pozícióikat.
Hát nem így képzeltük a rendet a demokráciában.
A nagy nyugati demokráciák, talán leginkább az Egyesült Államok azért váltak mindig megújulni képes országokká, mert működnek olyan mechanizmusok, amelyek biztosítják a társadalmi mobilitást, az új tehetségek helyzetbe hozását. Az amerikai álom, a „cipőpucolóból milliomos” gondolata persze már ott sem mindennapi valóság, de tény, hogy ott a felfelé jutásnak, a felemelkedésnek igen finom és kialakult intézményes keretei vannak, amelyek ma is működnek. Ez teszi ezen országokat nyitott társadalmakká.
Ami Nyugaton van, az polgári mentalitás. Ami pedig nálunk, az kispolgári. Az elitünk is kispolgári mentalitású, mert csak és kizárólag önmagára gondol. Végtelenül önző és szűk látókörű, a családtagjain és rokonain, valamint lekötelezettjein és mutyitársain kívül képtelen bárkire gondolni. Ez a mikszáthi urambátyámviszonyok fennmaradása. Feudálisan ásatag és kádárista módon kispolgári.
Húsz év alatt egy jottányival sem jutottunk előbbre a közjó elérésében, mert a közjó, a boldogság igazi garanciája nem más, mint a polgár előtt álló remény, hogy őbelőle is lehet valaki, még akkor is, ha születésekor nem volt jókor jó helyen.
Azért végletesen kasztrendszerszerű a magyar társadalom, mert az elitje botrányosan zárt, nagyvonalúságra képtelen, féltékeny és gyanakvó, egyszerűen: kispolgár. Beleragadt a rossz történelmi hagyományainkba, és még csak nem is tud róla.
Ezzel néz szembe a második Orbán-kormány. Itt forradalmi változások kellenek, az bizonyos.

A szerző politológus