Májfoltos a Szürke Hölgy

A világsajtó többet foglalkozik az Orbán-kormány 60 napjával és Simor bankár fizetésével, mint az egész rendszerváltással, az összes eddigi kormányokkal. Az IMF-tárgyalások megszakadása áldás nekik. Egy szó el nem hangzott, mit fosztogatott és lopott Gyurcsány és pártelitje.

Évekkel ezelőtt olvastam egy irracionális, de nagy tanulságokat is hordozó könyvet. A történet végén a kislány a világ tudomására szeretné hozni élete extrém történetét. Keres egy olyan helyet, ahol hisznek neki, ahol az igazság, a hitelesség áll mindenekfelett, és ahol bátor emberek dolgoznak. Elviszik egy épülethez, aminek a homlokzatán az áll, hogy a The New York Times (NYT) szerkesztősége. A nagy múltú napilap 1851-ben megjelent első számában egy krédó olvasható: „Konzervatívaknak kell lennünk minden olyan esetben, amikor a konzervativizmus a közjót szolgálja, és radikálisok leszünk mindenben, ami szerintünk radikális hozzáállást és reformot kíván. Nem hiszünk abban, hogy a társadalomban valami vagy helyes vagy helytelen – arra törekszünk, hogy ami jó, azt megtartsuk és fejlesszük, ami gonosz, azt kiirtsuk vagy megreformáljuk.”
A New York Times kezdetektől konzervatívnak tartja magát, az amerikaiak Szürke Hölgynek becézik. A NYT az általános vélemény szerint Amerika legmegbízhatóbb hírforrása. A lapnak két jellemző rovata is van, amelyek véleményeket közvetítenek. „A szólás- és véleményszabadságot a lap formájában is hangoztató, a kormány, a hatalom folytonos ellenőrzőjeként tevékenykedő, kritikus” (Sándor Emese: A New York Times nyomtatott és elektronikus formája). Az 1 120 420 példányszámban megjelenő újság 350 munkatársa garancia arra, hogy az igazat írják. Azaz lehet, hogy mégsem, és lehet, hogy az NYT újságíróinak kezét nem a közjóba vetett hit, hanem méretes elfogultság vezeti.
Az Orbán-kormánynak nincs jó sajtója sem a szomszédoknál, sem a tengerentúlon. Közhely a weyerbélaizmus, aminek lényege az, hogy Weyer Béla magyar újságíró megírta itthon a kormányt gyalázó cikkét magyarul, azt lefordították angolra, majd visszafordították mint külföldi sajtóvéleményt. Az első Orbán-kormány alatt történtek tétova kísérletek, amikor a miniszterelnök felolvasta, kik keltették folyamatos rossz hírét Magyarországnak. Lett óriási felháborodás, rögtön a demokrácia vége került szóba az orbánizmus sátáni módszereivel. Az MSZP-kormányokkal soha nem volt ilyen probléma. Aczél Endre nemrégiben azt írta, hogy Bajnai jót tett a világnak, és hogy Amerika azt várja tőlünk, amit Bajnai elkezdett. Ettől nem omlott össze a magyar sajtó, de röhejes a kijelentés, ami Bajnai Gordont világhőssé emeli. A másik, hogy Amerika ezt várja tőlünk. A Népszabadságban Washington váltotta Moszkvát. És ez nem is a legdurvább, csak célzás, hogy mennyivel alkalmasabb Bajnai, akit Amerika is szeret. Ez Orbán Viktorral nem történhet meg. Még nem volt meg a választás második fordulója, amikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Berliner Zeitung, a Die Presse, a Neue Zürcher Zeitung, a BusinessWeek, a The Wall Street Journal és még számlálatlan online kiadás ontotta a jóslatokat „Orbán királyságáról”. Senkit nem érdekelt a valóság. Mindenki azt elemezgette, hogy a Jobbik és a Fidesz összeállnak, és előre megjósolták a nacionalista, cigányellenes, demokráciadeficites, szélsőjobbal kokettáló kormányszövetséget.
Olyan eszement állítások követik egymást, amik mértékadónak tartott lapok zsigeri gyűlöletét közvetítik durván és sértőn. Hogy az eszelősség meddig terjed, arra pont a The New York Times szolgáltatott példát Európa új Hollywoodja lehet Budapest címen közreadott pszichothrillerében. Az elején tisztázzák, hogy azért jó Budapesten forgatni, mert alacsonyak a bérek, fontos az adókedvezmény, és a forint gyengülése még vonzóbbá teszi az országot. Paff! Már csak az hiányzik, hogy a magyarok minden amerikai befektetőnek készségesen kipucolják a cipőjét, és megcsókolják a hátsó felét. Részletesen olvashatunk a legújabb filmstúdióról, de a szerző képtelen tahóságát fékezni, és a cikk befejezésében azt írja, hogy nehéz ám Magyarországon soketnikumú filmet forgatni, mert a népesség kizárólag fehér emberekből áll, és sajnos többletkiadásba kerül például egy afroamerikai gettófilm készítése. Bizony, a feketéket importálni kell. Ez nem vicc. A világsajtó többet foglalkozik az Orbán-kormány hatvan napjával és Simor bankár fizetésével, mint az egész rendszerváltással, az összes eddigi kormányokkal. Az IMF-tárgyalások megszakadása áldás nekik. Egy szó el nem hangzott, mit fosztogatott és lopott Gyurcsány és pártelitje, szó nincs arról, hogy mekkora csapdában van a kormány, mert ezermilliárdok tűntek el úgy, hogy bottal üthetik a pénz nyomát. Nem, a külföldi sajtó boldog. „Ha arra kerül a sor, nyugodtan lehet Magyarországot bukni hagyni”, nyilatkozza egy Daniel Gros nevű szakértő. A Le Monde szerint Orbán inkább Dél-Afrikába ment szavát megszegve, mintsem hogy tárgyaljon az IMF-fel.
Közben minden orgánum arról cikkez, hogy az IMF a világ jótevője. Erre jön a hálátlan Orbán, „az IMF világbotránya”, akinek célja „a Fidesz-állam kiépítése, a média bekebelezése, a demokrácia gyengítése”, ahelyett, hogy megszorításokat terveznének. És akkor kapnánk rágógumit vagy újabb hitelt. A Financial Times sem fukarkodik Magyarország bakot lő című eposzában, ahol Orbán Viktort futballőrült miniszterelnöknek nevezik, aki mesterhármas öngólt lőtt. A The Washington Post sem marad le, a – miről is? Az IMF nagyszerűségének dicséretéről, Simor pénzéről, Orbán borzalmas melléfogásairól. Minden rosszat leírtak már róla, hogy megosztó személyiség, aki kiszolgálta a szélsőjobbot, aki Washingtonban nemkívánatos személy volt Bush alatt, és aki most az egyik nacionalista szövetségesét nevezte ki köztársasági elnöknek. A végén nyíltan megfenyegetik, ha így folytatja, ismét kitaszítottá válik az amerikai elnöknél. A The Economistnak pontos értesülései vannak arról, hogy Molnár Oszkár fideszes polgármester a zsidó tőkét emlegette, és a Fidesz nem belezte ki, csak nem is indította a választásokon. De a „kontár kormány csökönyös ostobaságai” állandó kísérői a külföldi cikkeknek, mint az internetes portálokon a gumicsizmás felcsúti és a bunkó, suttyó paraszt. Hogy ez honnan táplálkozik, az abban az elátkozott magyar múltban keresendő, amikor megszületett a népi-urbánus ellentét. Az atombomba nem okozott akkora pusztítást, mint Magyarországnak a „nagyvárosi intellektus, trágyaszagú vidéki” ellentétpár. És a métely ma is pusztít, megmérgezve mindenfajta párbeszédet vagy közös célt.
És itt térjünk vissza a The New York Timesra, a Szürke Hölgyre, akinek az arcán jókora májfolt keletkezett. Egy Lázár György nevezetű magyar–amerikai befektető, ha létezik, oda nyilatkozott, hogy az Orbán-adminisztráció tagjai vidéki fickók, és ellenzik a Mr. Simor megtestesítette budapesti elit pallérozott intellektuális érzékenységét. Elolvassuk egyszer, kétszer, és csak azért nem hányunk tőle, mert pallérozottak vagyunk. Az állítások durva hazugságok. Amikor Gombár Csaba azon lamentált, hogy a csávó megnevezés milyen bántó, és szegény cigányok, akkor a fickó szóból miért nincs ügy? A fickó az értelmező szótár szerint ellenszenves fiatal férfi. A NatGeo filmjeiben pedig a hangyászok vagy a nyestkutyák az ügyes kis fickók. Ami pedig a vidékiséget illeti, George Washington virginiai születésű volt, farmon nevelkedett, rabszolgái voltak, Abraham Lincoln gerendaházban látta meg a napvilágot koldusszegény szülőkkel. A kormány minden tagja diplomás, semmiféle szégyellnivalójuk nincs. Ami pedig Mr. Simor pallérozott intellektuális érzékenységét illeti, ha ez igaz lenne, a Magyar Nemzeti Bank elnöke a cselédlépcsőn bujdokolna el, összevetve a 140 ezer forintos magyar átlagfizetést a saját 8,5 milliójával.
A magyar emberek nyomorszintje azonban a The New York Timest és befolyásos laptársait tökéletesen hidegen hagyja.