Privilégium inkább, mint skatulya

Hét évadot töltött a Bayreuthi Ünnepi Játékok színpadán közép- és főszerepekben. A budapesti Wagner-napok egyik oszlopa, ma Wagner-szerepekben a legelkötelezettebb és világszerte a legtöbbet foglalkoztatott magyar művész Németh Judit. A Művészetek Palotájában lezajlott nagy sikerű sorozat lecsengte után beszélgettünk a Liszt-díjas magánénekesnővel.

Tetszik vagy zavarja, ha Wagner-szopránnak skatulyázzák?
– Erre én inkább büszke vagyok. Sokszor, sokan kimondták már azt az egyszerű, piaci értelmű elvet, hogy azt énekeld, amire megvesznek. De nálam ez szerencsés találkozás is, mert nem érdemes tagadni, hogy rajongok Wagner művészetéért, így örülök is, hogy valamelyest specializálódtam.
– Mások pedig megőrülnek a hangi klausztrofóbiától…
– Válaszolhatnám, hogy megszoktam a skatulyákat. A Zeneakadémián abba gyömöszöltek, hogy nincs elég nagy hangom, se magasság, se mélység. Aztán csak elkezdett kifejlődni a voce – túl korán, tizennyolc évesen vettek fel –, akkor meg jött a koncerténekesi doboz. Keönch Boldizsáron kívül senki nem hallott belém nemhogy wagneri jövőt, de egyáltalán operait se. Mégis szerződtettek az Andrássy útra, de akkor meg körém épült a kisszerepes skatulya, amelyből ki tudok ugyan bújni külföldre, ám ha hazajövök, itt megint visszatuszkolnak oda. Úgyhogy volt benne részem épp elég. De ez a Wagner-szerepkör más. Privilégium inkább, mint skatulya.
– Játsszunk el a gondolattal, hogy Wagnert valamiért betiltják, esetleg meg sem született. Akkor mit énekelne?
– Az alaposan megviselne. De a „rossz viccre” az a válaszom, hogy például a másik nagy szerelmemet, Puccinit – csakhogy ő nekem semmit sem írt…
– Mégis: van már annyira wagneriánus, hogyha kiírnák az Aida Amnerisre, nem is vállalná?
– Dehogynem, a legszívesebben. Mint ahogy Richard Strauss-kitűzést is szívesen fogadnék, csakhogy előre tudom, mi a válasz, ha például a Tábornagyné szólamát sürgetném: „százak állnak még előttem”. Rendben, csakhogy épp húsz éve, amióta operaházi tag vagyok, nem fogynak el azok a „százak”, miközben külföldön jól boldogulok. Valaki már észrevehetné Budapesten is, hogy ment előre a hangom, hogy ez már nem az a koncertmezzo, akinek anno mégis elkönyveltek. Az első évben még kis szerepet kaptam egy Titus-premierben, ám azóta sem osztottak rám bemutatón jelentős szólamot. Alighanem Parditka Magdiéknak köszönhetem a mostani Trisztánt is, mert a Parsifalban jól dolgoztunk együtt. Azért bízom benne, hogy hét bayreuthi évad után a Magyar Állami Operaházban is változik a helyzetem.
– Visszatérve a különös szerzői eltérésekre: mondjuk, a bizonyos Amneris-anyagot tanulni kisebb vagy nagyobb munka Ortrud szólamához képest?
– Az általános megközelítésben Ortrud- vagy Brünnhilde-típusú zenét sokkal nehezebb tanulni, mint Verdit. De ha most hirtelen kellene elsajátítanom, számomra Amneris lenne nehezebb. Németül beszélek, az olaszt fel kellene frissíteni, a torkom, a fülem is Wagnerre állt. Nem lehetetlen, szeretném is nagyon, de az ideális felkérés hagy elég időt tanulásra, átállásra.
– Mennyit érik, mennyit pihen egy nagy Wagner-szerep?
– Ortrudot 2003-ban már énekeltem, a saját elvárásaimhoz képest is kiugróan jól sikerült, de közben azt is éreztem, hogy öt évet biztosan várnom kell vele. Végül hat lett belőle: a magamnak tett fogadalmak semmit sem érnek, ha nem érkezik felkérés. Az ötödikben nem, csak egy évre rá jött komoly Lohengrin-ajánlat.
– Néhány hét alatt meg lehet tanulni egy-egy szimplább, önmagát könnyebben adó szólamot, nem úgy a Wagner-szerepeket. Hogy egy még nem is létező Wagner-ajánlatot majd elfogadhasson, nincs más út, mint a kéretlen előremagolás?
– Épp beletemetkezem most néhány efféle tanulási folyamatba. Mindhárom Brünnhildén és a legnagyobb falaton, Izoldán is szeretném alaposan átrágni magam oslói, mannheimi és hollandiai meghívások nyomán.
– Teljes szopránosodás következik? Végleg kibújik a mezzoskatulyából is?
– Nem, ettől még éneklem a mélyebb szerepeket, az oratóriumok altszólamait is. Az én hangom köztes, úgynevezett „zwischenfach” az énekesi terminológia szerint. Bizonyára felfoghatnám ezt úgy is, hogy se szoprán, se mezzo, de a pályám eddig azt igazolta, hogy inkább mindkettő. Már csak ezért sem érzem magam valódi skatulyában.