Szeretetpedagógia

Figyelemmel kísérve az újságban folyó pedagógiai vitát, az a benyomásom, hogy kollégáim közül többen alapvető nevelési kérdésekről egymást kizáró ellentétpárokban gondolkodnak. Például a címben jelöltről is, tehát: vagy szeretet, vagy követelmény, vagy szeretet, vagy szigor. És aztán mindarról, ami ebből következik és erre visszavezethető: vagy érdekesség, vagy unalom, vagy ismeret, vagy alkalmazás (a pedagógia mai bikkfanyelvén: kompetencia, vagy lexikális tudás). Jó volna, ha ezekben a kérdésekben jobban szót érthetnénk egymással – gyermekeink érdekében is.
Vegyük a követelmény kérdését, ami mostanában újra napirendre került az osztályozás, buktatás újraszabályozásával kapcsolatban. Tudjuk, a rossz osztályzat – vereség; a bukás – katasztrófa, s úgy kilódítja a gyermeket a maga világából, hogy kérdésessé válik, visszatalál-e valaha? Bizony jobb lenne ezek nélkül élni az iskolai éveket, kérdés azonban, hogy lehet-e, szabad-e? Hadd kerüljem meg az egyenes választ, s hadd kérdezzem meg szülő- és nevelőtársaktól: vajon abban a világban, ahová gyermekeink az iskolás évek után kilépnek, nincs küzdelem, vereség, bukás, igazságtalanság, mellőzés? S nincs ismétlés, újrakezdés, akár kétszer-háromszor, vagy még többször is? Csak ideiglenes, majd tartós sikert, győzelmet, diadalmenetet ígér a megfutandó pálya? Mert ha ezekre a kérdésekre a válaszuk az, hogy ma már mindenkit „rózsás úton vezet az élet”, akkor félretehetjük a kvalifikációt, buktatást, követelményt, megkímélhetjük a tanulóifjúságot a lelki megrázkódtatásoktól. Ha azonban világunk netán mégsem a létező világok legjobbika, hanem olyan, amilyen, akkor érdemes a problémát más nézőpontból is vizsgálni.
A követelmény, s annak két legismertebb (de korántsem egyedüli) formája, az osztályozás és buktatás: edzés. Rossz dolgok, de szükségesek, mert nélkülük a valódi életnek csupán sterilizált mása lenne az iskolai, holott a kettő között csupán annyi a különbség: az iskolában az igazságtalanság jóvátétele és a többszöri újrakezdés jogilag is biztosított pedagógiai alapelvek. Az iskola olyan küzdőtér, ahol a küzdelem azért folyik, hogy a delikvensek megszokják a versenyt, a harcot; megtanuljanak veszteni is, győzni is. S az iskola azért iskola, mert a küzdelem még nem életre-halálra megy, a nevelő megértő küzdőfél, aki azért nehezíti a partnere dolgát, hogy erőfeszítésre késztesse. Igaz ugyan, hogy az igazságtalan osztályzatot nehéz elviselni, de az igazságosat sem könnyű! A legnehezebb sora majd annak a gyermeknek lesz, aki nem tanulta meg a dolgokat elviselni, mert például nem osztályozták iskolai életének éppen abban a szakaszában, mikor ezt kellett volna megtanulni! Ezért tehát nem az osztályzást, buktatást kell eltörölni, hanem a pedagógusokat kell jól felkészíteni e fájdalmas, de szükséges eszközök alkalmazására, hozzátéve mindjárt, hogy nem csak módszertani felkészítésre gondolok.
Az életre való felkészítés bonyolult pedagógiai problémakomplexumában csak egyik fele az igazságnak az, hogy óvjuk gyermekeinket a lelki megrázkódtatásoktól, a másik fele viszont az, hogy lelki állóképességre kell őket kondicionálnunk. A probléma megoldását segítő jogi szabályozásnak az igazság mindkét vagy akárhány felére tekintettel kell lennie, vagy még inkább: nem szabad ellehetetlenítenie a megoldások egyikét sem. Tehát szolgálnia kell a nevelést, nem uralkodni rajta! A magyar oktatáspolitikát régóta kísérti a jogi eszközök, törvények és rendelkezések mindenhatóságába vetett hit, gyakorlati pedagógiánk pedig ugyanilyen kultikus tisztelettel hisz a módszer mindent megoldó mivoltában. Pedig az iskolában, a nevelésben is minden az emberen, az embereken múlik, törvény, rendelet, módszer sokat ront, s lényegesen kevesebbet segít, de a problémákat nem oldja meg.
Amíg az iskola és a tanár tekintélye kétségbevonhatatlan volt, sok igazságtalanság született osztályozás és buktatás vonatkozásaiban. És mégis: mindez nem okozott annyi kárt a gyermekek lelkében, mint a követelmények jogi eszközökkel történő korlátlan enyhítése a közelmúltban. A nevelők ethosza, humanizmusa és műveltsége ugyanis jobban ellensúlyozta az osztályozás és buktatás negatívumait, mint a törvényi előírások a tanári igazságtalanságokat.
A szeretetpedagógia fogalmába tehát szigor, követelmény, megértés, megengedés, jóvátétel, büntetés, jutalom és még sok minden egyéb egyaránt beletartozik, a gyakorlásukhoz szükséges eszközökkel együtt (osztályozás, buktatás, tényleges fegyelmi büntetések), s ha bármelyiket kivesszük, nem gazdagodnak, hanem szegényednek nevelő és növendék kapcsolati lehetőségei, azaz: csökkennek a nevelés lehetőségei.
Mindez nem azt jelenti, hogy vissza a tekintélyelvű, tanárközpontú neveléshez, mert oda visszaút már nem vezet. Hanem azt, hogy vissza az erkölcsös, művelt tanári személyiséghez, mert ide viszont vezetnek utak. A tanári eszköztárat szegényítő jogi szabályozás és tilalmak eltörlése például az egyik út, mert helyreállítja a pedagógustársadalom utóbbi évtizedben szétzúzott önbecsülését, önbizalmát, visszaadja szabadságukat eszközeik megválasztásában, hisz kollégáim többsége ma is igazi nevelő, ha hagyják, hogy az legyen.
Egy másik út a pedagógusképzés színvonalának helyreállítása, azaz a tanárképzésben is emelni kellene a követelményszintet, ez azonban mindaddig nem fog menni, amíg a tanulmányi idő jó részében a középiskolai hiányokat kell pótolni. (Ahhoz viszont, hogy a tanárszakokra a legjobbak jelentkezzenek, vissza kell adni a pálya becsületét, ennek minden anyagi és erkölcsi vonatkozásával együtt.)
A gyermekkor egy bizonyos szakaszában a jó osztályzatok sokaságának serkentő hatása az egyik legjobb pedagógiai eszköz. A serdülő nagyon kényes az igazságra, rossz jegyről, jó jegyről egyaránt meg kell győzni, nem szabad a fáradságot sajnálni. Az ifjonccal az értékelésben is meg kell vívni, semmit nem szabad olcsón adni. A szorgalmas, izgulós gyereknek addig kell előlegezni a jó jegyeket, míg meg nem nyugszik, s attól kezdve már lehet reálisan értékelni. A lusta, felületes gyereknek addig kell adni a rossz jegyeket, míg válaszútra nem kerül, s el nem kezdi a tanulást – muszájból. Akinek nincs nyelvérzéke, ezen a címen nem kaphat jobb jegyet, még akkor sem, ha szorgalmas. De kaphat biztatást és időt. Mert tudomásul kell vennünk, minden embernek más a fejlődési üteme, de azt is: a szükség nagy úr, s azt is kikényszeríti belőlünk, amiről azt hisszük, lehetetlen.
Mindez pedig nem más, mint edzés!
S pedagógiailag indokolt alkalmazásuk nem elsősorban módszertani jártasság kérdése, hanem – mondjuk jobb híján így: lelki kulturáltságé, s ez módszertani tanulmányokból nem sajátítható el (bár a módszertan a tanárképzés fontos része), tehát leendő nevelőtársaim csak „tüzes szív kohók”, eleven emberi kapcsolatok közvetítésével juthatnak hozzá: családban, iskolában, egyetemen, főiskolán.
Értelmes szeretetpedagógia az, amely értőn, a gyermek érdekében követelményeket támaszt. A jó pedagógus olyan, mint a jó tréner: az edzésen egyre nehezebb feladatokat ad, a feltételeket egyre jobban közelíti a valódi versenyfeltételekhez, talán túl is megy rajtuk: szeretetből.
A valódi szeretetpedagógia tudja, hogy az érdekesség motivációja nélkül képtelenség a tanulás megszerettetése, de azt is, hogy a tanulás értelmét csak akkor láthatja be a gyermekifjú, ha annak nehézségével is tisztába jön, mert akkor veszi tudomásul, hogy az eredményeket sehol nem adják ingyen, nem adhatjuk tehát így a tanulásban, iskolában sem.
A valódi szeretetpedagógia – a valódi pedagógia sem – nem veszi be azt a maszlagot, hogy valaki bármely területen is kompetens lehet ismeretek nélkül. Arról lehet is, kell is vitatkozni, hogy mi legyen a mértéke a megtanulandó lexikális anyagnak, ennek megállapításához pedig hívjuk segítségül a tanuláslélektant, s meglepődünk majd, milyen sokat képes megtanulni az átlagos ember. És milyen jó lelki edzés a tanulás! Tanulni pedig talán mégiscsak egészségesebb időtöltés, mint plázákban múlatni, diszkókban agyonütni – Arany szavaival – „olcsó időnek hasztalan sokát”!

A szerző nyugalmazott gimnáziumi igazgató

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás, Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült, május 22.), Kulin Ferenc (Az oktatásügy vészhelyzete, május 26.), Miksa Lajos (Eldugult nemzeti erőforrások: család és iskola, június 1.), Mayer Andrea (Ne a fejkvóta számítson, hanem a megfelelő oktatás, június 1.), Boros János (Nincs erőforrás, vagyis pénz, június 3.), Dési Zsuzsanna (Nemzet, nyelv, kultúra, június 3.). Király László (Miért legyek én tisztességes?, június 8.), Salamon Konrád (Megőrizni a hagyományokat reformdüh nélkül, június 11.), Achs Károly (Vigyázat, csak körültekintően!, június 15.) Jeszenszky Géza (Emelkedő nemzet, sportoló nemzet, június 16.), Prékopa András (Van élet a bolognai folyamat után, június 22.), Csorba Csaba (Kertes házból toronyházba: nincs értelme, június 22.), Kalmár Imre–Kalmárné Vass Eszter (A neoliberális képzés vidéki főiskoláról nézve, június 26.), Vasy Géza (Kultúra és oktatás, június 29.), Százdi Antal (Közoktatási integráció aggályokkal, július 1.), Urbán József (Az emberré válás tanulásának helye, július 6.), Lükő István (És a szakképzéssel vajon mi lesz?, július 6.), Porogi András (Jó tanár, támogató társadalom, július 9.), Bencze Ágnes (Tények és érvek a bölcsészoktatás védelmében, július 13.), Havas László (Egyetemes etika és hozzá igazodó demokrácia, július 17.).