Japánban a gondosan kiépített infrastruktúra és a szolgáltatások rendszere hihetetlen pontossággal működik. Legyen szó akár kórházi ellátásról, akár közlekedésről, oktatásról, közigazgatásról. Az emberek olajozottan intézhetik ügyeiket, csak a minimális és szükséges hivatalos eljárások terhelik őket. A vonatok, repülők közlekedési időpontjai valóságosak, ugyanúgy, mint a megbeszélt találkozókéi. Minden valóban másodpercnyi pontossággal működik, késés kizárva – ami láthatóan megnyugtató az emberek számára, hiszen minden kiszámítható, meglepetések nincsenek. Az utasok a modern informatikai eszközök ismerete nélkül lassabban boldogulnának: a metrótól a pályaudvaron át a repülőtérig a jegyhez mindenütt számítógép-terminál segítségével jutnak hozzá – beleértve a legfiatalabbakat és az időseket is. Emellett mindenütt van segítség a rászorulóknak, azaz az e tudás híján lévőket sem érheti hátrány – bár ilyen emberrel nem találkoztam.
A taxik formája Japán-szerte gyakorlatilag egyforma, pedig a nagy autógyárak közül többen is készítenek taxit. Először valamiféle nosztalgiára vagy divatra gyanakodtam, hogy a hetvenes évek köszönnek vissza bennük, s hogy mindenki öreg autót használ. Ám kiderült, ezek közül sok vadonatúj kocsi, csak manapság is ilyen idejétmúlt formájú taxikat gyártanak. Üzemanyaguk általában gáz, s a hátsó ajtók nyitását-csukását az utastól plexivel vagy ráccsal elválasztott sofőr irányítja.
Budapesttel szemben a tíz és fél millió lakosú Tokióra is igaz, hogy ott a város valóban szolgáltatás. A metropolisok, amelyek elképesztő méretű betondzsungelek, lélegzetelállítóan szervezettek. Nem ritka, hogy a házak között többsávos útrendszerek, vasutak futnak egymás fölött, Tokió belföldi forgalmat lebonyolító repülőterére szinte az épületeket érintve szállnak le a gépek. A városban feltűnően kevés a zöld felület, ám gyönyörűen rendben tartják ligeteiket. A pár éve még a házfalakat elborító graffitiket száműzték, s szinte mindenütt térfigyelő kamerákon keresztül pásztázzák a köztereket, ami nem zavarja a városlakókat. A városrendezés hiányosságairól tanúskodik viszont, hogy az épületek szemernyi harmónia nélkül többnyire elütnek egymástól, ugyanakkor a közterületeken, éttermekben, vonatokon, szállodákban, aluljárókban – mindenütt – tökéletes a tisztaság.
Az emberek az utcán általában nem, csupán a kijelölt területeken vagy az utcán felállított üvegkalickákban dohányozhatnak. Kiotó belvárosában például térképen megjelölve a területet tábla hirdeti, hogy körülbelül háromezer forintnyi pénzbüntetés jár a szabályt megszegőknek. Ez, lássuk be, sokkal életszerűbb, mint amit az elmúlt napokban vezettek be Magyarországon! Nálunk ugyanis, ha valakit aluljáróban dohányzáson kapnak, harmincezer forint bírságra számíthat. Amikor a riporter egy Fedél Nélkül című újságot áruló, cigarettázó hajléktalant arról kérdezett, hogyan fogja kifizetni ezt az összeget, azt a választ kapta: sehogy, neki sosem volt ennyi pénze.
De térjünk vissza Japánhoz, ahol dohányozni általában az éttermekben sem szabad. A pincéreket itthonról hozott tapasztalataink miatt mindenütt légiesen udvariasnak érzékeltük, a feltálalt ételek minőségét pedig kifogástalannak, bármelyik étterembe, büfébe, sörözőbe tértünk is be. Mint például Fukuokában, ahol a világhírű Kóbe marhával azonos minőségű, fekete szarvasmarhából (japánul: kuroge vagjú) készült marhaszeletet kóstoltunk meg. A Kóbe városról elnevezett marhák neves magyar gasztronómiai szakértők szerint stresszmentesen élnek, sőt vannak, akik állítják, jobb helyeken Mozart-műveket hallgattatnak velük, levágásuk előtt pedig sörrel itatják és a jobb zsíreloszlás érdekében masszírozzák őket. Ezen állítások megbízhatóságáról nem tudtam meggyőződni, mert a japánok a száj- és körömfájás fertőzési lehetőségére hivatkozva elzárkóztak ilyen állatfarm bemutatásától. Pedig érdekelt volna az igazság, hiszen az képtelenség, hogy egy marha vagy bármilyen állat fogékony lenne az európai tizenkét fokú vagy más muzsikára. Sokak szerint ráadásul ezek az állatok életüket szinte mozdulatlanul, szűk helyen élik le, tehát nem a masszírozástól, hanem ezért olyan márványosan zsíros a húsuk. Mindenesetre az ilyen hús a boltokban is nagyon drága. A kiotói állomás épületében található hatalmas japán szupermarketben a legjobb minőségűből tíz dekát hatezer jenért (15–16 ezer forintért) árultak.
A kis fukuokai éttermet barátságosan és egyszerűen rendezte be tulajdonosa. A pultnál foglaltunk helyet japán útitársnőmmel, Umemura Jukóval, a budapesti ELTE japán tanszékének adjunktusával, épp a szakáccsal szemben, akinek makulátlan tisztaságú munkaasztala hatalmas fém sütőlap volt. Először fokhagymát aprított rutinos mozdulatokkal, majd megpirította a húsról lenyesett zsiradékban, azután köretként gombát és zöldségeket sütött vajban. A két igencsak étvágygerjesztő nyers hússzelet elkészítésére utoljára került sor. Miután egészben megpirította, sok kisebb, nagyjából kétcentis darabokra vágta őket a szakács, borssal, sóval fűszerezte, majd kérésünknek megfelelően közepesen sütötte át. S az eredmény… Nos, akkor megfogadtam, hogy soha többet nem „fanyalodom” erre a japán csemegére. Mert ugyan valóban rágás nélkül olvad szét az ember szájában, de azért, mert a hús olyannyira zsíros, mint a sült szalonna. A japánok mindenesetre imádják.
Másik érdeklődésre számot tartó éttermet – amely kis élelmiszerbolttal összekötve működött – az ország legdélebbre fekvő fő szigetén, Kjúsún próbáltunk ki. A bolt mennyezetére hatalmas műanyag bálnát függesztettek föl, jelezve, hogy a japán hagyományokhoz szorosan hozzátartozó, ám az egész világon vitatott bálnahalászat eredményeként ott ilyen emlősállat húsát is lehet kapni. A fagyasztópultból különböző méretű és fajtájú, fóliákba csomagolt bálnahúst lehetett választani, az étterem étlapjáról pedig rendelni. Látva, hogy mellettünk többen is ezt ették, legyűrtem azt a szörnyű gondolatot, hogy az ember nem kóstolja meg a barátját, s a változatos halak és zöldségek mellé egy adag bálnahúst is kértünk, amelyet kisebb gombócokban, rántva, citrommal és majonézzel szolgálták föl. Puha és ízletes volt szegény, nyomuk sem volt a halakra jellemző aromáknak.
A japánoknak egyébként nem volna szükségük a bálnákra, ez a tokiói nagybani halpiacon egyértelműen kiderült. Az óriási területen fekvő fedett piacra egyik reggel látogattam el. Már megérkezett a hajnali zsákmány a Csendes-óceánról, s a nagykereskedők az egyszerűtől a legkülönlegesebb ehető tengeri csodák csomagolásával, illetve a kiskereskedők és az étterem-tulajdonosok kiszolgálásával voltak elfoglalva. A pultok közötti útvonalakon a bámészkodó vásárlók mellett olyan gázzal üzemelő szállító járművek cikáztak fel s alá, amelyek tartályát egybeépítették a kormánnyal, s az irány mellett a sebességüket is ezzel változtatták az állva vezető sofőrök. E furgonok mennyiségét úgy lehet a legkönnyebben elképzelni, hogy a fontosabb csomópontoknál dobogóra álló rendőrök irányították őket a piacon belül. Sokszor éreztem úgy, hogy ha nem ugrottam volna félre, biztosan elgázolt volna egyikük-másikuk.
E szervezettség világcsúcsán álló országban nem elhanyagolható az élelmiszer-biztonság, amelyből sokat tanulhat a botrányoktól hangos Magyarország. Kamija Ejszuke úr, az egészségügyi, munkaügyi és jóléti minisztérium élelmiszer-biztonsági osztálya csoportvezetőjének beszámolójából kiderül, hogy komoly kockázatként kezelik például a címkézést. Az élelmiszerek hatvan százaléka importból származik, ugyanakkor azon termékeket, amelyeket maguk is elő tudnak állítani, magas büntetővámokkal védik, hiába tiltakoznak ellene a külföldiek. A nagyságrendi sorrendben főként Kínából, Amerikából és Ausztráliából érkező élelmiszereken pontosan fel kell tüntetni a származási helyet; azt pedig magam is láttam, hogy a saját termékeiken – zöldségek, gyümölcsök zacskóin egyaránt – sokszor a termelő fényképe mellett neve, címe is olvasható. A büntetések mértéke elrettentő: a legsúlyosabb esetben három év szabadságvesztés, illetve hárommillió jen (hét–nyolc millió forint) is kiszabható.
A külföldről érkezett élelmiszerek minőségének ellenőrzése az államra, a belföldi termékeké az önkormányzatokra tartozik. Az ellenőrzések tervezettek és szúrópróbaszerűek is. Azon kereskedőktől, akiknél többször előfordult már hiba, megvonják az export-import jogosultságot, termékeiket pedig azonnal kivonják a forgalomból. A japán termelők és kereskedők esetében a hibás áru forgalmazásának felfüggesztését követően három hónapra, majd fél évre visszavonhatják tevékenységük engedélyét. Súlyos élelmiszer-mérgezéskor akár százmillió jen (250 millió forint) büntetést is kiszabnak. Összehasonlításképp gondoljanak csak olvasóink arra, hogy az előző kormány alatt Süth Miklós főállatorvos tehetetlenkedése miatt a rendszer egyáltalán nem rettentette viszsza a mérgező, antibiotikumos mézet termelőket, forgalmazókat és kereskedőket a fogyasztók egészségének rongálásától. Sem azzal, hogy elrettentő pénzbüntetést kaptak volna, sem azzal, hogy büntetőfeljelentés megtétele mellett eltiltották volna őket a tevékenységtől. Persze Japánban a kereskedő is visel felelősséget. Ott nem úszhatják meg a hibás termékeket áruló áruházak a felelősségre vonást a termelőkre való mutogatással, hiszen ha hasznuk származik belőle, nekik is tudniuk kell, mit árulnak.
A szakember az utóbbi időkből két botrányt említett. Egy kínai cég húsgombóckészítményei bizonyultak mérgezőnek, illetve egy japán cég rossz minőségű, csupán takarmányozásra használható lisztet hozott forgalomba emberi fogyasztásra alkalmasnak átcímkézve. A kínai élelmiszer-ipari termékekkel egyébként a japánok meg vannak elégedve, s az említett botrányt Kamija úr a nagy számok törvényének tudja be, azaz annak, hogy a legtöbb importélelmiszer Kínából érkezik. A közvélemény azonban bizalmatlanná vált a kínai élelmiszerekkel szemben.
Nem ingott meg ugyanakkor a bizalom az amerikaiakkal kapcsolatban, pedig minden eszközt igénybe vesznek, hogy ráerőltessék a világra a génmanipulált növényeket. Ilyenek importját az Európai Unió egyes országai már megengedték, Magyarország azonban szerencsére még ellenáll. Japán ebből a szempontból csalódás, mivel ugyancsak beengedi a ma még kiszámíthatatlan hatású génmanipulált szóját, amely ráadásul nemzeti ételei java részének alkotóeleme. Kamija úrtól megtudtuk, hogy alapvetően csak azokat az élelmiszereket lehet Japánba vinni, amelyekről meggyőződtek, hogy nem ártalmasak az emberi egészségre. „Hogyan lehet erről meggyőződni? A génmanipulált szója a nemzetközi szakmai közvélemény szerint nem káros az egészségre. Ugyanakkor ma senki nem tudja megmondani, hogy hosszabb távon pontosan mi a helyzet” – érzékeltette az ellentmondást az élelmiszer-biztonsági szakember. Az ilyen terméken mindenesetre fel kell tüntetni, hogy génmanipulált-e. A feldolgozott élelmiszerekből – például a szójaszószból – azonban már nem lehet kimutatni, hogy génmanipulált alapanyagból készültek-e, ezért erre már nem figyelmezteti a vásárlókat a termékek címkéje, fűzi hozzá Kamija Ejszuke. (Állítására később itthon rákérdeztem magyar mikrobiológusoknál, akik szerint a feldolgozott élelmiszerek esetében is kimutatható, hogy az alapanyag génmanipulált növény-e.) Arra a kérdésre, vajon ő egyetért-e génmanipulált termékek forgalmazásával, azt válaszolta, hogy semmiképpen nem ösztönzik az embereket az ilyen termékek vásárlására. Úgy fogalmazott, hogy nem örülnek a dolognak, de nem is tudják megakadályozni. Azt, hogy miért nem, nem fejtette ki. A feldolgozott termékek esetében azt ajánlják a vásárlóknak, hogy olyan gyártót keressenek, amelyik nem génmanipulált szóját használ föl. Azonban bonyolultnak tartja annak kinyomozását, hogy génmanipulált termékről van-e szó az adott élelmiszernél. Az állam ugyanis nem mondhatja azt, hogy a vásárlók ne vegyenek külföldi szóját, csak arról tájékoztathat, hogy a termék külföldről érkezett. Tévékben, rádiókban, újságokban ugyancsak nem adnak föl hirdetéseket, csupán a minisztérium honlapján tesznek közzé ismertetést a génmanipulált szójáról, illetve megyéről megyére járva hívják föl a lakosság figyelmét arra, hogy már kapható ilyen a boltokban. Ami, lássuk be, édeskevés a védekezéshez!
Annak magyarázata, hogy józan belátásuk ellenére vajon miért nem állnak ellen a japánok a génmanipulált szójának, a két ország viszonyában keresendő. Amerika, miután tönkretette az országot, felépítette azt, s az ebből fakadó jólét ma már meghatározóbb élmény számukra, mint a 65 évvel ezelőtti pusztulásé. A génmanipulált növények kifejlesztésében, termesztésében és elterjesztésében a világon leginkább a tőkeerős amerikai cégek érdekeltek, s az ilyen növények importjának engedélyezése Japánban is meghátrálást jelent a nagy barát előtt. Amikor az erőteljes amerikai érdekérvényesítésre terelődött a szó, a minisztériumi szakember leszögezte, hogy ez politikai kérdés, amelyben ő nem óhajt állást foglalni. A beszélgetés során később az is kiderült, hogy már japán cégek is termeszthetnének génmanipulált szóját az országban, ám még egyetlen hazai cég sem kért rá engedélyt. Arra a kérdésre, hogy bevásárláskor ő vajon kíváncsi-e arra, milyen szójáért ad ki pénzt, illetve érdeklődik-e a szójaszószról, az milyen alapanyagból készült, Kamija úr ezt válaszolta: ha választ, akkor nem génmanipulált élelmiszert vesz. Majd hozzátette, hogy ugyanakkor vannak vásárlók, akik viszont a vegyszerekkel permetezett szójától félnek, emiatt pedig épp a génmanipuláltat keresik.
A puding próbája az evés. Az egyik tokiói bevásárlóközpontban ellenőriztem, vajon feltüntetik-e a szójabab csomagolásain, hogy génmanipulált növényről van-e szó. A különböző szójababokon nem találtam ilyen tájékoztatást, ezért tájékozódni próbáltam. Az egyébként minden tekintetben kifogástalan áruház udvarias eladói között zavart okoztak a génmanipulált szóját firtató kérdések. Végül az élelmiszerosztály vezetője sietett oda, aki azonban nem értette, pontosan mire is vagyok kíváncsi.
Folytatjuk
origo.hu
Ez a titokzatos balatoni csárda úgy néz ki, mintha egy meséből lépett volna elő – képek
