Lakosság. Csere. Ezt a két, önmagában semleges szót a XX. század illesztette egymás mellé, s vonta be baljós fénnyel. A lakosságcsere azt jelenti, hogy az embereket kiszakítják szülőföldjükről, és máshová költöztetik őket. Ha nincs szerencséjük, akkor koncentrációs táborba, mint ahogy ez a szudétanémetekkel és a magyarokkal történt a háború után Csehszlovákiában. Kiűzésük és elszállításuk nem rögtönzés volt: a Londonba menekült csehszlovák kormány már 1943-ban elfogadtatta ezt a tervét a szovjetekkel és a nyugati szövetségesekkel. Klement Gottwald, a Cseh Kommunista Párt főtitkára 1944. május 11-én Moszkvában követeli a magyarok távozását: Benes az új csehszlovák köztársaságot „nemzeti államnak” akarja. A magyaroktól elvették az állampolgárságukat, tehát munkát nem vállalhattak. A magyar iskolákat bezárták. Magyarul csak a családon belül volt szabad megszólalni. Felhevült diákcsoportok járták az utcákat, és ha valakit meghallottak magyarul beszélni, felpofozták. A városokban tömegesen tulajdonították el a magyarok lakását. A brit kormány hiába figyelmeztette Csehszlovákiát, hiába foglalt állást az USA külügyminisztériuma a nem szláv lakosság üldözése ellen. A csendőrség és a katonaság megszállta a kijelölt falut, az embereket cseh területre hurcolták.
A vád árulás és kollaborálás volt, de a törvény egyéni leszámolásra és bosszúra is alkalmat nyújtott. Nem is titkolták a célt a kommunisták: kiűzni minden magyart és németet, ha zsidó, akkor is. A náci lágerek mintájára hozták létre az internálótáborokat. Az embereknek, miközben korbáccsal verték őket, azt kellett kiabálniuk: „Éljen Benes! Éljen Sztálin!” Az átszállítást Németországba 1946 júniusától szervezték meg. Ideje volt: a ruzini táborban szinte teljesen meztelen, csont és bőr haldoklók hevertek a csupasz földön, köztük állapotos asszonyok és gyermekek. Ostravában háromszázan haltak meg három hónap alatt. Az amerikaiak a hárommillió szudétanémet elszállítását csak úgy engedélyezték, ha tisztességesen felöltöztetik őket, egy hétre való élelmet és ezer márkát kapnak – a csehek a foglyok bankszámlájáról emelték le a pénzt a költségek fedezésére.
Kilencszáznegyvenöt decemberében a magyar és a csehszlovák kormány tárgyalásokat folytat, hogy „véglegesen” rendezze a csehszlovákiai magyarok helyzetét. A cseh fél leszögezi: Magyarország javára történő határigazításról szó sem lehet, „a trianoni határoknak előbb vagy utóbb etnikai határokká kell válniok”, s a magyar kormány a Csehszlovákia területén maradt kisebbség védelmére „egyáltalán nem számíthat”. Követelik, hogy minden magyar települjön át Magyarországra. Rákosi Mátyás szerint (Szabad Nép, 1946. február 28.) ez „a népi demokrácia bukását jelentené”. 1946. június 17-én a csehszlovák kormány kibocsátja a hírhedt reszlovakizációs rendeletet: a visszaszlovákosítás célja a szlovákul nem értő magyarok kényszerítése arra, hogy a megtorlástól, zaklatástól való félelmükben szlováknak vallják magukat. A rendelet cinizmusára jellemző, hogy a visszaszlovákosítás csak a „dolgozó tömegekre” vonatkozott, a gazdag magyarok nem vallhatták szlováknak magukat, nekik – földet, házat hátrahagyva – át kellett települniük Magyarországra. Négyszázezer (!) magyar nyilvánította szlováknak magát. 1947. február 10-én Párizsban aláírták a magyar békeszerződést. Két hónapra rá befutott Magyarországra az első szerelvény a kitelepített emberekkel.
A Felvidékről jött mintegy 130 ezer ember közül hatvanezer menekült volt, hetvenezer a „lakosságcsere” keretében érkezett. Az önkéntesen áttelepülő 73273 magyarországi szlováknak megengedték, hogy a Felvidéken kiválasszák azt a falut, még a házat is, ahová szívesen költöznének. Ahol jó volt a föld, gazdag a falu, az a község halálra volt ítélve. Akadt olyan felvidéki magyar, aki mezítláb érkezett, karikás ostorral a nyakában, meséli az egyik szemtanú Albert Gábor Emelt fővel című szociográfiájában. Sebestyén Lajos Garamlökön élt, ebben a faluban még a szlovákok sem beszéltek szlovákul. Felesége szüleit háborús bűnösnek nyilvánították, a szudétanémetek helyébe telepítették őket, mert a kiürített falvakban kellett a munkáskéz. Sebestyénék a baranyai Átára kerültek. „Áldozócsütörtök napján érkeztünk… A tulajdonost az én szemem láttára rakták ki. Köpnivaló volt, én mondom.”
A baranyai falvakból a sváboknak kellett menniük, kitelepítésük 1946-ban kezdődött. A magyarbólyiak még jól emlékeznek: „Sajnos a kitelepítésbe nagyon sok ártatlan is beleesett. Volt olyan, akit igazi magyar érzelmű embernek ismertünk, de valaki ráfogta, hogy itt volt vagy ott volt, hogy barátságosabban beszélt a volksbundistákkal, annak két óra alatt el kellett készülnie, és vitte a kitelepítő osztag.” Száz kilót vihettek magukkal. Átán az egész falu fel volt háborodva, amikor Karl Imrééket kitették a házukból, az utcán meg ott álltak a Felvidékről érkezett magyarok, a kezüket tördelve: „Hogyan vegyük mi el másnak a házát?”
Baranya falvaiban emberemlékezet óta magyarok, németek, szerbek és bosnyákok éltek. A harmincas évek végén a magyar állam felvásárolta az eladósodott vagy utód nélküli családok szántóföldjeit, majd kiparcellázta, házakat húzott fel rájuk, s az ország másik végéből, Szatmárból, Szabolcsból, Hajdúból földtelen, sokgyerekes családokat költöztetett ide. A telepítés, majd a németek kitelepítése, a felvidékről érkező menekültek és a kitelepítettek alapvetően megváltoztatták Baranya nemzetiségi összetételét. Az új emberek új szokásokat hoztak, új növényféleségeket ültettek, nem értettek viszont az itt honos szőlőtermesztéshez, állataikat nem istállóban, hanem ridegen tartották – a zárt falvak őshonos lakói nem fogadták be őket, előítéletekkel kellett megküzdeniük. A nézeteltéréseket, az idegenkedést aztán elegyengette a közös tragédia: a földet elvették mindenkitől, akár örökölte, akár kapta vagy eltulajdonította, mindenkit téeszcsébe kényszerítettek – ki kulák lett, ki gyári munkás, ki börtönlakó.
Albert Gábor maga is dél-dunántúli, Sellyén jegyző édesapját osztályidegennek nyilvánították, a kitelepítés elől Pécsre menekült a család. 1966-ban jelentkezett első novelláskötetével (Albérleti szobák), majd regények következtek, újabb elbeszélések. Az Egy lakodalom végelszámolásából, egy magyar sváb lakodalom leírásából nőtt ki az Emelt fővel című szociográfia, amely a Magyarország Felfedezése sorozat egyik legemlékezetesebb írása volt. A harmincas-negyvenes években Baranyában nem volt olyan táncos összejövetel, ahol a sváb legények ne verekedtek volna össze a bicskás magyar legényekkel, nem volt olyan búcsú, lakodalom, ahonnan ne kórházba szállították volna a vérző áldozatokat. Eltelt néhány évtized, s az elzárkózás, az ellenségeskedés helyébe a házasságkötés lépett. Albert Gábornak változtatnia kellett az alapélmény ihlette elgondoláson, mert hamar kiderült, a svábokba annyira beleivódott a félelem, hogy nem merik őszintén elmondani, mi történt velük, így aztán a magyar–német megbékélés kérdése háttérbe szorult. De voltak mások, akik helyettük is megszólaltak. Az egyik ember a másiknak adja át az írót, az egyik történet, egyre táguló köröket vetve, a másikat éri. Albert Gábor a harmincas évek szociográfusainak legjobb hagyományait követve, a tudós pontosságával és az író érzékenységével rögzítette az életutakat, beszéltetett felvidéki, délvidéki magyarokat, magyarországi németeket és délszlávokat, bukovinai és moldvai csángókat az életükről, s a beszélgetések során nemegyszer a könny is kicsordult. Jellemző a korra, hogy a kitűnő könyv 1983 legvégén, a két ünnep között került az üzletekbe, amikor már mindenki a szilveszterre készült, nem könyvvásárlásra. Az írót azzal vigasztalták az illetékesek: örüljön, hogy egyáltalán megjelenhetett az írása.
Több fejezet foglalkozik a „telepítések népének” is nevezhető bukovinai székelyekkel. Ezt az etnikailag zárt csoportot az évszázadok során számtalanszor vándoroltatták ide-oda. Erdélyből ágyúval kergették őket Moldvába, majd ötfalunyit visszaédesgettek Bukovinába, aztán egy részüket Déva környékére, más részüket a Duna árterébe szállították, mélységes nyomorba. A negyvenes években, miután a bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélte, megszületett a döntés: a bukovinai magyarokat mind egy szálig haza kell hozni. Sajnos a Bácskába kerültek, ahonnan a szerbek elől menekülve, mindenüket hátrahagyva érkeznek meg a Dunántúlra, az üres sváb házakba. A sok gyerekkel érkező „csángókat” ellenségesen fogadta még a falvak magyar népe is.
Albert Gábor kilép a szociográfus szenvtelenségéből, amikor a bukovinaiak exodusát írja le, az író nem tagadja meg önmagát, elbeszélések sorát kerekíti elénk. Az andrásfalvi harang története, amelyet a hívek magukkal akarnak menekíteni, de a románok elkobozzák tőlük, Ömböli (Miska) József vagy Benke Jánosné esete anekdota, a műfaj legnemesebb, mikszáthi értelmében. A Bácskában berendezkedett, megtollasodott embereket a német katonák kergetik el, ott kell hagyniuk a lovakat, a lábasjószágot, a beért termést, a kemencében a kenyeret, a menekülés kapkodásában van, aki a frissen eltett kompótot pakolja fel a szekérre, van, aki az üszőt. Az egyik megrendítő történet bibliai: Dunaföldvár közelében az úton a vadászrepülők támadása közben gyermekét világra hozó asszony férje hiába könyörög egy kis meleg vízért, szállásért, minden kapu bezárva, kemények a szívek, akárcsak kétezer évvel ezelőtt. S ahová beengedik, abban sincs köszönet, csúnya szavakkal illetik: „Miféle népek maguk, még meneküléskor is gyereket csinálnak?” S aki nem menekült el, mert sajnálta otthagyni négyévi munkáját, a jószágát? Ami a hadiki férfiakkal történt – negyvenketten voltak vagy hatvanan? –, ballada: kukoricát törni vitték őket a szerbek, de a sírjukat ásatták meg velük, mert a gyerekek a birkát rávitték az ófutaki rácok tarlójára.
Az andrásfalvi székelyek Hidasba kerültek, a Schwabische Türkei elnevezésű vidékre, ahol a háború alatt a Nemzeti Parasztpárt székely vármegyét szeretett volna létrehozni. A svábok kitelepítése sok helyen a „kabarészintre zuhant történelem” keretei között zajlott. Volt, aki volksbundistának vallotta magát, csak hogy kijusson Németországba, s ha volt háza, vagyona, amelyet el lehetett kobozni, mehetett; a nincstelen volksbundistát meg kihúzták a listáról, itt maradt magyarnak…
Albert Gábor könyveit olvasva és újraolvasva megállapíthatjuk: mindegy, hogy regénynek nevezi-e írását, esszének vagy szociográfiának (a műfajok nála egyébként is gyakran összemosódnak), valamennyi művében egy gondolat foglalkoztatja, egy sors, egy lét: a magyarság sorsa, a magyarság léte. A protestáns prédikátorok konok szenvedélyességével, komor lángolásával veszi számba a magyarság életét, életlehetőségeit, ostorozza mulasztásait, tévedéseit. Amikor múltunkról beszél, „hamueső hull. Füst, pernye, fojtogató, gyilkos por.” Vérzik a történelem. Mi történt velünk? A zord hév, amellyel Albert Gábor a történelmet faggatja, mély meggyőződésből táplálkozik: franciának, olasznak vagy angolnak lenni egyszerűen létforma, a létezés általában szerencsés, sokszor derűs, olykor játékos, máskor komoly formája, esetleg kihívás. Magyarnak lenni viszont rendeltetés: feladat.
Ezt a feladatot járja körül, írja le, határozza meg műveiben Albert Gábor. Hiszi, hogy a magyar embernek feladata van itt, a Kárpát-medencében. Ennek a feladatnak kell megfelelnie, emelt fővel.
A kötetet számtalan fénykép illusztrálja. A határokon túlról vonaton érkező, nemzetiszín zászlókat lobogtató emberek lelkesedésének, a fiatal, tiszta arcoknak, a bizakodásnak a képei fogva tartják a tekintetet. A barázdált arcú, megtört öregek, a templombelsők, az ősi mesterségek, a völgyek meleg tenyerében megbúvó falvak, gondozott gyümölcsösök, sírkövek és fejfák fényképei mögött fölsejlik, fölmutatja magát, mint tektonikus mozgások nyomán elsülylyedt ősi földrész, a történelem – nem a történelemkönyvek ideologizált átirata, hanem az igazi, amelyet az emberek a sorsukkal éltek meg.
(Albert Gábor: Emelt fővel. Pont Kiadó, Budapest, 2010. Lantos Miklós fotói, Bognóczky Géza andrásfalvi [majd hidasi] lelkész archív felvételei. Ára: 4200 forint)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
