„Elfeledve, elfeledve ”

A csángó magyarokról nem lehet pátosz nélkül írni. Ezer kilométernyire élnek tőlünk, számuk kétszáznegyvenezer, anyanyelvüket talán hatvanezren beszélik, évtizedeken át tudatosan románosították őket, államuk felejtetni akarta velük gyökereiket, s a hivatalos Magyarország sem sokat tett önazonosságukért. Újabban más szelek fújnak. A rákosszentmihályi Kovász Egyesület hetedszer lát vendégül csángó gyerekeket egy hétre, hadd lássák a kicsik a megmaradt országrészt, hadd lássa az óhaza messzi vidéken élő övéit. Emlékalkotó szép napok ezek: látogatás a budai várban, a Margitszigeten, az Országházban, az állatkertben, a nagycirkuszban… Megnézni az ünnepi tűzijátékot, a Szent Jobb-körmenetet, körbeállni a Szent Koronát, s gyermekhangon énekelni: „Óh, Szent István dicsértessék…” Csángó apróságoknak kegyelmi pillanatok ezek.
A búcsúeste a XVI. kerületi Szent Mihály-templomban igazi kovász, zsúfolt a kegyhely, a szentmise után szívszorítóan szép műsort ad a vendégcsapat. Himnuszuk a freskókig ér: „Csángó magyar, csángó magyar / Mivé lettél, csángó magyar? / Ágról szakadt madár vagy te / Elfeledve, elfeledve”. Míg szól az ének, kifényesednek az arcok, szinte a szívek dobogása is hallatszik, a szemekből titkolhatatlanul kigördül egy-egy kövér könnycsepp. A szeretettel sem könnyű megbirkózni.