Elvágyódás

Egy akadémiai kutatócsoport tudományos módszerekkel is megállapította azt a ma már közhelyszámba menő tényt, hogy a magyar fiatalok nagy többsége nem látja biztosítottnak a jövőjét a saját hazájában. Életüket a költő szavaival élve „rakottabb tájakon” képzelik el. Ma már nem csupán álmodoznak a külhoni jobb élet reményéről, hanem egy-két nyelvvizsgával vagy néhány diplomával a zsebben konkrét terveket szőnek a kivándorlásról. A mai középiskolásoknak már csupán a 39 százaléka éli meg úgy a hazaszeretetét, hogy „itt élned, halnod kell”. Egyharmaduk még nem döntött, egyharmaduk viszont azt tervezi, hogy elhagyja az országot. Az egyetemistáknál jobb a helyzet: „csak” 19 százalékuk mondta azt, hogy ki fog vándorolni. Öröm az ürömben, hogy friss diplomásaink 61 százaléka ma még itthon képzeli el a jövőjét.
Egy kereszténydemokrata honatya azon kesergett a minap a T. Házban, hogy fogy a magyar. Már tízmillióan sem vagyunk. Szorgalmazta, hogy ösztönözzék a fiatalokat a gyermekvállalásra. Csakhogy a már megszületett, felnevelt, érettségizett, sőt diplomázott gyermekeink nagy része se találja a helyét itthon.
A nagyobbik fiam azt mondja: ha nem lenne ilyen nagy és szerető családja, ő sem maradna. Szerinte a szétesett családok gyermekei könnyebben jutnak ilyen döntésre, mint az erős, összetartó családok fiai. Azt is mondja, hogy a nyugati országokban egy jó egyetemi diplomával elképzelhetetlen, hogy valaki ne találjon olyan munkát, amire építve családot lehet alapítani. Itthon ez nincs így. Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke szerint a tudományos kutatók is az alacsony fizetésük miatt mennek külföldre dolgozni. Mint ahogy orvosok, ápolónők, asztalosok, kőművesek, esztergályosok, gépészek ezrei látták már be: saját itthoni bérük és az ország versenyképessége kibékíthetetlen érdekellentétben áll egymással.
Az új kormány egymillió munkahely megteremtését ígérte. De az egymillió munkára váró embert vajon mi kötné a magyar röghöz? Matolcsy György szerint nagyjából háromszázezer család van kitéve a veszélynek, hogy devizaalapú hitelét nem tudja rendben törleszteni. Már eddig is családok ezreit lakoltatták ki, mert elvesztették munkahelyüket, és nem bírták a forintalapú hiteleik törlesztését sem. Ha a trükkös árfolyamcsapdába belezuhanva a devizahitelesek is elveszítik otthonaik tulajdonjogát, vajon mi tartja majd vissza őket, illetve a gyermekeiket attól, hogy másutt, valódi jogállami viszonyok között kezdjék újra?
Száz szónak is egy a vége: ha a családalapítás előtt álló fiatalok úgy látják, nincs reményük sem a megélhetésre őseik földjén, és kényszerűségből el kell hagyniuk hazájukat, akkor annak az országnak, amely ezt tétlenül végignézi, vége.
Fabatkát sem ér az az unió, amelynek a figyelme arra kiterjed, hogy megszabja a forgalomba hozható uborkák hajlásszögét, hogy betiltsa a főemlős majommal való kísérletet, ám eltűri, hogy ebben a kamatszivattyúra kapcsolt országban tömegek robotolnak a legminimálisabb létfenntartásra elegendő fizetségért. Büszke lehet a brüsszeli és a budapesti politikai elit is arra, hogy privatizációval, liberalizációval, a védővámok lebontásával, a csúszó árfolyam-leértékeléssel, a mindent átszövő korrupcióval, a közbeszerzésnek nevezett közös mutyikkal, az adócsalásra ösztönző adóterhekkel húsz év alatt sikerült elérni, hogy az alacsony árú, versenyképes magyar termékek helyett most majd bérfeszültséget, társadalmi feszültséget és legyőzhetetlen honvágyat exportálunk a szövetséges államokba.
A szocialisták iszonyatos örökségével küszködő új kormány azt ígéri, hogy megéri majd Magyarországon maradni, Magyarországra visszajönni. Vége az „El lehet menni!” gyurcsányi korszaknak. Csak remélni tudjuk, még nem késő.