Nem ez az első Mefistofele-feldolgozása Kovaliknak, 1997-ben már Szegeden rendezte egyszer a darabot, akkor egészen másként, s most nyilván az ismerős közeg, az egyszer már végiggondolt struktúra segítette, hogy annyira letisztult lett a végeredmény. Ahogy a Mefistofele cím sugallja, és ahogy a zeneszerző-szövegíró Boito is megközelítette a témát, a középpontban nem Faust személye, hanem az Isten–sátán párbaj áll, a sátáni kísértés, az emberi esendőség és az isteni megváltás.
Szó sincs róla, hogy a klasszikus értelemben vett egyházi megközelítéssel ábrázolta volna Kovalik a mennyet és a poklot, ez a színrevitele azonban egész biztosan kevesebb megbotránkozást kelt majd, mint néhány korábbi rendezése. A pokol ugyanis pokoli, hiába csillog-villog, a háttérben fröcsög a vér, a menny pedig éteri és áttetsző. Akár a nejlon esőkabát – mondhatnánk némi cinizmussal. Ez utóbbi talán a leginkább meghökkentő, az üdvözültek serege ugyanis a végén – talán bűneiből – kivetkőzve egy szál alsóneműben találja magát (ugyanígy alsógatyában látjuk a legelején Faust lelkét). Ez egyrészt érthetetlen, másrészt – mint ahogy Kovalik rendezései nagyon sokszor – értelmetlenül polgárpukkasztó. Akárcsak a gyermeki angyalkar, amelyik nagyrészt a képeslapokról, festményekről ismert giccsangyalkákat sorakoztat fel, a pufók nyilas Cupidótól a retró piros pöttyös ruhán át a rózsaszín angyalparókáig. Ez a megjelenés alapvető ellentétben van a mű adott részeinek üzenetével.
Sajnos a díszletek, a jelmezek (díszlet: Antal Csaba, jelmez: Benedek Mari) nem tudtak kitörni a manapság oly divatos sátánábrázolásból, a piros-fekete hosszanti csíkos műbundából, a földig érő köpenyekből, a latex és a műanyag fólia világából, de azért érdekes megoldások is akadtak. Egyfelől az alapképet meghatározó ipari lépcső, mint egyfajta Jákob-lajtorja, szellemesen váltogatta funkcióit, percenként új dimenziókat és párhuzamokat nyitva. Másfelől a kisméretű játék használati tárgyak, a Barbie-ház, az ölben cipelhető épületmakettek döbbenetes erővel közvetítették, mennyire látszólagos és viszonyítás kérdése az ember nagysága ebben a világban. Ezekhez jól igazodott a semleges fehér ruhaszín, a végén viszont nem volt világos, miért vált átlagos hétköznapivá és színessé a tömegviselet. A tánc minimális volt, Venekei Marianna koreográfus jobbára csak a pokol érzéki mozgásait villanthatta fel.
Zeneileg érdekes és élvezhető előadást hallhattunk, jól frazeált, jó dinamikákkal és tempókkal beállított zenekari és egységes kórushangzással (karmester: Kovács János), a gyermekkar pedig helyenként kifejezetten remekelt. Az énekesek közül a leggyengébben Fekete Attila (Faust) teljesített, aki pedig a felhozatal talán egyik legjobb orgánumát birtokolja. Nagy kár, hogy nem tud elszakadni a drámai hőstenor kliséjétől, és cselekménytől függetlenül fortissimo ordítja végig a három órát. Ilyen értelemben nem biztos, hogy ő a legjobb választás erre a szerepre, annál is inkább, mivel színészileg teljesen felejthető az alakítása. Bretz Gábor annál inkább jó Mefistofele. Belépője erőteljes és határozott, de amikor kell, igazodik énekes partneréhez, játszik a hangjával, szinte beszél a dallamra. Létay Kiss Gabriella (Margherita, Helena) mindegyik karakterét hitelesen formálja, szépen énekel, ahogy Pánczél Éva (Marta, Pantalis) is élvezhető előadást nyújt. Boncsér Gergely (Wagner, Nereo) nem kiemelkedő, ahogy szerepe sem az, de tisztességgel helytáll.
(Arrigo Boito: Mefistofele. Rendező: Kovalik Balázs. Operaház, szeptember 14., 19.00.)
origo.hu
Baloldali hazugságok az áram áráról: itt a Patrióta leleplezése!
