Most, hogy utoljára veheti fel nyolcmilliós havi fizetését a jegybankelnök (ezután csak kétmilliót kap az ágrólszakadt), ismét Simor András lett a közélet egyik beszédtémája. Kerülve a közhelyeket és a demagógiát, csak annyit jegyeznék meg: jelképes eseményről van szó. Jelképes, mert nem a két összeg közötti hatmillió itt a lényeg (persze az sem elhanyagolható), hanem az elv: a kormány betartotta ígéretét, bármennyire feszegették is a bicepszüket a nemzetközi pénzvilág hatalmasságai Simor mellett a túloldalon. A Magyar Nemzeti Bank vezérkarára (Simor mellett két helyettesére, Karvalits Ferencre és Király Júliára) is a magyar törvények előírásai vonatkoznak. Mint mindnyájunkra. Nem a káröröm érzése tölti el valamiféle elégedettséggel az embert, hanem az, hogy egy fajsúlyos lépést tett meg az ország: a határozatot tett követte. Elszoktunk az ilyesmitől…
Erő költözik most az emberbe, komolyan kezd hinni mindabban, amiben eddig csak reménykedett. A rendteremtésben, az igazságosságban, a méltányosságban… Biztos, hogy még jobban reménykedni fog a számonkérésben, a felelősök megnevezésében, a szó igazi értelmében vett demokráciában… Egyszerűen nem lehetnek ebben az országban kivételezett Simorok, annak a világnak vége. Persze most jönnek majd a hivatásos huhogók, az aggodalmaskodók, hogy Uramatyám, mi lesz ebből, mit szólnak majd ehhez odakint, odaát… A válasz egyszerű: hozzászoknak, idővel tudomásul veszik, hogy itt valami tényleg megváltozott. Megváltozott, mert meguntuk, kinőttük a ránk szabott ruhát. Fennköltebben: ezután magunk fogunk a saját sorsunk felől dönteni. A saját adófizetői forintjaink fölött (Simor András is ebből a pénzből kap) pedig mi rendelkezünk. Az egész végtelenül egyszerű.
origo.hu
Újabb lehűlés jön a jövő héten, hózápor is lehet
