Új mércék és az első száz nap

Nem kívánunk sem dicshimnuszt írni, sem mindenütt hibákat felfedező problémaleltárt összeállítani. Mindössze arra törekszünk, hogy az Orbán-kormány első száz napját a kormány szándékai felől értsük meg. Vagyis elemzésünk koherenciáját nem valamiféle külső szempont (például ellenzéki logika, erkölcsi számonkérés), hanem a kormányzati célkitűzés stratégiai következetessége határozza meg.

Nemzeti egység: szimbolikus politika

A Fidesz már rögtön a választások után világossá tette, hogy elsődlegesnek tartja azoknak a kérdéseknek a rendezését, amelyek a nemzeti összetartozást és egységet erősíthetik. Ilyennek gondolta a trianoni emléknapról szóló törvényt, a kettős állampolgárság megadását és a nemzeti együttműködés rendszeréről szóló nyilatkozat kibocsátását. A magyar kormány ugyanis nemcsak a Magyarország területén élő magyar állampolgárokban gondolkodik, hanem az egész Kárpát-medencei magyarsággal nemzeti erőforrásként számol. Az erőforrást nem elsősorban gazdasági és politikai értelemben érti, hanem olyan szellemi és morális közösségben gondolkodik, amelynek felhajtóerejét a nemzeti együvé tartozás és identitásérzet adja. Ezért ezekre az intézkedésekre elsősorban mint jóvátételekre is gondolt, amelyek gyógyírként szolgálhatnak a régmúlt (Trianon) és a közelmúlt (2004. decemberi népszavazás) sebeire. A kormány szándékait nézve tévedésnek gondoljuk azt a feltételezést, hogy a nemzeti együttműködés rendszere csak a magyar állampolgárokra vonatkozna, álláspontunk szerint ebbe az együttműködési rendszerbe a kormány mind a határon inneni, mind az azon túli magyar nyelvű többséget és a hazai kisebbségeket is beleérti. Sőt ennek a kérdésnek van egy kevésbé szimbolikus kifutása is, ami a politikai-gazdasági mozgástér szélesítése révén a közép-európai együttműködés gondolatát is magában foglalja.
A nemzeti együttműködés realizálásának vannak azonban feltételei: (köz-) rend és gazdasági jólét – de mindenki számára.

Rend és közbiztonság

Az elmúlt közel három évben egy globális pénzügyi-gazdasági világválság alakult ki a földön. Maga a krízis kemény próba elé állította a nemzetállami és a nemzetközi intézményeket egyaránt. A kérdés a szűkebb nemzetközi térben – az Európai Unióban – elsősorban akként vetődött fel, hogy a krízis a gazdasági alrendszeren belül megállítható, vagy tovább rombolja a társadalmi integrációt egy szociális válság képében. Megnyugtató, hogy Nyugat-Európában az állam erős és aktív, a társadalmi szolidaritás működik, a jóléti állam intézményrendszere pedig képes volt eddig is minden komolyabb politikai, gazdasági és társadalmi krízis negatív hatásait kezelni. Magyarország azonban nem volt ilyen szerencsés helyzetben: a pénzügyi-gazdasági krízis eszkalálódása a szociális szférában ugyanis már 2006 végétől – vagyis a globális válságot jóval megelőzően – egyértelműen beazonosíthatóvá vált. A magyar állam ugyanis gyenge, lezüllött állapotban volt, a 2009. tavaszi kényszerű kormányfőváltás nem oldotta meg az évek óta tartó hitelességi deficitet, a jóléti állam intézményrendszere a nyugat-európai értelemben soha nem épült ki, sőt a társadalmi szolidaritás is romokban hevert. Mindezt betetőzve a Bajnai-kormány a pénzügyi-gazdasági válság negatív hatásait úgy kívánta orvosolni, hogy további jelentős forrásokat vont ki a szociális-egészségügyi és oktatási ellátórendszerből, ezzel is további zavarokat okozva a társadalmi újratermelés amúgy is göröngyös folyamatában.
Többségi szakértői közmegegyezés alakult ki arról, hogy az utóbbi években az állam képtelenné vált az alapvető gazdasági és szociális problémák kezelésére, a szolidaritás és a méltányosság mindenkinek kijáró biztosítására, sőt a magyar társadalom többsége úgy vélekedett, hogy az államot megtestesítő rendvédelmi szervek több esetben alkalmatlannak bizonyultak a közbiztonság szavatolására is. Ezt a szakértői és társadalmi percepciót igazolta vissza a 2010-es tavaszi parlamenti választások végeredménye: a kétharmados kormányzati parlamenti többség (Fidesz–KDNP) létrejötte és az MSZP történelmi veresége.
A Fidesz ezekre a társadalmi zavarokra és kockázatokra, illetve az ezekből származó, a magyar társadalom integratív kereteit bomlasztó jelenségekre sokkal nagyobb figyelmet fordított, mint a 2002 óta kormányzó szocialista párt. A Fidesz stratégái világosan látták, hogy a 2010-es választások kimenetele elsősorban attól függ, hogy a társadalom túlnyomó többsége mely pártnak hiszi el leginkább, hogy az képessé válhat arra, hogy az akut gazdasági, szociális és közbiztonsági kockázatokat kezelni legyen képes akár már a közeljövőben. Így a Fidesz és a KDNP pártszövetségének közös választási, majd kormányprogramjának vezérmotívumává az egyének szintjén megragadható státusbiztonság fogalma vált, legyen szó családi, szociális biztonságról, munka-, köz- vagy akár egészségbiztonságról.
Az áprilisban lezajlott országgyűlési választások egyik kiemelt témájává a közbiztonság kérdése vált. Okkal, hiszen az országban az elmúlt nyolc évben egymást érték a súlyosabbnál súlyosabb bűncselekmények, a mindennapi élet szerves részévé vált az állampolgárok biztonságát és tulajdonát veszélyeztető megélhetési bűnözés. Az új kormány világossá tette, hogy egy erős és aktív állam ezt tovább nem engedheti. Ráadásul a választásokon megnyilvánuló egyértelmű választói akarat is arra kötelezte a parlamentet és a kormányt, hogy a választási programban megfogalmazott és a választók által támogatott büntetőpolitikai intézkedések a lehető leghamarabb törvényerőre emelkedjenek. A kormányprogramnak a rend megteremtésére vonatkozó fejezete leszögezte: „nemzeti ügy és nemzeti érdek, hogy Magyarországon rend legyen, amely igazságot szolgáltat, szigorú törvényeket alkot, mindenkinek védelmet garantál, új politikai értékrendet alakít ki, és ezzel megteremti a nemzet felemelkedését”. Hangsúlyozza a program továbbá, hogy a kormány soha nem fogja megengedni, hogy a rendteremtés vagy az erőszak jogát bárki az államtól elragadja, és azzal visszaéljen.
A kormány a parlamenttel karöltve a száz nap alatt megteremtette az új rend alapjait: az Országgyűlés a nyár folyamán több ponton szigorította a büntető törvénykönyvet, módosította az alkotmányt. Bevezette a „három csapás” intézményét, s ezzel lehetővé tette, hogy a bűnhalmazatban lévő legsúlyosabb bűncselekmények büntetési tételének felső határa a kétszeresére emelkedjen, amennyiben azok közül legalább három, személy elleni erőszakos cselekmény. A szigorítás mögött az a jogos társadalmi elvárás fogalmazódott meg, hogy a jövőben súlyosabb szankciót vonjanak maguk után a kirívóan erőszakos bűncselekmények. A büntető törvénykönyv szigorítása kiterjedt arra is, hogy a jövőben a kommunizmus bűneit nyilvánosan tagadókat is büntetni rendeli a holokauszt tagadása mellett, miközben a pedagógusok ellen elkövetett erőszakos cselekményeket is szigorúbban szankcionálja. Sajnálatos módon az utóbbi években jelentősen elszaporodtak a tanárokkal szembeni erőszakos cselekmények, így szükségszerűnek bizonyult, hogy a büntetőjog fokozottabban védje a közoktatásban dolgozó pedagógustársadalom tagjait.
Ez a fokozott védelem biztosítása iránti igény fogalmazódott meg a belügyminiszter által benyújtott közbiztonsági csomagban is, amelynek legmarkánsabb része a tulajdon elleni szabálysértésekkel szembeni hatékonyabb állami fellépésben öltött testet. A büntető törvénykönyv módosítása ugyanis lehetővé teszi az elkövetőkkel szembeni elzárás-büntetés kiszabását, aminek önmagában is visszatartó ereje lehet a jövőben. Fontos változás továbbá, hogy a szabálysértések felderítését az