A Fidesz sikereinek titka

Október 3-án estére Magyarországon narancsszínűvé változott a demokrácia és a pártrendszer. A politikai helyzet egyértelmű: a Fidesz–KDNP pártszövetség soha nem látott fölényre tett szert a politikai életben, ami óriási felelősséggel jár, amellyel lehet élni és persze visszaélni is.
Az elsöprő jobboldali győzelem okait az előző négy év fejleményeiben találhatjuk meg. Kiinduló állításom, hogy a volt miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc őszödi beszédének nyilvánosságra kerülése 2006. szeptember 17-én új pályára állította a hazai politikai és közéleti viszonyainkat. Az történt ugyanis, hogy az őszödi beszéd, illetve annak következményei a tizenhat éven át formailag többé-kevésbé kiszámíthatóan működő magyar demokráciát visszavetették jóval fejletlenebb, ingatag, inkább a Balkánra és Ázsiára emlékeztető politikai viszonyok közé. Vagyis a korábban kelet-közép-európai mintademokráciának nevezett Magyarországon a fejlődő országokra jellemző zavargás és káosz, illetve polgárháborúhoz igen közeli viszonyok alakultak ki.
Mindez természetesen azzal függött össze, hogy Gyurcsány Ferenc átlépett egy határt, amit az egyébként igen béketűrő magyar állampolgárok már nem viseltek el, az utcára vonultak, s ott is maradtak hosszú-hosszú hónapokon keresztül. Az történt, hogy egy miniszterelnök bevallotta, éveken át átverte a saját népét, a választásokon pedig manipulációval és nem jogi értelmű, de mégiscsak csalással érte el a sikerét. Tüntetések és demonstrációk kezdődtek, ám itt jött a második nagy, demokrácia elleni attak: a Gyurcsány-kormány az erőszakszervezeteivel brutálisan leverte az emberek tüntetéseit, az emberi jogokat lábbal tipró módszerekkel igyekezett elhallgattatni a tüntetőket, s sokakat törvényellenesen börtönbe zárt. (Mára már tudjuk, hogy ez nem vélekedés, hanem tény.) Sőt mai ismereteink alapján az sem kizárt, hogy a miniszterelnök fejében még ennél is vadabb forgatókönyvek is felbukkantak.
Az történt tehát, hogy a modern demokráciák politológiai tankönyvekben leírt két alappillére, a szabad választások, illetve az emberi és állampolgári jogok intézménye roppant meg ezen az őszön. Ez volt az, ami miatt a magyar állampolgárok döntő része megvonta a bizalmát a kormánytól, a miniszterelnöktől, s követelte távozásukat. A kormány elvesztette a legitimitását, kormányzásra szinte képtelen állapotba került, s a rendszerváltozás óta először merült fel nagyon komolyan az előre hozott választások lehetősége.
Az eltelt négy évben az összes közvélemény-kutatás bizonyította, hogy a miniszterelnök és a kormány távozásának igénye folyamatos volt, sőt erősödött. A Gyurcsány-kormány erkölcsileg már 2006-ban megbukott, de facto azonban mégis négy évig hivatalban maradt, hiszen nem történtek előre hozott választások. Hogy miért nem, annak okaiba most ne menjünk bele, jómagam többször is írtam már erről e lap hasábjain.
Sokkal fontosabb azt látnunk, hogy a Gyurcsány-kormány hatalmon maradásának kétféle következménye volt. Az egyik, hogy Gyurcsány Ferenc a Fidesz számára mégiscsak „lottóötösnek” bizonyult, hiszen a volt miniszterelnök görcsös hatalomhoz ragaszkodásával, eltorzult valóságlátásával az MSZP-t négy év alatt fokozatosan a mélybe rántotta. A 2010. tavaszi parlamenti, illetve a 2010. őszi önkormányzati választások következményeképpen az MSZP nagy néppártból középpárttá vált, s nem kizárt, hogy a továbbiakban elmélyül a párt válsága, és fel is bomlik.
A lényeg tehát, hogy Őszöd és annak következménynélkülisége okán a 2010-es választások kimenetele már jó ideje egyértelmű volt; ebből fakadt a kampányok elmaradása és egyfajta furcsa unottság a választások előtt.
Ugyanakkor a négy évnek van egy másik jelentősége: az előző ciklus nemcsak az MSZP-t rántotta a mélybe, hanem a magyar gazdaságot és társadalmat is. Végletesen túlélte magát egy olyan kormány, amelyik a teljes bizalmatlanságtól körbevéve tehetetlenné vált, s ha valamit mégis lépett, az a társadalom átfogó ellenállásába ütközött (lásd a 2008. márciusi népszavazás elsöprő eredményét). A Gyurcsány-kormány 2009 elejére lényegében szétesett, s olyan, szinte háborús léptékű romhalmazt hagyott maga után, amelynek eltakarítása és a válság kezelése nagyon nehéz feladat elé állította a második Orbán-kormányt, nem beszélve arról, hogy időközben az emberek életviszonyai is súlyosan megromlottak (példaként csak az 1,7 millió lakáshitelest említeném, nem beszélve a növekvő munkanélküliségről és szegénységről).
Állapítsuk tehát meg, a tanulság kedvéért is: ami a pártversenyben esetleg „jól jött” a Fidesznek – tehát hogy fő ellenfele, az MSZP a négy év során erodálódott –, addig az országnak, az embereknek az utóbbi négy év nagyon „rosszul jött”, mert az MSZP nemcsak pártellenfél volt, hanem kormány is; s mint kormány, már nem mint taktikai-politikai ellenfél tételeződött, hanem olyan hatalmi intézményrendszer, amely a közjó megvalósulásáért kellett volna hogy dolgozzon. Ezt azonban nem tette, így az ország pórul járt négyéves ámokfutásával. Ami a Fidesznek mint pártnak taktikailag jónak tűnhetett 2006–2010 között (az, hogy ne legyenek előre hozott választások, mert ha marad Gyurcsány, az MSZP, a fő politikai ellenfél végül is szétesik), az most visszaüt. Hiszen a Fidesznek mint a kormányt létrehozó politikai erőnek most már kormányoznia kell, ám a megoldandó feladatok pokolian nagyok, az ország romokban hever. Tanulságos négy év volt ez, amelynek összefüggéseit egy életre érdemes megjegyezni.
De vajon milyen hatással van az ez évi két választás a pártversenyre és a demokráciára?
Természetesen mondanom sem kell, hogy a balliberális riogatók szokványos, csökött, demokráciaféltő rettegései megalapozatlanok. Nem szűnt meg sem a demokrácia, sem a pártverseny; a most kialakult helyzetet a politológia klasszikusai jól ismerik, és tipizálták is azt. Giovanni Sartorinak, a nemzetközi politikatudomány nagy öregjének, doyenjének egy 1976-ban készült, klasszikus és máig használt pártrendszer-tipológiájában már fellelhetjük a korábban más országokban, Magyarországon most kialakult helyzet értékelő elemzését.
Sartori világossá teszi, hogy vannak versengő (demokratikus) és nem versengő (diktatórikus vagy féldiktatórikus) pártrendszerek, s a nem versengők között megkülönböztet egypártrendszereket és hegemón pártrendszereket. A hegemón pártrendszerekben léteznek ugyan a vezető párt mellett más, jelentéktelen pártok is, de azok nem tudják valóságosan befolyásolni az egydimenziós hatalmat (lásd néhány volt kelet-európai kommunista ország). Ezzel szemben a versengő pártrendszerek között említi és jellemzi az úgynevezett predomináns pártrendszereket, amelyek valóságos, versengő többpártrendszerek, amelyekben független pártok harcolnak a hatalomért. A predomináns pártrendszer formailag-nominálisan hasonlít ugyan a hegemón pártrendszerre, hiszen egy párt túlsúlya érvényesül, ám a különbség alapvető. Az mégpedig, hogy míg a hegemón pártrendszerben nincs valóságos verseny, egy párt nem demokratikus, diktatórikus uralma érvényesül, addig a predomináns pártrendszerben valóságos versenyfeltételek, demokratikus keretek között alakult ki egy párt dominanciája, aminek már csak azért sincs köze a diktatórikus rendszerekhez, mert a predominancia bármilyen következő, aktuális választáson megszűnhet – a pártverseny mindenkori változása következtében.
Példák sokasága van az utóbbira: Japánban a liberális demokrata párt a háború után hosszú évtizedekig kormányzó párt volt, mígnem négy évtized után elvesztette hatalmát, s ugyanez az indiai Kongresszus Pártra is igaz. Európában például a svéd szociáldemokrata párt uralkodott hosszú időn keresztül (hogy most átadja a helyét a konzervatívoknak), de volt predomináns korszaka a Kohl vezette CDU-nak (karöltve a CSU-val, 1982–1998) vagy a Blair vezette Munkáspártnak (1997–2010) is, és a sor még folytatható lenne.
Ha idevesszük még az önkormányzati választások egyértelmű eredményét is, akkor kimondható, hogy a Fidesz–KDNP-nek igen jó esélye van arra, hogy a megszerzett predomináns helyzetét megőrizze és stabilizálja ebben a politikai ciklusban. Különösen abban az esetben, ha elszántnak mutatkozik arra, hogy – kihasználva lehetőségeit – eddigi fő riválisának, az MSZP-nek az országot tönkretevő, posztkommunista, korrupt hálózatait szétszakítsa és megszüntesse, nem utolsósorban egy következetes és minden alkut, ócska kompromisszumot kerülő elszámoltatással és számonkéréssel.
Egyébként ez valóban történelmi pillanat: a jobboldali pártszövetség azért is kapott ekkora bizalmat, mert nagyon sokan vannak az országban, akik az elmaradt rendszerváltozást, a posztkommunizmus meghaladását, a régi rendhez kötődő alakok háttérbe szorítását várják el a Fidesztől, egyfajta második rendszerváltozást. Igazából ez is a Fidesz diadalának titka, ami egyben nagy felelősség is: a predominancia mögött ott húzódik a rendszerváltozás végigvitelének nagyon erős társadalmi igénye, az elhatárolódás a pártállami rendszertől, a jogi-törvényi cezúra, az elmaradt lusztráció bevezetése. Ha ez másodszor is elmaradna, annak – megítélésem szerint – egyenes következménye lenne a predominancia megszűnése s új politikai erőviszonyok kialakulása.

A szerző politológus