Az egyesült államokbeli Holyoke-ban eleddig egyetlen magyart választottak be a Hall of Fame-be, a világszövetség játékvezetői bizottságát korábban évtizedekig irányító Holvay Endrét, és sokáig úgy tűnt, hogy Kotsis Attiláné Kincsessy Gabriella „virtuálisan” lesz a második. A Magyar Olimpiai Bizottság azonban segített előteremteni az utazás nem csekély költségeit, így október 20-án útra kelhet. – Holvay doktor elmondta, hogy nagy cirkuszra készüljek fel, de a megkapott tájékoztató anyag alapján is ezzel számolok. Még azt is előírták, hogy az egyes fogadásokon milyen ruhában kell lennünk. Igazából azonban csak amiatt izgulok kicsit, hogy angolul kell majd beszélnem. Van ugyan nyelvvizsgám, de az elmúlt hat évben nem nagyon szólaltam meg idegen nyelven. Márpedig most még a szaknyelvbe is vissza kell rázódnom, mert a beiktatás után tovább maradok Amerikában. Két egyetem is felkért, hogy tartsak bemutatóedzést – árulja el Gabi néni, akit fia, Havasi László, valamint – saját költségén – unokája kísér el. – Noémi csak egy hetet hiányozhat az iskolából, a Testnevelési Egyetemre jár és edzősködik is, igaz, nemrég éppen én bocsátottam el. Nehéz helyzetben van a kis klubunk, és hogy nézne ki, ha vele kivételeznék.
Az adott helyzet nem csak nehéz, meglehetősen visszás is. Kotsis Attiláné 82 évesen lelkesen irányította a TFSE női felnőtt- és utánpótláscsapatát (a nagyokat felhozta az NB I-be!), valamint a Testnevelési Egyetemmel mondhatni szervezeti egységben lévő Budai RDSE-t. Ám a TFSE a nyáron összeolvadt a Központi Röplabda Akadémiával – amelynek az elnöke egyben a Magyar Röplabdaszövetség első embere is –, és Gabi néni munkáját megköszönték…
– Persze, fáj, hogy így alakult, de tudom, pénz beszél, kutya ugat. S ha az elnök a TFSE-nek megszervezi a hátteret, akkor tapsolok neki a röplabda érdekében, mert nem az én személyem a fontos. Azt azonban nem tudom, hogy most mi lesz a BRDSE-vel… Eddig ingyen kaptuk a termet az egyetemtől, s most, hogy innen kiszorított bennünket a KRA, mehetnénk a Mártonhegyi útra, de képtelenek vagyunk kigazdálkodni a terembért. A gyerek- és a minikorosztályt összevontuk, a serdülőket hozzácsaptuk a juniorokhoz, két edzőtől pedig már megváltam… – halljuk egy nagy sóhaj kíséretében.
A fáradhatatlan Gabi néni az utóbbi két évtizedben dolgozott a KSI-nél, a BVSC-ben, volt a BSE-ben utánpótlásedző, de a nagy korszaka természetesen 1970-től a ’80-as évek második feléig datálható, kis szünetet leszámítva másfél évtizedig irányította a világ szűk elitjébe tartozó női válogatottunkat. A müncheni olimpiáról ötödik, Montrealból és Moszkvából egyaránt negyedik hely, a világbajnokságokról negyedik és hatodik helyezések, az 1975-ös Eb-ről ezüst-, ’81-ből és ’83-ból bronzérem fémjelezte a magyar szereplést.
– Olimpián ugyan nem sikerült érmet szereznünk, de az ottani helyezések a legkedvesebb emlékek számomra. 1972-ben még az is csoda volt, hogy kivívtuk a részvételt, és Münchenben rengeteg tapasztalatot szereztem. Mást ne mondjak, ott láttam először élesben az ázsiai stílust. Leszűrtem, hogy annyira gyorsak mi sosem leszünk, mint a japánok, de olyan magasak sem, mint a ruszkik vagy a csehszlovákok. S ahhoz, hogy a magas sáncokat ki tudjuk játszani, a két stílus között kellett megtalálnunk a sajátunkat. Ez lett a mi kombinatív játékunk, sorokra, emberekre kidolgozva. S a fő erényünk az volt, hogy a csapatunkat olyan kreatív játékosok alkották, akik a legváratlanabb helyzeteket is megoldották. Emlékszem, az NDK-sok, akik nagyon fegyelmezettek voltak, azt mondták ránk, hogy jön a bolond csapat. Nem tudták, mire számítsanak, ki üt, mikor és hova – emlékezik vissza a legendás szövetségi kapitány, s említi a szakmai finomságokat is:
– A kiemelt labdákat Szalainé Sebők Éva ütötte, precízen dolgozott, Bánhegyiné csuklóval nagyon gyorsan ki tudta pörgetni a labdát a sáncról. Csapó Gabi középen ragyogóan sáncolt, mindig jól helyezkedett, szép nagy praclijai voltak, és a kis kiemelt labdákat ütötte jól. Bardi Gyöngyi viszonylag alacsony volt, azonban robbanékony, kiváló rugókkal megáldva. Az egyik figuránk arra épült, hogy Szalainéra, mint nagy ütőre ment a sánc, de Györgyi megkerülte, és mellőle ütötte be a labdát blokk nélkül.
Kotsisné szerint a variációk széles tárháza mellett legalább olyan fontos volt, hogy a csapatból mindenkit ugyanaz a megszállott győzni akarás jellemezte, mint őt. S a játékosaiban megvolt az elengedhetetlen csibészség is. – Tartottak tőlem, de megesett, hogy amikor csendes pihenő alatt betoppantam hozzájuk, és észrevettem, hogy füstöl az ágy alja, mert valaki hirtelen oda dugta a cigarettát, félrenéztem. Nem szabad minden stiklire reagálni, ezt megtanultam. Van pedagógiai és pszichológiai végzettségem is, s ezeket éppen azért szereztem meg, mert tudtam, az edzői pályán szükségem lesz rájuk.
Holott Kincsessy Gabriella a II. világháború végeztével, 17-18 évesen még csak nem is hallott a röplabdáról. Ami persze nem meglepő, hiszen Magyarországon akkoriban szerveződött a sportág, csehszlovák és lengyel segítséggel. – Jómagam atletizáltam, és nem is ment rosszul. A 80 méteres gátfutásban rendre a hallatlan tehetségű Gyarmati Olga mögött végeztem, aki az 1948-as londoni olimpián aztán távolugrásban lett aranyérmes. Én is ugrottam magast és távolt, továbbá kosárlabdáztam, és a sorsom alakulásához tartozik, hogy az édesapám rendőrtiszt volt, akit elvittek a gulagra, szegény ott is halt meg. Az egykori társai segítettek rajtam, betoltak egy segédfogalmazói állásba, ott gépelgettem, és amikor megalakult az első női rendőr tanosztály, engem neveztek ki a vidékről felhozott parasztlányok sporttisztjének. Mondtam, fogalmam sincs, mit kell csinálnom, de az volt rá a válasz, hogy majd belejövök. Még őrmesteri rangot is kaptam, és ahogy tudtam, levezettem a gimnasztikaórákat. Mindez addig tartott, amíg elkezdtek lányokat toborozni röplabdára, a Partizán SE-be, és a szlovák Prohászka doktor azt mondta, hogy két lányt nézett ki magának, de a tanárnőjüket, vagyis engem is vinne. Húzódoztam, de nem volt mese, mennem kellett, napiparancsba kaptam. Feladták a labdákat, én pedig leütöttem, magasugróként ez nem okozott nehézséget, és Bieliczki Pista bácsi, a szövetségi kapitány elém állt, hogy maga mától kezdve válogatott – mesél Gabi néni, és már az eddigiekből is kitűnik, hogy élete kész regény. S még csak az elején tartunk.
– Utazott a csapat Albániába, de Kotsis Attila, aki az első és a harmadik férjem volt, válaszút elé állított, ha elmegyek, akkor nem lesz esküvő. Összeházasodtunk, Attilát azonban három hónap múlva internálták. Három év után már semmit nem tudtam róla, Recskre került, és a Belügyminisztériumban azt mondták, hogy ilyen nevű ember nem is létezett… Gondoltam, meghalt szegény, újból megházasodtam, viszont Attila öt év után szabadult. S amikor tizennyolc éves lett a fiam, visszamentem hozzá, így lett ugyanaz a nevem kétszer.
Amikor a férjét internálták, természetesen őt is kirúgták a rendőrségtől. A londoni olimpia kalapácsvető olimpiai bajnoka, Németh Imre segített rajta. Elintézte, hogy segédmunkásként felvegyék a Ganz Villany gyárba, így nem kellett önéletrajzot írnia, de Németh irodájában kapott munkát. – Nagyon rendes ember volt, nem csak nekem, sok más deklasszált sportolónak segített. Igaz, hogy rengeteg negatív dolog ért az életben, de legalább ugyanannyi segítséget is kaptam, nem lenne ildomos, ha sajnáltatnám magam – böki ki Gabi néni.
Azért a kis klubjának életben tartásához még megérdemelne egy kis segítséget.
origo.hu
Bemutatjuk Bencét, Magyar Péter riporterekre rátámadó testőrét
