Bajos érintés

Hetvenöt éve jelent meg Zolnai Gyula röpirata Van-e szükség nyelvművelésünk irányítására? címmel. A röpirat a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 1932-ben indult nyelvművelő programját támogatta, főleg a folyamatos nyelvteremtés-nyelvújítás, különösen a műszóalkotás elhanyagolására, a félig fordításokra (elektromérnök), az idegen szavak divatjára és vég nélküli terjedésére (például hogy minden probléma) híva föl a figyelmet. Egyik (túlzó, de megbocsátható) következtetése: „nincs a világnak még egy művelt nemzete, amely annyi száz meg száz fogalom nevét váltogatná eredeti szavai mellett szükségtelen idegenekkel, amely oly kevéssé ragaszkodnék saját eredeti szókincséhez, s amely oly közömbösen nézné ennek pusztulását, idegen szókkal való folytonos kicserélődését, mint a magyar teszi”. Zolnai általában nem esik túlzásokba.
Régi nyelvészeti vita, hogy békén kell-e hagyni a nyelvet, vagy be lehet avatkozni a nyelv fejlődésébe. Az utóbbi két évtizedben a „laissez faire” (a be nem avatkozás) hívei kijelentették: a nyelvtudománynak nem feladata a nyelvművelés, sőt a nyelvművelés áltudomány, mi több, nemcsak haszontalan, hanem káros is, mert diszkriminatív (sérti az emberek szabad nyelvhasználatát). Van olyan nyelvész, aki a nyelvművelőktől „meg akarja tisztítani” az Akadémiát, holott már egyetlen nyelvművelő sincs ott, más egyszerűen a „szellemi alvilág álnyelvész szélhámosainak” nevezi őket. Egyik mondatot sem kérte ki magának a magyar nyelv művelésére létrehozott intézmény (miért is, ha már szervezetileg nem folytat ilyen tevékenységet). Tudomásul kell venni, hogy a nyelvészvilág nem tartja folytathatónak a nyelvművelői örökséget, ezt tehát máshol kell megszervezni. Ha nyelvápolásra, nyelvművelésre – nyelvművelődésre, nyelvikultúra-ápolásra, tudatos nyelvstratégiára – egyáltalán igény van. Szerintem társadalmi igény van rá, a demokrácia, az esélyegyenlőség nevében is, sőt ennek a feladatnak a végzése jövőnkkel, a jövő nemzedékeivel szembeni kötelességünk.
A magyar modern, fejlett nyelv, magyarul mindenről lehet beszélni, írni. A világ legtöbb nyelve esetében nincs így. A politikai határokon belül tudatosan sehol nem korlátozzák a magyar nyelv használatát. (A határokon túl sok helyen igen, s ezek már valóban előrevetítik a magyar nyelv visszaszorulásának képét.) Kazinczy Ferenc korában a magyar nyelv még nem volt mindenre alkalmas, Kazinczyék tevékenységének, a nyelvújításnak a következtében vált modern nyelvvé. Éppen ezért azt is mondhatnánk, hogy „a magyar nyelv nem csak magától ennyire jó”. A nyelvújítás megmutatta (más népek számára is), hogy lehet egy nyelvet fejleszteni, modernizálni. Ez a ritkább eset. Sokkal több példa van nyelvek viszszaszorulására, halálára.
Bár ma még minden rendben levőnek látszik, vannak bizonyos tünetek, amelyekre oda kell figyelni. Ilyen a globalizáció, a kultúrák súrlódása, keveredése, az új nyelvi technológiák, a határon túli magyarság nyelvi helyzete, a szövegértési, kifejezési, helyesírási készségek szembeötlő csökkenése.
Ne feledjük: külső-belső nyelv- és névpolitikai küzdelem folyik a magyar nyelvért, illetve a magyar nyelv ellen. Az összmagyar szó- és írásbeliség szakadozik, szétfejlődik, ha nem vigyázunk: széthullik. A magyar szaknyelvek többsége angolosodik, a határon túli magyar szaknyelvek szétrétegződnek. A marosvásárhelyi magyar orvos nem érti meg a budapestit, de a beregszászi magyar autószerelő sem a sopronit. Nem csak magyar gond a túlbonyolított (bürokratizálódó), a hétköznapi emberektől elidegenülő nyelvhasználat. A jogszabályok nyelvének érthetetlensége ma már a demokráciát fenyegeti. Ezt egy alkotmánybírótól hallottam. Aki találkozott már adóbevallással, biztosítási vagy hitelszerződéssel, esetleg gázszámlával, tudja, mire gondolok.
Az elmúlt évek kedvelt internetes humora lett az „együgyű ügyfél”, aki naivságokat, evidenciákat és tömény butaságot kérdez. Biztos, hogy az emberek a hülyék?
Nem készültünk föl rá, és most sincs stratégiánk az informatikai világ kultúrára, nyelvre, viselkedésünkre gyakorolt új hatásával szemben. Pedig az informatika új nyelvi világot, létmódot hoz létre. Az emberiség eleinte csak szóbeliségben élt, majd feltalálta az írásbeliséget, most pedig a technológiák által „manipulált” szóbeliséget és az élőbeszédre emlékeztető írásbeliséget. Nézzük csak meg a fiatalok chatelését, msn-ezését és e-mailjeit. Ezzel önmagában nincs semmi baj, csakhogy ma már a nagymama is ilyen levelet kap: „haliiii meg vaok cska sok volt a melom:)) asetom hogy még a régi számom van e meg neked mert már elofizus vaok, hehe okéééi.” Sőt a magyardolgozatokban is felbukkan ez az írásmód. Már legalább a hatvanas évektől tapasztalni, hogy a nyilvános és a magánéleti viselkedésformák, beszédmódok összeérnek. Mostantól az írásmódok is. Magánhelyesírás a könyvekben, a közszolgálati médiumokban, a magyardolgozatokban…
Négyszáz éven át a magyar nyelv alapvetőn összetartó fejlődést mutatott: létrejött a köznyelv, az irodalmi nyelv. Az elmúlt időszakban azonban ellentétes, széttartó mozgás kezdődött. Már az ötvenes években szóba került a „mozgalmi” nyelv, a hatvanas években az irodalomban megjelenő „trágárság”, majd pedig az „ifjúsági” nyelv, a szleng. Ez utóbbit sokan az egyennyelv (központosított nyelv) elleni lázadásként fogták fel. De mi volt ez a rendszerváltás utáni társadalmi szétrétegződéshez, valamint a bulvár- és világhálós hatásokhoz képest? Ezek a társadalmi jelenségek a nyelvben hangtani, nyelvtani, szókészlettani és persze nyelvhasználati változásokat indítottak el. A nyelvészek pedig adósak maradtak a válasszal, a cselekvési programmal (stratégiával).
Glatz Ferenc tíz évvel ezelőtt hangoztatta: „A nyelvnek minden kulturális és gazdasági tényezővel szoros kapcsolata van.” Itt nemcsak széplelkek érzelmeiről, félelmeiről, filológiai-nyelvészeti játszadozásról, hanem a magyarság, Magyarország modernizációjáról, jövőjéről van szó.
Stratégiára azért van szükség, mert sok jó szándékú törekvésről tudunk, de ezek egymástól függetlenül, szétszórva, olykor egymást közömbösítve jelennek meg. Sok területre igaz, hogy egyszerre van jelen a fölösleges párhuzamosság, a pazarlás, viszont nagyon sok meg gazdátlan. Hadd említsek egy példát! Műszaki értelmiségiek, orvosok gyakran megkérdezik tőlem, hogy van-e az Akadémiának olyan bizottsága, amely az új szavakat szorgalmazza és elterjeszti. Nincs. Kazinczy óta nincs.
Pedig 1905-ben már fölvetették egy nyelvvédő hivatal létrehozását. 1949-től az MTA Nyelvtudományi Intézete adott otthont a nyelvművelésnek. Mára kiszorult onnan ez a tevékenység. 2000-ben néhány nyelvész magánkezdeményezésből létrehozta a magyar nyelvstratégiai kutatócsoportot, 2005-ben (pályázati támogatással) az ingyenes közszolgáltatást ellátó Magyar Nyelvi Szolgáltató Irodát. Ez utóbbi ma már négy honlapot működtet, köztük az egyedi fejlesztésű szómagyarítót. Máshol államilag támogatott akadémiák, intézetek látnak el ilyen feladatot. Tegyük hozzá, hogy főleg megyei támogatásból Széphalmon időközben felépült a magyar nyelv múzeuma. Ez akár a magyar nyelvstratégia központja is lehetne.
„Terv nélkül cselekedni botorság. Nem cselekedni viszont mulasztás” – mondta egy konferencián Glatz Ferenc. A nyelvstratégia tudatos cselekvési program (a problémák kijelölése és az orvoslást jelentő feladatok meghatározása). Milyen témaköröket foglal magában a nyelvstratégia? „Külső” feladata a magyar nyelv presztízsének emelése a világban. Állami feladat, szerencsés esetben tudományos emberek és közösségek segítségével. Egy nyelvstratégiában kiemelt szempont az egész nemzetet összetartó nyelvi etalon kérdése – ezt őrizni, védeni kell. Valahogy úgy, mint egyéb értékeinket: a természetet, a szellemi és az anyagi örökséget. Vigyáznunk kell arra, hogy fennmaradjon egy működőképes magyar nyelvi norma, egy kiemelt mintanorma (esetleg médianorma). Ezenkívül természetesen sokféle „használati norma” létezhet. A nyelvstratégia igényes nyelvi normájának eszméje nincs ellentétben a helyi, kisközösségi normákkal, a szlenggel, a chatnyelvvel, a nyelvjárásokkal. Ezeket a nyelvváltozatokat békén kell hagyni. Legföljebb a nyelvjárások kapcsán van szükség némi „nyelvjárásművelésre”. Erre is csak azért, mert a nyelvjárásokról kétszáz éve hajtogatják, hogy ki fognak pusztulni, ezért az „elavultság” bélyege tapadt rájuk, ráadásul száz éve a kabarékban a nyelvjárási beszédet csúfolják is: tehát szégyenérzetet kelt egyes emberekben. Vegyük tudomásul: a nyelvjárások élnek. És élni fognak mindaddig, ameddig az emberek közösségekben akarnak élni. A kisközösségek kis kultúrákat alkotnak, a kis kultúrák nyelvi jellemzője a nyelvjárás. Azért élnek a magyar nyelvjárások, mert vannak kisközösségek. És pontosan addig fognak élni, ameddig a kisközösségek.
Egy tagolt, modern társadalomban szükség van a zavarmentes kommunikációra. Ez a fajta kommunikáció a családokban, a kisközösségekben és az iskolában formálódik. Nem minden megy önmagától. Történelmi okok miatt a magyar nyelvben a verbális érintés (megszólítás) bajos, konfliktusos. Erre ajánlások szükségesek. Mindezek felszíni problémák, a grammatikaiak bonyolultabbak.
Nemzetközi felméréseknek kellett figyelmeztetniük bennünket arra, hogy baj van a szövegértéssel. Mintha nem tudtuk volna magunktól is. Csak el kell beszélgetni a gyerekekkel (és most már a felnőttekkel is) olvasmányaikról, vagy megkérni őket, hogy írják le karácsonyi emlékeiket, esetleg határozzanak meg egy fogalmat (bevásárlóközpont, forradalom, erkölcs). Ha azt gondoljuk, hogy csak az átlagember fog bukdácsolni, akkor kérjünk tudós professzoroktól magyar nyelvű ismeretterjesztő cikket saját kutatásuk legfontosabb eredményeiről. Meg fogunk döbbenni.
Nincs megegyezés a magyar nyelvtan oktatásában sem. Most egy sokmilliárdos „kísérleti” program képviselői azt hangoztatják, hogy a gyerekeknek nem kell fogalmakat oktatni, a gyerekeknek maguknak kell fölfedezniük a nyelvi kategóriákat, sőt a helyesírást sem (!) kell tanítani.
Az anyanyelvi ismeretek, a nyílt kommunikáció a záloga az idegennyelv-tanulásnak és -tudásnak is. Részben anyanyelvi okok miatt is katasztrofális a magyarok idegennyelv-tudása. De miért csodálkozunk ezen? Ha valaki nem tud az anyanyelvén verbális kapcsolatot teremteni, nem tud fogalmakat meghatározni, akkor hogyan várjuk el tőle, hogy ezt idegen nyelven tegye… És erre a bizonytalan alapra ráépült a világ egyik legbonyolultabb nyelvvizsgarendszere. Csoda, ha az egyetemisták harminc százaléka nyelvvizsga híján nem kapja kézhez a diplomáját?
Az értetlenkedők azt szokták mondani, hogy olyan „butasággal”, mint a nyelvművelés, máshol nem foglalkoznak. Természetesen mindenhol van nyelvművelés, csak másként nevezik, de pontosan olyan dolgokkal foglalkozik, mint a helyesírás, beszédoktatás, retorika, a média nyelvének helyzete, az idegen szavak kérdése. Amiről mi is beszélünk. Ez tehát nem valamiféle magyar sajátosság. Nem érdemes gúnyolódni a nyelvművelésen, inkább csak esetleges hibáit kell kijavítani, és sokkal hatékonyabban kell csinálni.
Franciaországban nemcsak anyanyelvi törvény, folyamatos terminológiaújító bizottság létezik, hanem közvetlenül az államfő által kinevezett anyanyelvi biztos. Észtország, Lettország anyanyelvvédő (és -terjesztő) nyelvstratégiáját a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központja magyarul is megjelentette. Bízzunk magunkban, hogy mi is képesek vagyunk a programalkotásra és annak megvalósítására!