Botka különös szerződéskötései

„A helyi önkormányzás a választópolgárok

közösségét érintő helyi közügyek önálló,
demokratikus intézése, a helyi közhatalomnak
a lakosság érdekében való gyakorlása.”
(Alkotmány 42. §)

„Én, Botka László esküszöm, hogy (…)
az alkotmányt és az alkotmányos
szabályokat megtartom. (…)
Megbízatásomhoz híven (…) lelkiismeretesen
járok el, és (…) Szeged javát szolgálom.”
(Botka László polgármesteri esküje)

Az önkormányzatok helyes értelemben gyakorolt önrendelkezési joga két tényezőn nyugszik: a helyi érdek érvényesülésén és a jogszerűségen. Bármelyik hiánya az önkormányzati tevékenység torzulásához és a helyi közakarat sérelméhez vezet. Hogy ez mennyire nem pusztán elméleti összefüggés, hanem nagyon is hétköznapi, a lakosság mindennapi életkörülményeit meghatározó kérdés, azt az alábbi példán keresztül kívánom bemutatni.
2006. december 15-én Botka László (MSZP) szegedi polgármester a szocialista többségű önkormányzati közgyűlés – a nyilvánosság kizárásával hozott – döntése nyomán aláírta a helyi vízszolgáltatást végző cég francia társbefektetőjével azt a megállapodást, amely 2024. december 31-ig (!) meghosszabbította a külföldi partnerrel fennálló közmű-működtetési szerződés amúgy csak 2015. december 31-én lejáró határidejét. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért volt szükség a lejárat előtt kilenc évvel (!) a francia befektető helyzetét biztosítani a további, már-már beláthatatlannak tűnő időpontig szóló szerződéshosszabbítással. A megoldás: az Országgyűlés négy nappal később szavazta meg azt a törvénymódosítást, amelynek értelmében attól kezdve már csak százszázalékos önkormányzati tulajdonú gazdálkodó szerv végezheti a városi vízi közművek üzemeltetését, és az addig létrejött szerződések időtartamát sem lehet meghosszabbítani, viszont azok a szerződésben kikötött lejáratukig fennmaradhatnak. A Botka vezette szocialista többségű szegedi közgyűlés tehát pontosan felmérte: ha a külföldi befektetővel kötött szerződés véghatáridejét a törvénymódosítás előtt kitolják, akkor az így meghosszabbított időpontig nem szűnik meg a külföldi befektető jogosítványa a helyi lakosság szolgálatára hivatott önkormányzati közvagyon működtetésére vonatkozóan.
Ezt az „élelmes” szocialista megoldást szemlélve újabb kérdés vetődik fel: négy nappal az azt megtiltó törvény elfogadása előtt kinek állt érdekében a külföldi befektető bebetonozása a monopol közszolgáltatási pozícióba? Vizsgáljuk meg Botka aláírásának következményeit a cikkem elején említett helyi érdekek és a jogszerűség szempontjából!
A törvényi szabályozás szerint a helyi víz- és csatornaszolgáltatás hatósági díjas szolgáltatás, azaz nem lehet a lakosság által fizetendő díj semmilyen megállapodás tárgya, hanem annak mértékét az önkormányzat saját önrendelkezési hatáskörében, rendeletben szabja meg. Ehhez képest a Botka-féle szerződéshosszabbítással 2025-ig megerősítést nyert az a befektetővel megkötött megállapodásban korábban rögzített módszer, amely szerint a szegedi lakosság által fizetendő víz- és csatornadíj megállapítása kizárólag a külföldi fél által meghatározott feltételek és szempontok kötelező figyelembevétele alapján történhet, attól az önkormányzat nem térhet el. Ezzel a polgármester lényegében további kilenc évre szentesítette az önkormányzat ármegállapító önrendelkezési jogáról történő lemondást az üzleti befektető javára. Csakhogy az ilyen megállapodás érvénytelen. A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében leszögezte, hogy az önkormányzat a saját hatósági jogkörét törvényesen semmilyen megállapodással nem korlátozhatja, nem csorbíthatja. Így a lakossági víz- és csatornadíj meghatározásához fűződő ármegállapító hatáskörét sem rendelheti alá semmilyen szerződéssel az üzleti megfontolásoknak. Annak, hogy Botka László mégis aláírta a törvénytelen helyzetet konzerváló jogellenes megállapodást a francia befektetővel, nemcsak elméleti jogi jelentősége, hanem a szegedi lakosság számára húsbavágó következménye van.
A szerződéshosszabbítás aláírásának évétől az idei év elejéig a szegedi lakosok által fizetendő szolgáltatási díj 42 százalékkal emelkedett a befektető által meghatározott elvek szerinti díjmegállapításnak köszönhetően. Ugyanebben az időszakban az infláció 24 százalékkal nőtt, vagyis ezt jóval meghaladó mértékben növekedtek a szegediek vízdíjfizetési terhei. Ha megvizsgáljuk, hogy a lakosság teherviselési képessége eközben hogyan alakult, akkor érdemes egy pillantást vetni a reálbérek változására. Eszerint a 2006–2009 közötti, a legsötétebb gyurcsányi időszakban a reálbérek növekedése nemhogy nem érte el még az infláció mértékét sem, hanem csaknem háromszázalékos reálbércsökkenést regisztrált a Központi Statisztikai Hivatal. Összességében tehát a törvénytelen díjszabás következményeként irreális mértékben elszakadtak a lakosság jövedelmi viszonyainak változásától és a valós inflációs folyamatoktól a szolgáltatási díjak, s ez kizárólag üzleti érdekek érvényesülését szolgálta. Ennek megfelelően a francia befektető által irányított szolgáltatócég a díjak emelésével az árbevételét ebben az időszakban több mint 30 százalékkal növelni tudta. Az ilyen helyzet 2025-ig történő garantálása nyilvánvalóan nem Szeged javát szolgálja.
A lakossági érdekek sérelme mellett érdemes megnézni, hogy a szegedi víziközmű-vagyon működtetésére alkalmazott üzleti modell fenntartásának meghosszabbítására milyen ellentételezés fejében volt hajlandó az önkormányzat. A befektetővel kötött megállapodás értelmében nettó összegben 745 millió forint illette meg a városi büdzsét úgy, hogy ebből 245 milliót az önkormányzati közműveket működtető vízszolgáltató cégből kivett osztalékelőlege átadásával fizetett meg a befektető, 500 milliót pedig ezen felül. A lakossági díjfizetésekből képződő osztalék összegét a befektetőnek egyáltalán nem kellett saját forrásból finanszíroznia, az az önkormányzati közvagyon működtetésének pénzügyi eredményéből rendelkezésére állt. Az azon kívüli 500 milliót pedig még az ugyanabban a gazdasági évben utólag felvett, valamint a következő évi osztalékából ugyanígy kamatostul fedezni tudta. Összességében tehát kétévi osztalékjövedelme terhére a befektető kilencévi osztalékjogosultságot kapott a Botka által vezetett szegedi közgyűléstől. Ez pedig a megállapodás aláírásának évére számított átlag osztalékjövedelem alapján nagyságrendileg 2,7 milliárd forintos bevételt biztosít a befektető számára, amelyhez tehát mindössze 745 millió forint megfizetésével jutott. Az így adódó különbözet a 70 százalékot (!) is meghaladja. Nem mellékesen a magyar polgári jog szabályai szerint a kölcsönös szolgáltatások feltűnő aránytalanságát tartalmazó szerződések érvénytelenek.
Mint látható, az önkormányzatok alkotmányos önrendelkezési jogával összeegyeztethetetlen a közvagyont érintő minden olyan megoldás, amely a jogszerűséget nélkülözve a helyi közösség érdekeit külső üzleti céloknak szolgáltatja ki. A szegedi esetből eredő tapasztalatok kellően igazolják, hogy a lakossági érdekek és a jogszerűség érvényesülését mellőző önkormányzati politikai tevékenység – vagyis az autonómiát feladó várospolitika – hátrányos következményeit minden esetben éppen annak a közösségnek a polgárai kénytelenek elszenvedni, ahol a közmegbízatást az ilyen tevékenység gyakorlóinak megadták. Ezt az összefüggést nem árt szem előtt tartani a közelgő önkormányzati választások alkalmával.

A szerző a Magyar Polgári Demokráciáért Alapítvány igazgatója, Európa-jogi szakjogász