Egy elfecsérelt emberöltő

A város építészeti arculatát az idő formálja, megjelenése az egymást követő történelmi és stíluskorszakokat, divatokat tükrözi. Az 1873. évi egyesüléssel létrejött Budapest összképe két évtized leforgása alatt – a millennium korszakától az első világháború kitöréséig – alakult ki; a történelmi városmag közismert látképét a Duna partját szegélyező, szabályozott magasságú házsorok, a budai vár parádés műemléki együttese, a pesti oldalon az Országház és a mai Roosevelt tértől a nagycsarnokig terjedő épületek sora alkotja. No meg a hidak: főként a második világháborút túlélt régiek és az új Erzsébet híd. Az 1945-ben elszenvedett károk ellenére ez a látvány a magyar főváros legnagyobb vonzereje, ez az, ami megkülönbözteti más híres városokétól, ez teszi Budapestet turisztikai célponttá.
A húsz évvel ezelőtt megszűnt politikai rendszer nem sok jót és szépet hagyott örökül. Négy évtizedes tervutasításos, buldózeres városrendezési korszakot, hibás arányú, nyugatmajmoló hoteleket a háborúban elpusztult pesti szállodasor helyén – szerencse, hogy a budai oldal házsora UNESCO-védelem alá került, mert az 1980-as évek végén ott is feltűnt az első modernkedő, szezonális színvonalú építmény. Az új rendszer mindezzel szemben útravalóul kapott egy valóban felszabadult fővárost, a honfoglalás közelgő millecentenáriumát, az ezredfordulót és magyar millenniumot, Budapest végre jól átgondolható és tudatosan megtervezhető korszerűsítésének lehetőségét, s mindehhez sok száz, ezer jól képzett, tanult építészt, mérnököt. A húsz év elteltével látható eredmény ehhez képest különösen méltatlan, a rendszerváltoztató közép-európai, baltikumi és délkeleti városok megújulásával összehasonlítva is szomorú.
Sajnos már a kezdet rossz volt. A vezetésre alkalmatlan, szimplán politikailag motivált Demszky Gábor hatalmi alkuhelyzet folytán került a főpolgármesteri székbe, Budapest tényleges irányítása szintén liberális (és álszocialista) kezekbe került, szellemi vezérlése végig az SZDSZ szabadságfelfogása – ezzel együtt erőszakos, kisajátító politikai gyakorlata – szerint folytatódott. Az első negatív döntésükkel tudatosan keresztbe tettek az 1996-ra tervezett Budapest expónak, ami utólag visszatekintve a főváros építészeti – továbbá: kulturális, társadalmi és gazdasági! – megújulásával szembeni ősbűn volt. A történelmi Belvárostól – a Nagykörúttól – délre fekvő, részben szabad, vagy rehabilitálásra szoruló, értékes területen megszülethetett volna egy új városrész, kihasználva a Duna két partjának minden előnyét. Polányi Károly építész-tanár, nemzetközileg elismert urbanisztikai szakember – Demszky szóba került alternatívája a főpolgármesteri posztra – már 1990 előtt kész elképzelések birtokában tervezte a Lágymányos és a Soroksári út beépítését, összehangolva a főváros előre látható közlekedési problémáinak lehetséges megoldásával. A világkiállítás törlésével mindebből csak egy máig befejezetlen, építészetileg érdektelen, „spekuláns stílusú” lakóház, iroda- és cégközpontsor valósult meg a pesti oldalon, végében az egymást gúnyosan méregető Nemzetivel és MűPával, a taxisoknak előnyös közlekedéssel. Semmi nem lett Polányi elképzeléseiből a Duna vonalában – Csepel északi részén, Óbudán és Angyalföldön – fejlesztendő, valóban korszerű, nagyszabású és mégis egyéni ízű városalközpontokból, a kései erőlködésből csupán az Árpád-hídfőnél nemrég felhúzott „magyar Manhattanra” futotta, amelyik nem eredeti, nem karcol felhőt, de a miénk. Kicsinyes, kispályás városépítészeti korszak mementója, egy sivár fantáziájú, kedvetlen korszak szomorú, szótlan tanúja.
Budapest közlekedésének ezzel összefüggő rákfenéiről e helyen nem szólva, érdemes utánaszámolni, összesen mekkora területen történt tényleges városrész-rehabilitáció az elmúlt két évtizedben. Teljes, bontással és új házak építésével járó projektek csak a belső Ferencvárosban és Józsefváros egy részében történtek, gyakorlatilag száz százalékban lepusztult, lakhatatlan tömbök helyén, nagyrészt magántőkéből, bankkölcsönből és lakosság általi tehervállalásból. Az óbudai vigalmi negyed, a „budai Grinzingnek” szánt és elképzelt, giccses és zavaros, silány kivitelű produkció maga egy városrendezési csőd, míg a műemléki és városképi, helytörténeti szempontból sokkal értékesebb, érdekesebb józsefvárosi palotanegyedet, illetve az egykori zsidó negyedet mostohaként kezelték. Épületeik úgyszólván maguktól omlanak össze, az utóbbi esetében civil mozgalom alakult a még megmenthető régi házak védelmére, paradox módon a város talán legliberálisabb polgárai, bohém fiataljai tüntettek, tiltakoztak a Demszky-féle városvezetés közömbössége ellen, az újabban idegenforgalmi célponttá lett egykori gettó megóvása, a mai romkocsmák mellett. Lám csak, buta magasházakat, üvegborítású banképületeket bárhol találni, de eredeti, romos városrészek látványáért, hangulatáért messziről idejönnek az ínyenc turisták. Ami viszont már nem romantika, hanem egyenesen világraszóló kultúrbotrány, ahogyan a budai Várkertbazár fest, immár egy emberöltő óta. Mit mondjunk egy érdeklődő vendégünknek, ha az Ybl Miklós téren álló szoborról kérdeznek? Azt, hogy a legnagyobb magyar építész műve a város szívében málladozó romhalmaz? És hiába mutogat egymásra a Várkerület, az állam, meg a főváros, egy magára adó, elhivatott főpolgármester húszéves „szolgálata” nem múlhatna el ilyen szégyennel.
Emlékezetes politikai csörte zajlott le az SZDSZ-es városvezetés, illetve az első polgári kormány között az Erzsébet térre eredetileg tervezett Nemzeti Színház ügyében. Demszky – amint a metróépítés kapcsán is szokta – főként bírósági tárgyalásokra járt és másokra hárította a politikai, anyagi felelősséget. Csak éppen arról hallgatott, hogy az építmény számára kijelölt térség a Belváros utolsó megmaradt zöld területe, a legnagyobb forgalmú utakkal körülvéve (a látványterv borzalmairól most nem szólva), és hogy mennyibe került volna. Így azután a még idejében megállított projekt lett „a világ legdrágább gödre”, a Demszky nevével fémjelzett városépítő korszak mementója, – a városháza tőszomszédságában csúfoskodó, méregdrágán összedobált, „ideiglenes parkkal” együtt. Ami pedig Budapest zöld területeinek a fogyatkozását illeti az elmúlt húsz év alatt, a néhai Radó Dezső fővárosi főkertész már a 90-es évek végén kiszámította és közzétette, hogy tíz év leforgása alatt három városligetnyi zöld terület tűnt el a főváros térképéről. A főpolgármester számítása szerint növekedett a város zöld felszíne, a plázák tetejére és a belső udvarokba ültetett gyeppel és növényzettel. Lehet, hogy nem könnyű együttműködnie a fővárosnak és még 23 önálló kerületnek, tény azonban, hogy sok fontos és sikeres fejlesztés, renoválás, műemlék-helyreállítás ez utóbbiaknak köszönhető. Ezeket sem írhatja a maga számlájára a valamikori „Tettek embere”.
Vastag ceruzával megvonva a húszéves főpolgármesteri hivataláról leköszönt Demszky Gábor teljesítményének mérlegét: Budapest építészeti szempontból nem lett szebb, jobb, gazdagabb és értékesebb, mint egy emberöltővel ezelőtt volt. Ez önmagában is csúf kritika rá nézve, csakhogy még a város élhetősége, lakhatósága is romlott. Ezt a kiköltözők nagy száma is bizonyítja. Aki tehát most visszavonul a főpolgármesterségtől a – szintén Budapesten kívül található – privát világába, nem jól végezte a dolgát.