Interjúnk a lengyel íróval, aki mindenkinél többet tud az art deco királynőjéről, Tamara Lempicka festőnőről

Az idei PesText fesztivál egyik legkülönlegesebb vendége Grzegorz Musial lengyel író, költő és orvos volt, akit a hazánkban a Prae Kiadó gondozásában megjelent Én, Tamara című életrajzi regényéről kérdeztünk. A Tamara Lempicka világhírű, az art deco stílusában alkotó lengyel származású festőnő életét mesterien bemutató kötetről már olvashattak lapunk hasábjain, ahogy a Lengyel Intézet nagyon sikeres Lempicka-kiállításáról is, ami jelenleg vidéki városokban turnézik.

Grzegorz Musial lengyel író, költő és orvos. Az Én, Tamara című életrajzi regény szerzője Fotó: Ladóczki Balázs

– Úgy tudom, hogy többféle irodalmi műfajban alkot. Ír verset és prózát is. Melyik a kedvence?

– Erre nem tudok egyértelmű választ adni, mert ez egy elég összetett kérdés. Abban hiszek, hogy a költészetnek lelke van, így vannak jobb és rosszabb pillanatai. A prózában ilyen nincsen, ott a kemény munka van. Persze kell hozzá tehetség is, de a próza esetében egy komoly alkotói folyamatról beszélhetünk, ami néha évekig is eltarthat. 

Körülbelül tizenkét éven keresztül írtam az Én, Tamara két kötetét. Sok utazás, rengeteg emberrel való megismerkedés, beszélgetés előzte meg a könyvek megszületését. 

A költészet más, ahhoz elég, ha fáradtan leülök egy kávézóban egy kávé mellé, és már kopogtat is az ajtón: helló, itt vagyok!

Grzegorz Musial lengyel író dedikálja az Én, Tamara című regényét, ami Tamara Lempicka világhírű festőnő életéről szól (Fotó: Ladóczki Balázs)

– A Tamara Lempicka életét bemutató regényben, mennyi az ön által kitalált fikció?

– Nem akartam monográfiát írni. Egy amerikai író, Laura Claridge írt már egy kiváló monográfiát Tamaráról, nekem nem az volt a szándékom, hogy egy következő ilyet írjak. Azt gondolom, hogy egy írónak más a feladata. Természetesen kötelességem, hogy utána nézzek bizonyos tényeknek és hogy birtokában legyek a szükséges ismereteknek, de azt gondolom, hogy kötelességem a szerzői képzeletet is hozzátenni a tényekhez, mert ez adja a lelkét a könyvnek és a szereplőnek, akit meg akarok jeleníteni. Ezért is soroltuk az Én, Tamara kötetet az életrajzi regény kategóriába, mert egy része fikció. Így a tényeken alapul, de természetesen a szerzői invenció, tehetség és képzelet az, ami formát ad az egésznek, és elmélyíti. Visszatérve a kérdésre, körülbelül kilencven százaléka az, ami a tény, és tíz az, amit én hozzáadtam. Azért is tudtam hozzátenni történeteket a valós eseményekhez, mert sok személyes részletet megtudtam Lempickáról, amikor elutaztam Mexikóba (a festőnő itt töltötte élete utolsó szakaszát – a szerk.). Ott kerültem közeli barátságba Victor Manuel Contreras szobrásszal, aki egy világhírű művész és Tamara jó barátja volt élete utolsó szakaszában.

– Mondana példát fikciós jelenetekre?

– Persze. Ha emlékszik a könyvben arra a velencei jelenetre, amikor a még kislány Tamara és a nagymamája, Clementina, aki ugye egy nagyon fontos személy volt az életében, elmennek gondolázni. Tamara a velencei palotákat rajzolja, azonban nagymamája megszólja, hogy miért nem akvarellel mintázza meg az épületeket, miért ceruzával. Ekkor az önérzetes Tamara beledobja képeit a vízbe, azonban a matróna utánuk veti magát. A szállodában elmondja, hogy azért tette, mert ezek majd egyszer milliókat fognak érni. 

Ez a történet az én képzeletem szüleménye, de azt gondolom nagyon sok mindent elmond kettejük viszonyáról és a személyiségéről. És ez az a fajta történetmesélés, ami az irodalomnak a sajátossága. Mert ezt egy monográfus nem tudná így leírni, sőt nem is tehetné meg. 

Egy másik példa, Tamara találkozása a házfőnök anyával, akit 1937-ben keres fel, amikor házassága mélypontra jut, s aki vigaszt nyújt neki. Ez az első találkozás valóban létrejött. Viszont a könyvemben hozzáírtam egy másik találkozást harminc évvel később, ugyanezzel az apácával, ami már nem történt meg. Mert szerettem volna érzékeltetni, hogyan tekint vissza Lempicka arra a kudarcra, amit ez a házasság jelentett neki, illetve az idő perspektívájából bemutatni a lelki fejlődésének az ívét. Ezt a jelenetet a Magyarországon 2026-ban megjelenő második kötetben olvashatják majd, amin már dolgozik Mihályi Zsuzsa fordító.

Önarckép zöld Bugattiban (Forrás: a Lengyel Külügyminisztérium és a Tamara de Lempicka Estate kiállításának anyagából)

– A könyv egyik legérdekesebb beszélgetése, ami Tamara és Pablo Picasso között zajlik le, valamint a Gabriele D’Annunzio és a festőnő között történtek. Akkor ezek is tényeken alapulnak, de a dialógusokat ön találta ki?

– Igen, a párbeszéd, az én szerzőségem eredménye, de ezek ténylegesen megtörtént események. Nyilván nem tudjuk, hogy miről beszéltek pontosan, de el tudjuk képzelni. Picasso végeredményben, ha nem is a pártfogásába vette a festőnőt, de mégis pártolta valamilyen szinten. Párizson kívül egyébként egy másik művészeti központban, Milánóban talált pártfogóra D’Annunzio egyik barátjában. Tehát valóban megtörtént D’Annunzióval is a találkozó, leszámítva, hogy ők nem voltak szeretők. Később egyfajta szenzációként bejárta a világot a hír, hogy nekik közük volt egymáshoz, mert D’Annunzio azért nem vetette meg a hölgyek társaságát, minden szezonban új szeretőt választott, de Tamara nem volt a szeretője soha. 

Mi, Victor Contreras barátommal nagyon fontosnak tartjuk, hogy ezzel kapcsolatban következetesen helyreigazítsuk a közvélekedést. Sajnos ez a pletyka már a festőnő életében is felvetődött, és mivel D’Annunzio Benito Mussolininek nagy kedvence volt, ezért Tamarát ilyen módon összemossák vele és rásütik a bélyeget, hogy fasiszta volt.

Fotó: Ladóczki Balázs

– Miközben én úgy érzékeltem a könyvet olvasva, hogy Tamara Lempicka a kommunistákat és a fasisztákat is gyűlölte.

– Abszolút így van. Az októberi bolsevik forradalmat ugyan túlélte, de egy nagyon erős trauma volt számára. Óriási veszteségként élte meg, hiszen ez a világának az összeomlását is jelentette, annak az arisztokráciának, előkelő köröknek, ahova tartozott. És ez őt a párizsi baloldali elittel is nyilván több szinten szembeállította, mint ahogy Amerikában Guggenheimmel és köreivel is. 

Mindemellett Tamara életében ott az egész XX. század. Ismert és elismert szerzőkkel és festőkkel, a művészeti élet nagyjaival mind kapcsolatba került, és mind szereplőivé váltak az életének. Tehát ez egy elképesztően izgalmas életút. Így hát, a kommunista cenzúra tudta, hogy mit vesz el tőlünk, amikor egy ilyen kincstől fosztottak meg minket, eltávolítva a nevét Lengyelországból.

– Ezt kifejtené mélyebben?

– Tamara a burzsoázia megtestesítője volt a kommunisták szemében. Nem rejtette véka alá az antikommunista beállítottságát, és ezért nagyon sok hátrány érte az életben. Annyira nagy volt az ellenérzés, ami Tamara Lempickát övezte, hogy 2019-ben egy barátom adta ki ezt a könyvet Lengyelországban, mert nem találtam neki kiadót. Ebben az időben én már ismertebb szerzőnek számítottam és saját anyagi terhet vállaltam, hogy kiadhassuk. Csak az elismert irodalomtörténész és kritikus, Jerzy Jarzębski professzor méltató szavai, illetve a könyv lelkes fogadtatását követően találtam már meg könnyen a kiadómat. De például, amikor visszatértem Mexikóból, próbáltam a döntéshozókat meggyőzni, hogy szervezni kellene egy nagy kiállítást a festőnőről a tengerparti üdülővárosban, Sopotban. Akkor minden rendelkezésemre állt ehhez, és Mexikóvárosban is több ezren látták és nagy érdeklődésre tarthatott számot. Azonban akkor is csak értetlenséggel és ellenállással találkoztam. Persze, amikor látták a hírekben, hogy hány millió dollárért keltek el nagy aukciósházakban a képei, akkor már megváltozott ez a dolog.

– A kötetből az is kiderül, hogy Tamara mélyen istenhívő volt.

– Sokszor kapok olyan kritikákat, hogy vallásos személyként mutattam be Tamarát. Persze, mert egy olyan oldalát is megmutatom, ami korábban egyáltalán nem volt ismert. Sokat beszélgettem Victor Contrerasszal, aki élete végéig ott volt a festőnő mellett és elmondta, hogy ebben az utolsó időszakban Tamara minden vasárnap templomba járt és rózsafüzérrel a kezében halt meg. 

Elmesélte, hogy papot kért, hogy az utolsó kenetet feladja, mivel a római katolikus egyháznak a kötelékében szerette volna elhagyni ezt a világot. Ezt az arcát abszolút nem ismerik Lempickának, meg nyilván nem is passzol abba a képbe, amit róla akarnak alkotni.

Például abba, hogy egyesek szerint feminista volt. Én ezzel nem értek egyet. Nem volt feminista. Egy nagyasszony volt, egy hatalmas formátumú művész. Nyilvánvalóan részt vett a párizsi művészéletben, de ő maga nem egy botrányhős volt.

– Most jár először Budapesten. Mi a véleménye a magyarokról?

– Szeretem Magyarországot, a magyar irodalmat. Gyerekkoromtól olvastam magyar könyveket. Jókai Mórt imádom, különösen az Egy magyar nábobot, amely lengyel fordításban is olvasható. A Pál utcai fiúkat is olvastam, ami elképesztően népszerű Lengyelországban. A kis Nemecsek halála megríkatott. József Attila és Pilinszky János költészete is megérintett. És hát, a magyar zene: a klasszikust, de az operetteket is szeretem. Először járok a fővárosukban, és nagyon örülök, hogy itt lehetek.