Elmosott határok

Türingia közelebb van Bajorországhoz, mint az amúgy szintén keletnémet, tengerparti Mecklenburg–Elő-Pomerániához. De vannak ennél újabb, nem földrajzi távolságok a német társadalomban. Németek és bevándorlók, őslakosok és muzulmánok között húzódnak az egységes Németország új társadalmi határai.

Aki egykor az NSZK felől közelítette meg az NDK-t, netán átmetrózott Kelet-Berlinbe, érdekes felszólításra lehetett figyelmes. A hangosbemondó tájékoztatta teendőikről azokat a nyugati polgárokat, akik nem szándékoznak visszatérni, akik inkább a kommunista államban maradnának. Még 1990 elején is háromszáz nyugatnémet várakozott így bebocsátásra. Pár hónappal az újraegyesülés után is akadtak nyugatiak, akik a megosztottság fennmaradásában bíztak – és életüket odaát képzelték el.
A közvélemény persze többet hallhatott a keleti menekültekről, akik a berlini fal 1961-es felépítése után is százezerszámra szöktek a szürkeségből a színességbe, a kommunizmusból a kapitalizmusba – elvégre az ő menekülésük tömegesebb és érthetőbb volt.
Ám voltak azért fordított vágyak is: németek, akiknek az NDK kiszámítható nyugalma, netán szocialista ideológiája tetszett inkább. Legalábbis odaátról.
Az ötvenes-hatvanas években félmilliónál is többen költöztek nyugatról keletre, de még a nyolcvanas években is meghaladta számuk a tízezret. Többségük persze inkább családi vagy gazdasági okokból választotta az NDK-t. Kezdetben a szocialista ország biztosabb munkalehetőséget, kiszámíthatóbb megélhetést tudott kínálni, mint az adenaueri Nyugat-Németország. Az NDK pedig üdvözölte a nyugati menekülteket, elvégre átköltözésük tényében a kommunizmus fölényét látta, büszkén hirdette hát, hogy mégiscsak vonzó a kommunista út. És valóban: számos nyugati tényleg a kommunizmus miatt követte a hangszóró utasításait, s kért bebocsátást az NDK-ba.
A Svájci Kommunista Párt néhány tagja az ötvenes években testületileg telepedett át. Mathilde Danegger kommunistabarát színésznő Zürichet hagyta ott a kommunizmus ígéretéért: már 1947-ben a szovjet megszállási zónába (SBZ) költözött, és a szocialista köztársaság kikiáltása után is hűséges maradt Kelet-Németországhoz. Karl Wolf Biermann német dalszerző tizenhét évesen szökött át a keletiekhez. Elege lett abból a Nyugat-Németországból, ahol az egykori nácik továbbra is fontos pozíciókat tölthettek be a gazdaság vagy akár a politika világában. Elvégre az NSZK nemcsak jogilag vállalta a folytonosságot a hitleri állammal, de Konrad Adenauer vissza is engedte a legtöbb párttagot a közéletbe. A kereszténydemokrata politikus kancelláriáját például hosszú ideig az a Hans Globke vezethette, aki Hitler alatt kidolgozta a nürnbergi zsidóellenes, faji törvényeket. Náci jogászok, politikusok, vállalkozók, bankárok, tudósok, bírák ezrei lehettek az NSZK megbecsült polgárai.
Nyugaton a barna múlt csak a hetvenes évektől lett igazán fontos téma. Addig a keleti rész mindenképp antifasisztábbnak látszhatott. És akit az életben az antifasiszta harc izgatott, annak valóban vonzóbb lehetett a kommunista NDK. Az NSZK túl német, túl konzervatív volt nekik, az NDK viszont megfelelően internacionalista és szocialista.
A nyugatról jött emigránsok azonban hamar megtapasztalhatták, mit jelent egy diktatúrába költözni. Néha hosszú heteket kellett várniuk egy bezárt táborban, míg az NDK véglegesen igent mondott bebocsáttatásukra. A keleti elvtársak ugyanis a büszkeség mellett kissé tartottak is a nyugatiaktól; hátha nemcsak az ideológia, hanem a kémkedés szándéka hozza őket keletre – aggódtak.
Arnold Schölzel is kivárta annak idején a maga sorát. A brémai fiú türelme végül keletnémet állampolgárságot termett. Igen sok kommunista álmodozó bánta meg azonban meggondolatlanságát, és már az első rossz ízű vacsora, szürke étterem, áruhiányos bolt vagy sorban állás után ment volna szívesen vissza. Nem így azonban Schölzel, aki nemcsak a Stasiba jelentkezett önként, hanem a mai napig az NDK-nosztalgia egyik legfőbb ceremóniamestere: napilapja, a Junge Welt berlini központjában NDK-s relikviák várják az érdeklődőket.
Schölzelék szerint az NSZK lenyelte az egykori NDK-t. Mintha az NDK-ban semmi sem, az NSZK-ban pedig minden olyan jó lett volna. De húsz évvel az újraegyesülés után már csak a lakosság tíz százaléka látná szívesen újra a falat.
Ez még így sem kis szám, de elmondható, hogy az ország egyre inkább egybeforrt. Persze még mindig nagyobb a forgalom keletről nyugat felé, mint fordítva. Még mindig magyarázkodásra kényszerülnek azok a nyugatiak, akik keleten folytatnák életüket. A nyugatnémetek egyharmada életében nem járt még a keleti országrészben. Akik azonban átmentek, nem szívesen térnének vissza. A kapitalizmus nem olyan szorító keleten. Itt negyven évig nem a protestáns etikán, nem a kapitalizmus erényein nevelkedtek az emberek – számos nyugati az otthoni teljesítmény-központúságból menekül a keletiek kényelmesebb, lassabb, kopottabb, de elviselhetőbb világába.
Az újraegyesülés mégis befejezettnek mondható. Húsz év óta ezermilliárd euróban mérhető az a támogatás, amely nyugatról vándorolt kelet felé. És a különbségek ennek megfelelően csökkennek.
Talán a kiejtés, talán már csak az maradt meg egyedüli keleti tulajdonságként. A nem éppen szép, kissé öblös, darabos szász dialektus az újraegyesülés legnagyobb vesztese. Egykor az NDK legtöbb hivatalnoka – még ha nem Szászországból jött is – utánozta a vezetők szigorúan csengő beszédmodorát. Mára viszont igencsak NDK-s hangulata van annak, ha valaki így szólal meg. Angela Merkelnek is sokat kellett gyakorolnia, míg egy baden-württembergi lakos is hajlandó volt elfogadni – de azért a vájt fülűek még ma is kihallják a kancellár asszony beszédéből keleti származását.
Az igaz, hogy húsz évvel ezelőtt sem mindenki remélte – pláne akarta – a német nép egységét.
„Mindig előre, sohasem hátra!” – adta ki a jelszót Erich Honecker pártfőtitkár 1989-ben. Az idős politikus görcsösen hitte, hogy a berlini fal „száz év múlva” is állni fog – védelmezve a keletnémet polgárt a Nyugat bűnös dekadenciájától. Aztán felgyorsult az idő, és 1989 őszén a berliniek kis csáklyáikkal hasítottak ki darabkákat a falból. A két országrészt immár nem választotta el semmi sem – csak a történelem. Ám hiába oszladozott egész Kelet-Európában a vöröses köd, hiába omlott le a fal, hiába nyíltak meg a határok, a második világháború győztes hatalmai továbbra is félve gondoltak egy egységes, erős, életképes Németország lehetőségére. Mert, ugyebár, hátha. Hátha újra kiújul az a sokat átkozott német szellemiség, és újra át kell majd rajzolni egész Európa térképét Königsbergtől Marosvásárhelyig.
Az angol és a francia politikai elit nem bízott a németekben. Negyvenévnyi tudatos – keleten szovjet, nyugaton amerikai – átnevelés után is Jacques Attali akkori francia elnöki tanácsadó komolyan tartott egy negyedik német birodalomtól.
Kelet-Berlin lakosai 1989 szilveszterén már szabadok lehettek, de még nem egységesek. Az immár valóban demokratikusan működő keleti országrész 1990 tavaszán még gyorsan le is bonyolított egy önálló parlamenti választást – amelyen azonban már egyértelmű volt az üzenet: a polgárok az egységes Németország ígéretére szavaztak. Az első és egyetlen szabad NDK-s voksolás főhőse nem is a helyi politikuscsapat volt, hanem egy elvileg másik állam vezetője, Helmut Kohl nyugatnémet kancellár. Kohl az egységet hirdette és akarta. Hiába jajongott emiatt még saját baloldali ellenzéke vagy Günter Grass, a magát Németország lelkiismeretének képzelő író is, Kohl nem felejtette el, hogy az NSZK sohasem mondott le a keleti területekről. Az 1949-ben csak ideiglenes alkotmányként elfogadott Grundgesetz a német állam céljaként határozta meg az egység helyreállítását. Kohl 1990-ben, amikor a német baloldallal és a külföldi aggodalmaskodókkal szemben levezényelte az újraegyesülést, nem tett mást, mint megvalósította a nyugatnémet politika Konrad Adenauer óta hirdetett álmát és a német alaptörvény egyértelmű felszólítását.
Húsz évvel ezelőtt, 1990. október 3-án befejeződött hát a második világháború. Vége lett a németekre büntetésként – egyesek szerint megérdemelten – rótt megosztottságnak. Németország újra egységes és szuverén államként tért vissza Európa és a világ színpadára. Az elmúlt húsz év megmutatta: nemhogy negyedik birodalom nem született, de Németország a gazdasági ereje folytán neki kijáró politikai helyet sem szerezhette vissza. Az ENSZ-ben még most is értetlenkedve hallgatják, ha Angela Merkel állandó tagságot szeretne kiharcolni országának a Biztonsági Tanácsban.
A berlini köztársaság megörökölte a korábbi NSZK megfelelési kényszereit is. Berlin így nem a német nemzet erejének, hanem a könnyed nyíltságnak, a művészileg inspiráló kozmopolitizmusnak, a multikulturalizmusnak lett a szimbóluma. Itt lengyelek, zsidók, oroszok, törökök, arabok, azeriek keverednek francia művészekkel, német munkanélküliekkel, amerikai turistákkal.
Mire sikerült eltüntetni a keleti és a nyugati országrész közötti különbségeket, mire a keletiek és a nyugatiak egyre inkább közös hazájuknak érzik Németországot, új ellentétek váltották fel a régieket. Nem csak arra gondolunk, hogy a katolikus Dél és a protestáns Észak különbsége tán már meghatározóbb, mint az NDK és az NSZK szembeállítása. Mert persze ez is igaz. Türingia közelebb van Bajorországhoz, mint az amúgy szintén keletnémet, tengerparti Mecklenburg–Elő-Pomerániához. De vannak ennél újabb, nem földrajzi távolságok a német társadalomban. Németek és bevándorlók, őslakosok és muzulmánok között húzódnak az egységes Németország új társadalmi határai.
Thilo Sarrazin szociáldemokrata politikusnak, a jegybank korábbi alelnökének augusztus végén megjelent könyve épp az egység húszéves évfordulóján hirdeti a vészjósló címet: „Németország felszámolja önmagát”. Sarrazin száraz táblázatokkal és persze kissé merész genetikai elméletekkel állítja: ha az őshonos német középosztálybeli nők továbbra is két gyermeknél kevesebbet szülnek, akkor a szerinte szellemileg fejletlen, genetikailag elmaradott muzulmánok tömegei szakadnak pár évtizeden belül a német kultúrára, a német gazdaságra.
Húsz évvel ezelőtt az egységes Németország nagyon izmosnak látszott. Nyolcvanmillió lakosával, visszanyert egységes Berlinjével, porosz és bajor pompájával, gazdasági fejlettségével. Húsz év múlva azonban Németország lakossága talán már a hetvenmilliót sem éri el, miközben már most meghaladja a tizenötmilliót a nem német származásúak száma az országban. Egyre többen vélik úgy, hogy az integrációt újra kell gondolni.
És ha erre a nagy problémára megtalálják a helyes választ, akkor húsz év múlva talán tényleg megvalósul a német egység. Kelet és Nyugat, Észak és Dél, katolikus és protestáns – és legfőképpen német és török, szekuláris és muzulmán között.
De az már egy másik ország lesz.