Ingyenkolbász

A rendszerváltozás előtti világban egy rendőr csak úgy besétálhatott bárhová, hentesüzletbe, pékségbe, preszszóba, műszaki boltba, ott már félre volt téve neki a papírba göngyölt oldalas, a friss kenyér, csak köszönnie kellett Erzsikének, és már készült a dupla fekete. Ha búvárszivattyút rendelt a hétvégi vityillója kútjába, legfeljebb nem szolgálatban ugrott be átvenni, hanem hazafelé menet, vagy a szabadnapján civilben.

Egy mezőkovácsházi rendőr és három barátja bement a békéscsabai Tesco szupermarketbe, megettek egy csomó kolbászt és felvágottat a hozzávalókkal, majd fizetés nélkül ki akartak lógni a pénztárnál. Az áruházi rendészek elkapták őket. A biztonsági kamera rögzítette az összesen 2400 forint értékű reggeli elfogyasztását, az eljárás során derült ki, hogy az egyik potyaevő rendőr tiszthelyettes, szolgálatai viszonyát az illetékes parancsnoka tüstént megszüntette. Ennyi az újsághír.
Egész másként volt ez régen. Rendőrt nem fenyegethetett az a veszély, hogy egy mezei rendész csak úgy elkapja, igazoltatja, egy áruház személyzete felelősségre vonhatja. Az önkényes önkiszolgálásából újságcikk lesz. Jól néztünk volna ki. A rendszerváltozás előtti világban egy rendőr csak úgy besétálhatott bárhová, hentesüzletbe, pékségbe, presszóba, műszaki boltba, ott már félre volt téve neki a papírba göngyölt oldalas, a friss kenyér, csak köszönnie kellett Erzsikének, és már készült a dupla fekete. Ha búvárszivattyút rendelt a hétvégi vityillója kútjába, legfeljebb nem szolgálatban ugrott be átvenni, hanem hazafelé menet, vagy a szabadnapján civilben. Fizetni úgy sem kellett érte, a hentesbolt vezetője oda se nézett, hogyan gyakorolja feudális előjogát a szocialista közrend őre.
Egyetlen, máig az emlékezetemben maradt példa jutott eszembe a fent idézett hír hallatán, amikor a pimaszul potyázó rendőrök emberükre találtak. Régen történt. Fabinyi – nevezzük így – történelem szakos tanár volt, egy józsefvárosi szakmunkásképző intézetben dolgozott nevelőtanárként az 1960-as években. Még alig pirkadt nálunk a beatkorszak, de a külföldi rádiókból átjövő zene, a képekről ismert nyugati sztárok, zenekarok lázítóan hatottak a kamasz fiúkra. Vallásos rajongással bámulták a szerkóikat, a hajviseletüket, szokásaikat, aki merte és megtehette, megnövesztette a haját, trapézgatyát, virágmintás inget csináltatott magának. Fabinyi elvtárs éber szimata megérezte a lázadás szagát, a szocialista világrendet fenyegető veszélyt, az első gombafrizurás villanyszerelő-tanoncokat letérdeltette a tanári asztalhoz, szemben az osztállyal, és ollóval levágta a tarkójuk alá lenőtt hajat. Csőnadrágot, farmert, ködvágó csukát tilos volt hordani, az ellenkezni merészelő, neki nem tetsző fiúkat a pajeszuknál fogva rángatta, hogy nyomatékot adjon a parancsának. Mondjuk ki: Fabinyi kőkemény, hétpróbás, fekete öves kommunista volt. A tanintézet KISZ-vezetője, szorgos pártmunkás, nyaranta táborvezető. Másod- (vagy harmad)állásban a Magyar Rádió úttörőműsorát, a Harsan a kürtszót is szerkesztette. Visszeres lábú, negyvenes férfi létére rövidnadrágban, fehér úttörőingben, piros kendővel a nyakán, zsinóros síppal járt be a Bródy Sándor utcába, a rádiósok összeröhögtek a háta mögött, annyira balos jelenség volt. A kezére bízott tanulók rettegtek a gonoszságától.
Az 1980-as évek elején a Magyar Televízió ifjúságpolitikai részlegénél is tevékenykedett Fabinyi, az akkori szovjet világban csak minálunk, magyaroknál megtűrt szociológiai riportokat készített. Például a szegedi egyetemisták és fiatal értelmiségiek körében tapasztalható, rendszeridegen életformáról, a „jugó szabadságtó” megfertőzött ifjak egy része a züllés útját választotta (az aktuális pártkongresszus direktíváinak követése helyett), részegeskedtek, buliztak, voltak, akik már a kábítószerig eljutottak. Fabinyi lelkesen ráugrott az izgalmas, újszerű témára, dokumentumsorozatot forgatott a haladó magyar társadalomra leselkedő alattomos veszélyről. Büszkén mutatta be munkáját a főnökének. Persze rögtön úgy, ahogy volt dobozba zárták a filmet. – Felejtsd el, Fabinyikám, amit Szegeden láttál! Dögöljenek meg. Az kéne csak most, a sűrűsödő gondok-problémáink közt, hogy kábítózó huligánokat mutogassuk a tévében. Majd egyszer, ha nem lesz már fontosabb dolog.
Fabinyi vitatkozott, veszekedett, küzdött egy kicsit, megpróbált külső támogatót szerezni az ügyéhez, sikertelenül. Aztán leült, elgondolkodott a történteken és elkezdett meghasonlani. Akkor most mi a helyzet a lejtőre csúszott fiatalokkal? Nem védi meg a bajtól őket a rendszer? Minden eddigi rendszerek legjobbika? Ez árulás! – őrlődött az obsitos úttörő. Lassan kikopott a televízióból, nem járt a régi körökbe. Egyszer éjszaka, a rádióból hazafelé menet egy nagy, lomtalanításra kitett papírcsomagot talált a Múzeum körúton. Valami meghalt BM-es tiszt lakásából pakolták ki, tele volt számára ismeretlen személyek adataival, nem is hallott róluk a tanulmányai során. Ezeket böngészgette Fabinyi, egyre nagyobb érdeklődéssel, mondhatni, izgalommal.
Egy délelőtt, valamikor a ’80-as évek derekán, lement a lakásához közeli hentesüzletbe venni valamit. Üres volt a bolt, a melegáruk pultjánál két rendőr éppen azt tárgyalta az eladóval, mekkora főtt kolbászt, mennyi mustárt, kenyeret, ecetes uborkát, almapaprikát készítsen össze nekik. Fabinyi látta már őket, a hentesnél is, a XIII. kerületi kapitánysághoz tartoztak. Most észrevette, hogy a hentes nekik nem ír föl semmit a papírra – amivel el kellene menni a kasszához, majd visszamenni a blokkal a kolbászukért. Ez így megy normális esetben. Ez tehát nem normális eset: a rendőrök nem fizettek. Elvették a tízórait, hogy csak úgy megegyék. Ingyen. Odalépett hát ő is a pulthoz, kért tizenöt deka kolbászt a hozzávalókkal, és amikor az eladó összeírta neki, önérzetes hangon rászólt. – Nem kell a blokk, én is pont annyit fizetek, mint ők. A rendőrökre mutatott, és elég hangosan mondta, hogy meghallják. Azok meghallották, abbahagyták a falatozást. Rászóltak, mi a hézag, fater?, mi a franc baja van? Aztán szó szót követett, kiabálás, személyi igazolvány, meddő vita a jogokról és törvénytelenségről. A két rendőr étvágya el volt rontva, otthagyták a kolbászt, kenyeret, s a káromkodó, szitkozódó Fabinyit betuszkolták a kék Ladába. Órák hosszat várakoztatták a Szabolcs utcai rendőrségen. Végül egy felhívott tévés nagyfejű igazolta, hogy tényleg ott dolgozik, megbízható káder, csak kissé ideges az utóbbi időben. Hagyják békén. Úgy tettek a rendőrök, figyelmeztették, hogy máskor ne provokáljon hivatalos személyeket, és hazaküldték.
Pár évre rá, az 1990-es politikai rendszerváltozás után Fabinyi neve jobboldali újságokban tűnt fel. Leleplező írásokat közölt a régi-új kommunista, meg a gyorsan jobboldalivá átvedlett politikusokról, a korábbi szerepükről, a beosztásukról, családi hátterükről, kapcsolataikról, viselt dolgaikról. 1992-ben Fekete lexikon címmel, névsorba szedve, közreadta az új rendszerben is funkciót, közhivatalt vállalók életrajzi adatait. Botrány kerekedett belőle, fenyegetések, sajtó- és rágalmazási perek, pénzbüntetések jártak a nyomában. Fabinyi hamar visszavonult a közélettől, két évvel később szívrohamot kapott és meghalt.
Arra gondoltam először, hogy van valami tanulság ebben az ingyenkolbász-történetben, de valószínűleg nincs. Csak úgy eszembe jutott.