Magyarország első szabad pálinkafőzésének ünnepélyét rendezte meg Kovács Gyula barátom zalai, egészen pontosan medesi szőlőhegyén. Egy kétszáz éves boronapince előtt épített egy kerek, zsúpfedeles pálinkafőzdét, sárral betapasztotta, vadonatúj krómacél felszerelést állított belé, és ünnepélyesen meggyújtotta a lángot a tüskés körte cefréje alatt.
Medes – a név egyszerre a rítus és a metaforalét szinonimája. Mert a személyesség leghagyományosabb koreográfiáit takarja: szőlőhegy és gyümölcsös is. A gyalogtőkéken az idén igen lassan beérő bogyók, a nova, a labruska ízét érezni a gyümölcsben, de aki kóstolt már afféle tisztességes novabort, amilyet például Gyula és barátai készítenek, az tudja, miféle könnyedség rejlik benne, mert egyszerű és csábító nedű ez. Medes most persze nyakig érő sár, a kerek diófa mellett pad és asztal (erre az alkalomra sátrak serege); őszi tűzpattogás és a hegyen készülő ételek csábító illatai. Innét nézve a valóságos távlat egyáltalán nem öncél: a tűzgyújtás, a ’működés’, a munka, a ’főzés’ dinamikájában benne az organikus világ létesülésének ígérete. Ugyanakkor „holt lelkek is riadoznak bennem”, mert a hegy, a Medes már csak a nevében utalhat vissza saját mitologikus múltjára: Medes elpusztult település (ma már csak szőlőhegy); falu állt itt valaha valóságos emberi lelkekkel. Viszont a régi, hajdani emberi szféra csak a török előtt létezett – a környék hagyományai szerint 66 falu tűnt el a Kanizsa eleste utáni időkben (1600); a tájat török dúlta, rontotta, pusztította, embereit rabláncra fűzte. Emlékükre a régi medesi templom helyén, most Szentegyházi-tetőnek hívják, húszméteres tölgyfa keresztet állított a medesi kör Gyula barátom vezetésével.
Medes – jártam én viszont egy másik, egészen hasonló nevű falucskában, mint ez a Göcsej–Őrség–Hetés határán fekvő. De az a másik a nyilvánvaló névazonosság ellenére egészen más irányban fekszik, jó ezer kilométernyire keletre. És nem is Medesnek, hanem Medesérnek hívják, ma is áll a régi Udvarhely vármegyében. Sőt azt kell mondanom róla, hogy ezen a Nagymedeséren láttam életem legszebb és legemlékezetesebb gyümölcsöskertjét is. Mert arrafelé, a Nyikó mente ez, Tamási Áron szülőföldje, kiváló mikroklímájú, gyümölcstermelő apró zsákfalvak egész sora simul a hegyoldalakra. A Nyikó unitárius felén: Kecset, Kisfalud, Alsóbencéd, Tordátfalva, Nagymedesér, a hegyek túloldalán, a Firtos hegy alatt meg Énlaka és Etéd.
Az a szinte álombeli medeséri gyümölcsöskert öthektáros volt. És László Péter, vagy ahogy a ragadványnevén hívták, „Mézes” Péter volt a gazdája. Az a kert egyszerre volt maga az élő és burjánzó természet, ugyanakkor a lassan hanyatlásnak induló organizmus. Egy romlatlan, természetes skanzen, amelyet itt felejtett az idő. Ha visszaemlékszem rá, egyetlen szóval azt mondhatnám rá, olyan volt, mint a feddhetetlen logikájú élet. A „szárnyas idő” persze nemcsak egy nagyobbacska gyümölcsöst pottyantott ide (vagy inkább hagyott itt) – hatalmas öreg fákkal, leromló méhesházzal, szarvas és medve taposta csapásokkal, vaddisznó széttúrta teraszokkal vagy éppen kies kaszálókkal, szénakalangyákkal, pompás füvekkel és tarka virágokkal, a vadság ezernyi barbár szépségével, amely a maga észrevétlen egyszerűségében fordult át a fölötte húzódó sűrű erdőbe –, hanem egy hozzá való romlatlan szerkezetű falut is. Egy szegény, öreg, romlásnak indult települést lepusztult, de gyönyörű tornácos székely házakkal (közte „Mézes” Péterék régi és különös módon deszkával teljesen fedett tornácával), faragott kapukkal és autóval szinte járhatatlan, kövekkel szórt útjaival. Ó, élet, úgy emlékszem rá, amikor a versailles-i palota gyümölcsöskertjében jártam (Potager du roi), és üldögéltem az évszázadok óta gondosan nyírt alakfák egész sora alatt, a bűvölet szabadságában vagy a szabadság sokféleségében, hogy ott egészen váratlan élességgel ez a medeséri kert jutott eszembe. Nem hagyott nyugtot az összehasonlítás minősége; a medeséri életszerűség és a párizsi luxuskiadás életegyensúlya. Hatalmas, több száz éves almafák amott, hazai, vagy ahogy mondani szokták, helyi fajtákkal: algyógyi, szeges batul, eperalma, fejedelmi, leánycsecsű alma, mosolygó, nyári piros, hosszú szárú páris, zöld pónik, zergő pónik, sikolai, sóvári, sümürücs, jeges tányér, üvegalma. És emitt egy szép, gondosan kialakított „grand carré”, ahol Drap d’or, Parker’s pepping, Belle fleur, Rambour d’hiver, Reinette étoilée, Racine blanche, Jacques Lebel és a számtalan többi alma terem hibátlan szépséggel. Szóval Párizsban Nagymedesérre gondoltam; „Mézes” Péter hatalmas, nagyszerű udvarára, ahová érkezésünkkor kicsapta Manci nevű csikóját, s a termetes gyümölcsfák rémlettek fel, amelyeknek a tövében Péter bátyánk bivalyerős és éterien tiszta körtepálinkáját kóstoltuk. A kétszáz éves fák alól szedegette fel, és maga is főzte a nyakas, a zergő és a sárga körtének nevezett fajtákból.
Medesen viszont, a medesi szőlőhegyen Gyula barátom most csak tüskés körtéből főzte az első szabad főzésű pálinkáját, s az ünnepi kóstoló a nem kevésbé ünnepélyes tárogatószó mellett esett. Szívélyes barátok és mindenfelől híres vendégek érkeztek; helyiek, akik régi göcseji és őrségi ételeket főztek, és rég kóstolt süteményekkel szolgáltak (anyám sütése óta nem ettem ilyen jó hájas-lekváros tésztát), aztán hazai vezetők, akik a hungarikumokról szóltak, s volt egy beszélgetés is Mi lesz veled, magyar falu? beszédes címmel. De legnagyobb örömömre befutott idősebb Szávai Márton bátyám is egyenest a Nagymedesér melletti Énlakáról, akiben talán a legszenvedelmesebb magyar gyümölcsészt tisztelhetjük az egész Kárpát-medencében. És persze hallgathattuk Gyulát, aki olyan szerény, mint minden komoly férfiú, aki a föld jó ismerője és tisztelője, s aki nemcsak főzi a gyümölcs cefréjét, hanem a medesi szőlőhegyre ki is ültette a maga gyűjtötte és szaporította régi tájfajtákat – többszáz-félét. Írt is egy ars poeticát hozzá, ó, Medes és Medesér, amelyet nagyon is ráillőnek és összefüggésében is az ő lírai üzenetének tartok. Egy csillogó szemléletű textus, ahol a rend szimbiózisban áll a természettel és magával a földdel:
„Amikor Isten a világot teremtette, a második napon teremtette a vizeket. Forrásokat teremtett, melyek a patakokat táplálták. Ezek a folyókba ömlöttek, ezeket pedig a nagy vízzel kötötte össze – és Isten látta, hogy ez jó. A nap végén utolsóként teremtette számunkra a Kárpátok közé azt a csodálatos forrást, melyben benne van
a tavasz virágillata,
a nyár simogató melege,
az őszi gyümölcs édes zamata
és a tél kemény tisztasága.
A mi dolgunk, hogy feltárjuk, megtisztítsuk ezt a csodálatos forrást, hogy újra érezzük benne
a tél tisztaságát,
a tavasz virágillatát,
a nyár simogató melegét,
az őszi gyümölcs édes zamatát.”
Medes és Medesér: a nyelv fennkölt pátosza mellett ízlés és mentalitás és kristálytiszta logika. Mint ama forrásé – a harmonikus ’tisztáé’ –, amelyre vágyunk.
origo.hu
Menczer Tamás: Meddig menekülsz, Peti?
