Mély vízben, mentőöv nélkül

Lehetnek olyan gyerekek, akiket az integrálás előtt fel kell zárkóztatni, és néhányan olyanok is akadnak, akiknek életében nem feltétlenül az oktatási integráció az útja a felzárkózásnak. Aki ezeket az elveket vitatja, és kiáll az erőszakos integráció mellett, az tovább szítja a cigányság és a többségi társadalom közötti ellentétet, és aláássa a romák társadalmi integrációját.

Terjedelmes cikket szentelt a múlt héten a Népszabadság annak, hogy lapunk roma gyerekek oktatási integrációjával kapcsolatos álláspontját elemezze. Ónody Molnár Dóra, a cikk szerzője és a neki nyilatkozó, Hiller István megbízásából dolgozó szociológusok nem voltak visszafogottak: azzal vádoltak meg minket, hogy szándékosan félreértelmezzük az integrációs oktatáspolitika hatásait vizsgáló kutatás eredményeit. Havas Gábor és Zolnay János szerint koncepciózusan ragadtunk ki adatokat a felmérésből azért, hogy a kormánykommunikációval egybevágó integrációellenes állításokat a félremagyarázott vizsgálati eredményekkel igazolhassuk.
A Magyar Nemzetben valóban több cikk is foglalkozott a még Hiller István által megrendelt kutatás eredményeivel, azokat azonban nehezen lehetne félreértelmezni. A Népszabadság állításával ellentétben soha nem írtuk azt, hogy megbukott volna az oktatási integráció mint a roma gyerekek felzárkóztatásának eszköze. Csupán azt állítottuk, és ezt az álláspontot képviseljük ma is, hogy az integrálás erőszakos jogszabályokkal való kikényszerítése nem járható út. Soha nem kérdőjeleztük meg, hogy a roma gyerekek többiekkel való együtt nevelése fontos és jó cél, amire törekedni kell. Vitatjuk azonban a liberális integrációs oktatáspolitika módszereinek hatékonyságát. Bárhogy próbálja magyarázni az adatokat a baloldali értelmiség, a lesújtó eredmények és az erőszakos integrációt megtapasztalt szülők többségének véleménye nem őket igazolja.
Lássuk, milyen megállapításokat tesz az elmúlt hat év integrációs oktatáspolitikáját vizsgáló kutatás, amit a készítők szerint félreértelmeztünk, amikor azt írtuk, hogy nem vezetett eredményre a Magyar Bálint és Hiller István nevéhez fűződő, totális integrációra törekedő, büntető szemléletű politika. A kutatás leszögezi, hogy 2004 óta jelentősen (legalább 34 százalékkal) megnőtt a cigány többségű iskolák száma. Beszámolnak arról is, hogy a vizsgált iskolákban az elmúlt három évben a továbbtanulási arányok lényegesen nem változtak, érdemben nem csökkent az a szakadékszerű távolság, amely ezen a téren a romákat és nem romákat elválasztja egymástól. A kutatók végül azt írják: összességében megállapíthatjuk, hogy az etnikai és társadalmi helyzet szerinti iskolai szegregáció 2004 óta országos méretekben tovább nőtt.
Aki ezekből a megállapításokból nem a liberális oktatáspolitika kudarcát szűri le, az vagy politikailag elfogult, vagy alapvető szövegértési problémái vannak.
Magyar Bálint és Hiller István integrációs politika címén az utóbbi nyolc évben arra kényszerítette az iskolákat, hogy olyan osztályokat hozzanak létre, amelyekben együtt oktatják a sok esetben többször bukott, túlkoros, súlyos magatartás-problémákkal küzdő cigány gyerekeket a többi diákkal. A leszakadt gyerekek az integrálás előtt nem kaptak speciális fejlesztést, csak úgy, mentőöv nélkül bedobták őket a mély vízbe. A problémás gyerekek felzárkóztatásához, a speciális fejlesztéshez több pénz szükséges, a hatékony, kiscsoportos differenciált fejlesztéshez elengedhetetlen az alacsonyabb osztálylétszám és több pedagógus alkalmazása. A baloldali oktatási kormányzat ennek pont az ellenkezőjét tette: tovább növelte a csoportlétszámot, drasztikusan csökkentette az egy gyermek oktatására fordítható normatív támogatást, és a pedagógusok kötelező óraszámának növelésével három év alatt több mint 15 ezer tanári álláshelyet szüntetett meg. A feltételek biztosítása nélkül az integráció önmaga paródiájává vált: sok cigány kisgyerek ma is úgy kerül be az általános iskolába, hogy szókincse egy hároméves gyerekének felel meg, és az alapvető higiéniai szabályokkal és társadalmi normákkal sincs tisztában. Az ábécével együtt kellene megtanítani őket az összefüggő beszédre, valamint a vécépapír és a szappan használatára. Mindezt 35 fős osztályban. Felső tagozatban még kilátástalanabb a helyzet: a pedagógusok elmondása szerint a sokszor 16-17 éves hetedikesek galeriket alakítanak, amelyek terrorizálják osztálytársaikat. Jó néhány esetben megfélemlítik tanáraikat is. A bandatagok képviselik az erőt és a vagányságot, így természetesen nem ők idomulnak és zárkóznak fel a náluk évekkel fiatalabb osztálytársaikhoz, hanem fordítva történik mindez.
A feltételek nélküli integráció kudarca a szülők számára hamar világossá vált, és a „lábukkal szavaztak”: tömegesen „menekítették” ki gyermekeiket az ilyen intézményekből, amelynek következménye a gettósodás, bizonyos iskolák elcigányosodása lett. A liberális oktatáspolitika itt is mellé lőtt: az iskolák körzetesítésével próbálta a szülőket rákényszeríteni arra, hogy gyermekeiket ne vihessék máshová. A szülő azonban nem ismer határt, ha a gyerekéről van szó: többen papíron lakcímet változtattak, ily módon elkerülve a nem kívánt intézményt, a nagyobb városokban pedig az önkormányzati iskolák kikerülésével próbálják kijátszani a családok a rájuk kényszerített integrációt. Az már csak hab volt a tortán, amikor a Hiller-tárca a háttérintézményein, az Oktatási Hivatalon és az Esélyegyenlőségi Főigazgatóságon keresztül kezdte szankcionálni a szegregációt, és így sokszor olyan iskolák is a szégyenpadra kerültek, amelyek éppen az erőszakos integráció áldozatai voltak, és azért váltak cigány többségűvé, mert a többieket elvitték szüleik az intézményből.
Tovább növelte a bajt az eredetileg az esélyegyenlőség javítását célzó intézkedés, amely kizárta a különböző fejlesztési pályázatokból azokat az iskolákat, amelyekben az előírtnál nagyobb arányban tanultak roma gyerekek. A baloldali döntéshozók ezzel a lépéssel végleg gettósították az ilyen intézményeket, hiszen a modernizálás elmaradása az eddig még az iskola mellett kitartó szülőket is arra kényszerítette, hogy elvigyék gyermekeiket máshová.
A jobboldalt rasszistázó és a romák esélyegyenlőségét szajkózó liberális értelmiség ennek kapcsán elgondolkodhatna azon, vajon mi szolgálja jobban a cigány gyerekek érdekeit. Ha pénzbüntetéssel és a fejlesztések befagyasztásával büntetik azokat az iskolákat, ahol többségében romák tanulnak, vagy ha ezeket az intézményeket korszerűsítik, több tanárt alkalmaznak bennük, és a gyerekeket speciális képzésben részesítik?
A kutatók vádját, amely szerint párhuzamosan futtattuk a kutatás adatait félreértelmező cikkeket és azokat az írásokat, amelyekben az új kormány meghirdette a szegregációs politikát, csak megmosolyogni lehet. Miért kell farkast kiáltani ott, ahol az nincs? Miért kell rasszistázni és mindenkit, aki fel meri vetni annak a lehetőségét, hogy bizonyos esetekben túl korai, máskor pedig túl késői lehet a cigány gyerekek integrációja?
A baloldali értelmiség hiába szeretne az esélyegyenlőség kizárólagos védelmezőjének szerepében tetszelegni, jobb, ha tudomásul veszi: minden józanul gondolkodó ember célja a cigányság felzárkóztatása. Ez azonban csak a megfelelő pedagógiai és infrastrukturális feltételek biztosításával és a büntetőeszközök kiiktatásával érhető el. Álszent viselkedés helyett végre be kell látni: lehetnek olyan gyerekek, akiket az integrálás előtt fel kell zárkóztatni, és néhányan olyanok is akadnak, akiknek életében nem feltétlenül az oktatási integráció az útja a felzárkózásnak. Aki ezeket az elveket vitatja, és kiáll az erőszakos integráció mellett, az tovább szítja a cigányság és a többségi társadalom közötti ellentétet, és aláássa a romák társadalmi integrációjának sikerességét. Nem biztos, hogy ők a cigányság ügyének igazi élharcosai.