„Mi régóta tudtuk, hogy veszélyes”

Régóta tudott dolog volt Kolontár lakosainak körében, hogy valami nagyon nincs rendben a falu határában lévő zagytározó körül: többször volt szivárgás, volt, hogy kisebb iszapmennyiség kifolyt a medencéből – mondják. Az utóbbi hetekben nagy volt a mozgolódás a gáton, „valamit építettek”, de arra senki nem számított, hogy ez lesz a vége. A helyiek a kezdetektől fogva ellenezték a tározó megépítését, de aggályaikat senki nem vette komolyan.

Bodacz Balázs
2010. 10. 16. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Kolontáron nincsenek hozzászokva a helyiek, hogy róluk szólnak a hírek. Ahhoz végképp nem, hogy osztrák, brit, román, cseh, szlovák, horvát újságírók, tévéstábok, műholdas közvetítőkocsik nyüzsögnek a faluban. Egyáltalán nem örülnek neki. A település siralmas képet mutat, nem úgy néz ki, hogy a vörösiszap által elmosott utcákra valaha visszatérhet az élet.
– Sáros csizmával be ne lépjen! – ezzel fogad egy idős férfi a háza udvarán. Bokáig ér az iszap, egy lapáttal arrébb dob belőle, háromlapátnyi folyik a helyére. Örömmel látom, hogy a humorérzéke nem hagyta el, mondja is magától, hogy így könnyebb. – Sírni minek? Attól semmi nem lesz jobb – mondja, és lapátol tovább. Egy másik portán egy szintén javakorabeli ember a kárait sorolja: – A pince tele van sárral. Ott van a prés, a daráló, hordókban a bor. Még meg sem kóstoltam – legyint szomorúan. – De van még baj bőven: oda a jószág, a tyúkok. Szép volt a kakas is, le is lehetett volna vágni, de a tojóknak jobban kellett – int fejével a hátsó kert felé, de csak megszokásból: a látvány most lehangoló, a nyúlketrec maradványai éppen csak kilógnak a sár alól, pedig a gazda úgy számolt, öt süldőt „bedob a közösbe” a hét végi búcsú örömére.
Öröm egyáltalán nincs Kolontáron. A település közepén lévő Kossuth utca sínylette meg legjobban a csapást. Egyetlen ép ház sincs, a falakon másfél-két méter magasan látszódik a sár nyoma. A Malom utca egyik házának ablakában még ott a függöny. A katasztrófa okozta pusztítás még fájdalmasabb, amikor feltűnik, alapjában véve tisztes körülmények uralkodtak a faluban. A házak egy része új építésű, a régebbieken is új nyílászárók és ereszek, a kerteket – még a pusztítás után is látható – szépen karbantartották. Dolgos, szorgalmas emberek laktak itt.
Tegnap a déli órákban készült el az ideiglenes átkelő, amely a Torna patak két partján álló településrészeket köti össze. Itt állandó híd és vasúti átkelő volt még néhány napja, most csak romok hevernek szanaszét. Így, hogy létrejött az összeköttetés, elkezdődhet a takarítás. Munkagépek, nehéz-tehergépjárművek jelennek meg; markológépek kezdik meg a lapátolást.
A területen hemzsegnek a katasztrófavédelem, a polgárőrség és a katonaság emberei, mint ahogyan a helyiek is. Mindenki nyakig sárosan, lapáttal a kezében igyekezett menteni a – mondjuk ki – menthetetlent.
Több helyi is azt mondja: nem akar visszaköltözni. – Mit csináljak? Ki hiszi azt, hogy itt lehet még lakni? – kérdi egy férfi elkeseredetten. Azt mondja, nincs az a helyreállítás, ami után itt élni lehetne.
– Nincs föld, ezzel kezdődik minden. A falat tégláig leverhetem, újravakolhatom, festhetem, de akkor is benne van az iszap, az onnan már ki nem jön. Állatot nevelni nem lehet, szántani-vetni nem lehet, semmit nem lehet – tárja szét karjait.
Bár sokaknak nem a földművelés az elsődleges bevételi forrása, itt azt mondják, „falun olyan nincs, hogy valamit ne gereblyézzünk”; a háztáji jóformán az egész évi élelmet biztosítja amellett, hogy az emberek valahol máshol dolgoztak fizetésért. Hogy hol? Sokan éppen annál a vállalatnál, amelynek most a számlájára írják a katasztrófát. A megkérdezett helyiek közül nincs senki, akinek rokona, ismerőse ne a Mal Zrt.-nél dolgozott volna. Dőlnek is a szitkok, a magyar nyelv sokkal cifrább, mint az gondoltam volna. És ami a legmegdöbbentőbb: mindenki olyasmiről beszél, hogy a tragédia várható volt. Kiderül, néhány hete „zúgtak a gépek” a zagytározó körül, lázas építkezés folyt.
– Miért, szivárgott a gát? – pedzegetem, hiszen ilyesmiről is hallani lehetett. – Szivárgott? Nem csak most szivárgott, már többször is volt baleset. Volt, hogy kiöntött a tározó, de gyorsan földet hordtak rá – mondja egy férfi. – Az mindig tele volt, de még azután is hordták rá az anyagot – teszi hozzá. – Olyat meg ne mondjon, hogy „majd ha piros hó esik”, mert itt olyan sokszor volt – folytatja. Magyarázatot is ad: a száraz, porló üledéket sokszor kavarta a szél, „Ajka felé a fűzfák is pirosak voltak, látszott a buszról”. A helyiek évek óta beszélik egymás között, hogy valami nagyon nincs rendben az ülepítővel. Sok a rákos megbetegedés, aki ott dolgozott, „épp csak nyugdíjba ment, már temettük”. Egy férfi, aki az ideiglenes hidat őrzi, arról beszél: „Azt mondták, a kolontáriak homályos szeműek, mert már húsz éve elleneztük a tározó felépítését, mert bármit mondtak, mi tudtuk, hogy veszélyes.” Egyáltalán nem nyugtatja meg, hogy igaza lett.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.