Kolontáron nincsenek hozzászokva a helyiek, hogy róluk szólnak a hírek. Ahhoz végképp nem, hogy osztrák, brit, román, cseh, szlovák, horvát újságírók, tévéstábok, műholdas közvetítőkocsik nyüzsögnek a faluban. Egyáltalán nem örülnek neki. A település siralmas képet mutat, nem úgy néz ki, hogy a vörösiszap által elmosott utcákra valaha visszatérhet az élet.
– Sáros csizmával be ne lépjen! – ezzel fogad egy idős férfi a háza udvarán. Bokáig ér az iszap, egy lapáttal arrébb dob belőle, háromlapátnyi folyik a helyére. Örömmel látom, hogy a humorérzéke nem hagyta el, mondja is magától, hogy így könnyebb. – Sírni minek? Attól semmi nem lesz jobb – mondja, és lapátol tovább. Egy másik portán egy szintén javakorabeli ember a kárait sorolja: – A pince tele van sárral. Ott van a prés, a daráló, hordókban a bor. Még meg sem kóstoltam – legyint szomorúan. – De van még baj bőven: oda a jószág, a tyúkok. Szép volt a kakas is, le is lehetett volna vágni, de a tojóknak jobban kellett – int fejével a hátsó kert felé, de csak megszokásból: a látvány most lehangoló, a nyúlketrec maradványai éppen csak kilógnak a sár alól, pedig a gazda úgy számolt, öt süldőt „bedob a közösbe” a hét végi búcsú örömére.
Öröm egyáltalán nincs Kolontáron. A település közepén lévő Kossuth utca sínylette meg legjobban a csapást. Egyetlen ép ház sincs, a falakon másfél-két méter magasan látszódik a sár nyoma. A Malom utca egyik házának ablakában még ott a függöny. A katasztrófa okozta pusztítás még fájdalmasabb, amikor feltűnik, alapjában véve tisztes körülmények uralkodtak a faluban. A házak egy része új építésű, a régebbieken is új nyílászárók és ereszek, a kerteket – még a pusztítás után is látható – szépen karbantartották. Dolgos, szorgalmas emberek laktak itt.
Tegnap a déli órákban készült el az ideiglenes átkelő, amely a Torna patak két partján álló településrészeket köti össze. Itt állandó híd és vasúti átkelő volt még néhány napja, most csak romok hevernek szanaszét. Így, hogy létrejött az összeköttetés, elkezdődhet a takarítás. Munkagépek, nehéz-tehergépjárművek jelennek meg; markológépek kezdik meg a lapátolást.
A területen hemzsegnek a katasztrófavédelem, a polgárőrség és a katonaság emberei, mint ahogyan a helyiek is. Mindenki nyakig sárosan, lapáttal a kezében igyekezett menteni a – mondjuk ki – menthetetlent.
Több helyi is azt mondja: nem akar visszaköltözni. – Mit csináljak? Ki hiszi azt, hogy itt lehet még lakni? – kérdi egy férfi elkeseredetten. Azt mondja, nincs az a helyreállítás, ami után itt élni lehetne.
– Nincs föld, ezzel kezdődik minden. A falat tégláig leverhetem, újravakolhatom, festhetem, de akkor is benne van az iszap, az onnan már ki nem jön. Állatot nevelni nem lehet, szántani-vetni nem lehet, semmit nem lehet – tárja szét karjait.
Bár sokaknak nem a földművelés az elsődleges bevételi forrása, itt azt mondják, „falun olyan nincs, hogy valamit ne gereblyézzünk”; a háztáji jóformán az egész évi élelmet biztosítja amellett, hogy az emberek valahol máshol dolgoztak fizetésért. Hogy hol? Sokan éppen annál a vállalatnál, amelynek most a számlájára írják a katasztrófát. A megkérdezett helyiek közül nincs senki, akinek rokona, ismerőse ne a Mal Zrt.-nél dolgozott volna. Dőlnek is a szitkok, a magyar nyelv sokkal cifrább, mint az gondoltam volna. És ami a legmegdöbbentőbb: mindenki olyasmiről beszél, hogy a tragédia várható volt. Kiderül, néhány hete „zúgtak a gépek” a zagytározó körül, lázas építkezés folyt.
– Miért, szivárgott a gát? – pedzegetem, hiszen ilyesmiről is hallani lehetett. – Szivárgott? Nem csak most szivárgott, már többször is volt baleset. Volt, hogy kiöntött a tározó, de gyorsan földet hordtak rá – mondja egy férfi. – Az mindig tele volt, de még azután is hordták rá az anyagot – teszi hozzá. – Olyat meg ne mondjon, hogy „majd ha piros hó esik”, mert itt olyan sokszor volt – folytatja. Magyarázatot is ad: a száraz, porló üledéket sokszor kavarta a szél, „Ajka felé a fűzfák is pirosak voltak, látszott a buszról”. A helyiek évek óta beszélik egymás között, hogy valami nagyon nincs rendben az ülepítővel. Sok a rákos megbetegedés, aki ott dolgozott, „épp csak nyugdíjba ment, már temettük”. Egy férfi, aki az ideiglenes hidat őrzi, arról beszél: „Azt mondták, a kolontáriak homályos szeműek, mert már húsz éve elleneztük a tározó felépítését, mert bármit mondtak, mi tudtuk, hogy veszélyes.” Egyáltalán nem nyugtatja meg, hogy igaza lett.
origo.hu
Leállhat a közösségi közlekedés Budapesten – ez Karácsony forgatókönyve
