A Gyurcsány-rejtély

Ha Gyurcsány Ferencet úgy ismerjük meg, mint aki igaza megvédéséért vagy a nemzeti érdekek érvényesítéséért akár karrierjét is feláldozza, akkor óvatlan nyilatkozatát és törekvését megértenénk. Csakhogy nála az ellenkezője az igaz

Intellektuálisan nem igazán megerőltető manapság Gyurcsány Ferenc köztudottan negatív tulajdonságait és tetteit ismételgetni, noha igény van rá. Ennél érdekesebb feladat arra vállalkozni, hogy megtaláljuk a 2004 augusztusától 2009 márciusáig az országot vezető miniszterelnök minden bizonnyal egyetlenegy olyan cselekedetének rugóját, amely sem jelleméből kiindulva, sem egyéni érdekei alapján nem fejthető meg. Sőt, lépése mindannak tagadását jelenti. Márpedig e tette olyan súlyos volt, hogy azonnal előrevetítette későbbi bukását, és egyben eljátszotta valamennyi hatalmas szövetségese iránta addig mutatott korlátlan jóindulatát.
Akik alaposabban elemzik a félreállított miniszterelnök jellemét vagy annak hiányát, valamint az arra épülő politikai magatartását, abban egyet fognak érteni, hogy a 2007 februárjának végétől az MSZP elnökévé is választott politikus nemcsak maradéktalanul, de szinte kéjjel hajtotta végre koalíciós partnere, a balliberális, mára eltűnt SZDSZ neoliberális politikáját – amit aztán 2007. március 13-án váratlanul leköpött.
Ezen a napon az International Herald Tribune című globális terjesztésű amerikai lap, a New York Times „ikertestvére” címoldalán kezdődő és az ötödik oldalán folytatódó cikkben „rázta meg a világot” azzal, hogy – mint a hajtás fölötti címben állt, Magyarország a Gazpromot választja az EU-val szemben. Az alcím az üzenetre rátett még egy lapáttal: Budapest úgy dönt: a csővezeték meghosszabbítása többet ér a tömb álmánál. Judy Dempseynek, a New York Times berlini irodavezetőjének Gyurcsány Budapesten kerek perec azt mondta, hogy mivel az Európai Unió Nabucco földgázvezeték terve jelentős késedelmet szenvedett, az orosz terv, a Kék Áramlat a reálisabb. Gyurcsány hozzátette: „lakásokat nem lehet álmokkal fűteni, csak gázzal”.
Aki figyelemmel követi az amerikai sajtó befeketítési technikáját, azonnal láthatta, hogy a volt miniszterelnök „bombát robbantott”. A cikk – noha a lap korábban Gyurcsány egykori kommunista funkcionáriusi posztját szinte soha nem emlegette – tüntetően emlékeztetett arra, hogy Gyurcsány „a volt kommunista pártot vezette”, noha csak KISZ-es volt. A lap „friss” felfedezése volt az is, hogy „szoros kapcsolatokat tartott fenn Putyin orosz elnökkel”, amihez hozzá kell tenni: akkor nem volt amerikai lap, amelyik Putyinról írva hozzá nem tette az „egykori KGB-s” jelzőt. Ha van terület, ahol Amerika nem ismer tréfát, az az energiáé. És mégis Gyurcsány Ferenc, aki pártjához és koalíciójához hasonlóan ugyanolyan maradéktalanul szolgálta ki Washingtont és másodsorban Brüsszelt, túlteljesítve még az íratlan követelményeket is, úgy döntött, mindkét fővárosnak egyszerre megy neki. A Nabucco-projekt ugyanis nemcsak az Európai Unió saját tervezete, de Washingtonnak és az akkor az ottani politikában meghatározó szerepet játszó neokonzervatívoknak szent tehene volt, noha ahhoz semmi közük nem volt. És Brüsszelhez hasonlóan ugyanúgy fogalmuk sem volt arról, honnan kerül a Nabuccóba földgáz. Amiben Gyurcsánynak egyébként igaza volt. Washington szemében a Nabucco és a Kék Áramlat 2 (amely később a Déli Áramlatba simult) az összes Gazprom vezetékkel együtt egymásnak esküdt ellensége volt. Nekik nem volt párhuzamosság, hanem élethalálharc. Ha Gyurcsány Ferencet úgy ismerjük meg, mint aki igaza megvédéséért vagy a nemzeti érdekek érvényesítéséért (a növekvő földgázigény kielégítése alapvető nemzeti érdek) akár karrierjét is feláldozza, akkor óvatlan nyilatkozatát és törekvését megértenénk. Csakhogy nála az ellenkezője az igaz. Jóval az említett cikk után az orosz Kommerszant próbálkozott egy magyarázattal: azzal, hogy a magyar kormányfő Schröder volt német kancellárhoz hasonlóan majd zsíros Gazprom-állást kap. Ez a magyarázat azonban kacsa volt.
Gyurcsány nyilatkozatának katasztrofális voltát saját sajtója nem ismerte fel. Ha felismerte, a felismerést megtartotta magának. Vazallusai pedig kisebbíteni igyekeztek az amerikai sajtótámadások súlyát azzal, hogy Dempsey „netán” a Nabucco mögött álló amerikai gazdasági érdekeket öntötte formába, mintha az Egyesült Államokat a Bulgargaz, a román Transgaz, a török Botaz, a Mol vagy a projekt többi részvevőjének részvényei izgatták volna. Lapunk felismerte az öngyilkos lépést. Két héttel az amerikai lap cikkét követően így méltatta miniszterelnöki pályafutásának várható befejeződését: „Aki csak kicsit is ismeri a lélektan rejtelmeit, tudja, egy megroggyant autokrata esetében nincs visszaút a tekintélyhez (…) Pártja még nem tudja, de már keresheti utódját.” A nyilatkozat után valóban Gyurcsányra szakadt a nemzetközi plafon. A csatát az eredeti Gyurcsány-nyilatkozatot hozó Herald és testvérlapja kezdte meg. Hirtelen felfedezték – és véleményüknek többször hangot is adtak –, hogy az addig agyondédelgetett magyar kormányfő demokráciagyakorlata több sebből vérzik, és a magyar gazdaság igen rossz állapotban van. A legnevesebb európai lapok Gyurcsány elleni fellépésükben még ki is csavarták az igazságot: azt állították, az Európai Unió is vagy-vagy álláspontot foglal el a Nabucco és a rivális Gazprom-vezeték ügyében, holott – mint lapunknak annak idején Andris Piebalgs, az akkori energiaügyi biztos nemegyszer megerősítette – az Európai Bizottságnak, miközben sajátjának tekintette a Nabucco-projektet, semmilyen kifogása nincs alternatív vezetékek ellen.
A moldvai–amerikai Vladimir Socor – akinek hosszú neokon futására mindig számítani lehet – az Eurasia Daily Monitorban azt írta, hogy a tervezett, 3300 kilométer hosszú, Törökországtól Ausztriáig haladó Nabucco gázvezeték „megfúrása” ügyében „a budapesti kormány és a Mol Moszkvát támogatja”, ami az EU törekvésével ellentétes. Socor hozzátette, a Gyurcsány-kormány lehetővé tette Magyarországnak azt is, hogy a Gazprom gyanús kapcsolatai révén az EuralTransGas és a RosUkrEnergo bázisává váljon.
A külföldi lapok tucatjai mentek neki Gyurcsánynak, őt hirtelen „populistának” nevezve, ami náluk azt jelenti, hogy az így jellemzett politikus a neoliberális rend ősellensége. A volt miniszterelnök megrettent.
2007. május 21-én Brüsszelben az Európai Politikai Központ Intézetében uniós tisztségviselők társaságában tartott sajtókonferenciáján Gyurcsány Ferenc lapunknak arra a kérdésére, hogy nem változott-e a kormány álláspontja a Nabucco vezeték ügyében, a miniszterelnök csaknem 10 percig tartó válaszában fejtegette, hogy őt mindenki félreértette, beleértve elsősorban az amerikai lapot. Akkor már azt mondta, „szemernyi kétely sincs az iránt, hogy Magyarország a Nabuccót választaná abban az esetben, ha a két projekt egymást kizárná”, majd így folytatta: „Ha engem 2012-ben valaki felelősségre vonna miniszterelnökként – és remélem, akkor is miniszterelnök leszek –, hogy nem tudja fűteni lakását, akkor nekem kell számot adnom arról, hogy miként tárgyaltam a gázvezeték ügyében.”
Két hónappal a miniszterelnök lemondása előtt Budapesten rendezték meg a nemzetközi Nabucco-konferenciát, amely Gyurcsány megaláztatásának végső állomása volt. Előtte az MTI-nek így nyilatkozott: „Nekünk, akik a Nabucco csővezeték megépítését fontosabbnak tekintjük, többet kell tennünk megvalósítása biztosításáért”.
Gyurcsány Nabucco-rejtélyére talán sosem derül fény. Mindent összevetve az is lehet, hogy a legmeglepőbb és legkevésbé drámai magyarázat áll mögötte: egyszerűen hibázott, nem gondolt át valamit. Vesztére.