Miután Pekingbe nem jutott ki, tavaly különösebb csinnadratta nélkül tért vissza a pástra, és úgy volt, csak a Honvéd csapatának segít be az ob-n. Aztán szép csöndben ott ragadt az edzőteremben, s ha azt mondja, hogy március végén Tauberbischofsheimben nem gondolt a vb-részvételre, de tovább megyek, a londoni olimpiára, akkor nem hiszem el – indítottuk a beszélgetést a Hajós Alfréd uszoda tetőteraszán Nagy Tímeával.
– Nem is mondom, mert ezek már a decemberi ob-n megfordultak a fejemben. Előzőleg Kulcsár Győző szövetségi kapitány volt az edzőm, aki elment a Honvédtól a Vasasba, én viszont maradtam. Akkor még Móna Pista bácsi (a Honvéd szakosztályelnöke, olimpiai bajnok öttusázó – a szerk.) köztünk volt, és valójában ő vett rá, hogy térjek vissza, mert nagyon szerette volna, ha kijutok Londonba. S ő nem tudott volna olyat kérni, amit ne tettem volna meg neki. Azt hittem, én is újra örömet találok a vívásban, így azt mondtam: miért is ne próbálnám meg? Visszamentem a korábbi edzőmhöz, Udvarhelyi Gáborhoz, aki szeretettel fogadott, és megbeszéltük, hogy elkezdjük a felkészülést. Nem akartunk harsányak lenni, nem vertük nagy dobra a terveinket, ám mindketten tudtuk, nem azért vágok bele, hogy fél évre jöjjek vissza. Ám időközben sok olyan dolog történt, amiről nem szeretnék beszélni, mert ez már a múlt, másrészt még mindig rosszul érinti a lelkemet. Fogalmazzunk úgy, nem mindenki fogadta kitörő lelkesedéssel a visszatérésemet. Ha hivatalosan nem is jelentettem be, hogy befejeztem, májusban otthagytam a párbajtőrt a vívóteremben.
– Addig azért megnyert két hazai válogatót, szerzett egy Világkupa-bronzot, vagyis nem úgy tűnt, hogy könnyen feladja. Anélkül, hogy sebeket akarnék feltépni, meg kell kérdeznem: mi történt?
– Annál azért keményebb vagyok, hogy könnyen ki lehessen készíteni. Az eredményeket hoztam, ebből adódóan kénytelenek voltak utaztatni, s már az Eb-csapatba is befértem volna. Hozzáteszem, nem azért, mert világverő formába lendültem. Jól hangzana, de az igazság az, hogy nagyon meggyengült a magyar női párbajtőrvívás. Visszatérve rám, amit korábban sose gondoltam volna, egyre kevésbé volt jó érzés lemenni a vívóterembe, megesett, hogy otthon már elsírtam magam. Pista bácsi pedig akkor már nagyon beteg volt, és az foglalkoztatott, mi van vele, miként tudnék minél több időt tölteni vele. Amikor elment közülünk, akkor is ott voltam a kórház folyosóján, az én szívem is megállt, és utána hiába indult újra, egy terület elhalt, és oda már senki nem tud belépni…
– Melyik volt az utolsó éles asszója?
– Áprilisban a pécsi válogató döntőjében Takács Emesét győztem le. Utána néhány edzésre még lejártam, és így lett vége. A szövetségi kapitánnyal ezt már májusban közöltem. Füleky András úrral, a szövetség ügyvezető igazgatójával néhány hete ültem le beszélgetni erről az abbahagyom-elkezdem helyzetről. Jólesett az érdeklődése, de neki is elmondtam, hogy a döntésem véglegesnek tűnik, nem fogok felkészülni a londoni olimpiára. Úgy éreztem, sajnálattal vette tudomásul.
– Ezek szerint a szövetség az idei magyar bajnokságra szervezheti a búcsúztató- ünnepséget.
– Ezt megelőzve jeleztem Füleky úrnak, hogy nem szeretnék semmi ilyesmit. Mert ha egy ember is akad, aki csak illendőségből jön el, akkor számomra nincs értelme a búcsúztatásnak. Azzal együtt, hogy tudom, megfosztom magam egy felejthetetlen élménytől. Mindig azt hittem, hogy a vívás lesz az életem, sajnos nem így alakult…
– Ez nagyon szomorúan hangzik.
– Teljesen azért nem keseredtem meg. Ha bárhova élménybeszámolóra hívnak, ahol gyerekek várnak, akkor nem tudnak olyan helyszínt és időpontot mondani, hogy ne menjek el. S ha felhív Szász Emese vagy bárki más a válogatottból egy világversenyre készülve, hogy egy olyan kacskakezű, mackós mozgású valakivel szeretne vívni, mint amilyen én vagyok, azonnal indulok. Ha ezzel egy picit is tudok segíteni, akkor megteszem. És ez mindig így lesz.
– Vagyis mégiscsak visszatalálhat az edzőterembe?
– Jelenleg a három gyerkőcöm sorsa a legfontosabb, őket kell terelgetnem. Ha azonban majd kicsit nagyobbak és önállóbbak lesznek, akkor más helyzet áll elő, és meglehet, hogy egy veterán-világbajnokságot is megpályázok. S Kamuti Jenővel versenyzőkként utazhatunk együtt! Amúgy nemrég Simóka Bea mesélte, hogy megnyert egy hazai veteránbajnokságot, és ezért nagyon irigykedtem rá. Beszéltük, lehet, hogy valamikor összehozunk egy csapatot. Ha jól tudom, az a feltétel, hogy a csapattagok töltsék be a negyvenet, az nekem már megvan, és az összéletkornak talán száznegyven vagy százhatvan évnek kell lennie. Szerintem Szalay Gyöngyit biztosan be tudjuk szervezni, de Horváth Mariann sem zárkózna el.
– Négy éve Torinóban hosszú böjt, éppen Horváth Mariann 1992-es sikere után szerzett egyéni vb-aranyat a magyar vívásnak, csapatban ötszörös világbajnok, a sportág rengeteg hazai olimpiai bajnoka között pedig Elek Ilona és Kárpáti Rudolf mellett a harmadik, aki kétszeres egyéni győztes. Talán nem is illendő a kérdés: van hiányérzete?
– Igen, van. Az, hogy olimpián csapatban nem sikerült érmet szereznünk. Nem is azt mondom, hogy aranyat kellett volna nyernünk, hiszen az rettenetesen nehéz, de egy pici érem nagyon hiányzik. Legalább egy bronz, mert az ezüst mindig fájdalmas. És a pekingi kudarc, hogy oda nem jutottam ki – nos, ez sem könnyítette meg azt, hogy csak a jóra és szépre emlékezzek.
– A Peking Klub tagjaként, mint jó néhány más ötkarikás aranyérmes, kiutazhatott volna. S végre lett volna egy abszolút stresszmentes olimpiája.
– Pekingbe versenyzőként akartam kijutni, turistáskodni képtelen lettem volna. Túl közeli és fájó volt, hogy nem sikerült megszereznem a kvótát, ezért lemondtam az utat. Tudom, százból kilencvenen nem így döntöttek volna a helyemben, de én már csak ilyen vagyok.
– Az igazán fontos asszóit le tudja pörgetni maga előtt?
– A két nagy győzelmemet az olimpiákról utólag sokszor megnéztem. Nem tagadom, kenegettem a hájamat, vagy ha éppen arra volt szükség, ápoltam a lelkemet. Manapság viszont a gyerekekkel már a Kisvakondot nézem a videón. Érdekes, hogy azok az asszók jobban megmaradtak bennem, amelyek fájdalommal jártak. Mint például Sydneyben a csapatverseny bronzmeccse. Az utolsó párban három tus előnynyel álltam fel a Jang nevezetű kínaival szemben, mégsem tudtam megszerezni a harmadik helyet.
– Azért ilyen sok rossz emléke nem lehet.
– Öt-hat akad, és ezek nem feltétlenül világversenyekhez kötődnek. Peking előtt az utolsó Világkupán három tussal vezettem Mincza Ildi ellen, már csak harminc másodperc volt hátra, és kikaptam. Akkor még reménykedtem a szabadkártyában az olimpiára, nem tudtam, hogy ha egy magyarnak már biztos a helye – márpedig Szász Emesének az volt –, akkor erre nincs esélyem. Utólag persze már azt mondom, minden a lehető legjobban alakult, hogy Ildi megszerezte a kvótát, és végül bronzérmes lett az olimpián. Ám azt az asszót elveszíteni rettenetes érzés volt. Utána ráadásul azt hallottam vissza külföldről, hogy szándékosan kaptam ki…
(Ezen a ponton rövid időre megszakad a beszélgetés, a serénykedő munkások riasztják a létesítményvezetőt, hogy az egyik medencénél gond van. „Már megint nem működik a szivattyú vagy az átemelő!” – sóhajt Nagy Tímea, de rutinosan intézkedik, és gyorsan megoldódik a probléma.)
– Akkoriban még a Magyar Vívószövetség elnökségének a tagja volt, sőt, még 2008 végén is. Ez a szál miért szakadt el?
– Annak idején még Gémesi György kért fel, és mivel ő lemondott az elnöki tisztségről, kutya kötelességemnek éreztem, hogy kövessem a példáját.
– Úgy emlékszem, miután kiírták a fegyvernemi kapitányi posztokra a pályázatokat, elnökségi tagként a sok belvillongás, a nem éppen békés légkör is érzékenyen érintette.
– Versenyzőként akkor még burokban éltem, és a bántások ilyenkor sokkal erősebben csípik meg az embert. Civilként kicsit már megkérgesedett a lelkem, azt mondom, sajnos és szerencsére is.
– Ha már civil is, a magyar sporton azért rajta tartja a szemét a Magyar Olimpiai Bizottság tagjaként.
– Igen, a MOB-nak továbbra is tagja vagyok az Olimpiai Bajnokok Klubja küldötteként, és emellett a Sportegyesületek Országos Szövetségének az általános alelnöki posztját is betöltöm. Az elnökválasztáson két szavazattal kaptam ki Mesterházy Attilától, aki rutinosan felajánlotta, hogy legyek alelnök. Elvállaltam, hogy ne hagyjam cserben azokat, akik bennem bíztak. Tudom, milyen nehéz helyzetben vannak az egyesületek, és még nagyon az elején tartunk a változásoknak. Egyelőre csak papíron alakulgatnak a tervek, hogy lenne jó, mint lenne jó, de bízom benne, hogy javulni fog a helyzet. Lehet csipkedni a magyar sport tetejét, amiért csak három aranyunk lett Pekingben, de ehelyett inkább le kellene menni a gyökerekhez, alulról öntözgetni, mert csak akkor várhatjuk, hogy pár év múlva a lombkorona is szép lesz.
– Az lesz? Optimista?
– Aki kétkedik, annak ajánlom, jöjjön le hozzánk egy délutáni edzésre, amikor az ötvenes medence megtelik úszkáló gyerekekkel. A Kis József által vezetett UVSE kiváló példa arra, hogy nehéz körülmények közepette, szinte a semmiből is lehet nagyot alkotni. Háromszáz gyerek fejlődik, lesz napról napra erősebb, egészségesebb a szemem előtt, és ez hatalmas élmény. Rettentő büszke vagyok arra, hogy létesítményvezetőként magam is tudok segíteni. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy tavaly februárban elfogadtam az Olimpiai Központ vezetőjének, Dala Tamásnak a felkérését. Amíg sportoltam, Móna Pista bácsi volt az, aki tanított, nevelt az életre, és vezetőként most ugyanezt az útmutatót kapom Tamástól is. S bátran mondhatom, ha ő nincs, ez az uszoda nem lenne ilyen állapotban. Tudom, még rengeteget kell tanulnom, és néha még szaladok Tamáshoz. Viszont ha arról van szó, hogy fel kell húzni a gumicsizmát, és a medencében letolni a vizet, akkor nem jövök zavarba.
origo.hu
A Legfőbb Ügyészség közleménye
