Egy lehetséges preambulumszöveg

Az új alkotmány tartalmával kapcsolatos vita kezd élesbe fordulni. Jómagam e lap hasábjain már többször foglalkoztam a témával, cikkeket, tanulmányokat írtam, az utóbbi hetekben pedig szakmai konferenciákon, kerekasztal-beszélgetéseken fejtettem ki a véleményemet. Nem vagyok jogász, hanem politológus, de nekem is az a véleményem, hogy az új alkotmány van olyan fontos téma, hogy semmiképpen nem válhat az alkotmányjogászok zárt szakkérdésévé.
Éppen ezért az előző hónapok-évek előzményei után ahhoz veszem a bátorságot, hogy egy konkrét preambulumszöveget fogalmazzak meg. Igyekeztem az arisztotelészi „meszon”, azaz a „közép” kívánatos arányait megtalálni a Szent Korona-tan egy az egybeni átvételét hirdetők, illetve az 1989-es illegitim és átmeneti alkotmányt változatlanul fenntartani akarók koncepcióinak Szküllája és Kharübdisze között. Erre azért van szükség, mert egy alkotmány szent dolog: ebben mindenképpen olyan alapelveknek és értékeknek kell megjelenniük, amelyek a társadalom, az állampolgárok döntő részének megfelelnek, s ezáltal az alkotmány – vagy alaptörvény – elnyerheti azt a tekintélyét, ha tetszik, autoritását, amely egy országot tarthat össze és erősítheti meg identitását.
Bármennyire vonzó is tehát sokaknak, hogy a preambulumnak kőkeményen történeti alapokon kell állnia, vagy ellenkezőleg, egyszerűen nem is kellene semmit változtatni rajta, avagy a szöveget hipermodern liberális elvek mentén kellene megfogalmazni: egyik irányzatnak sincs igaza. Illetve egyik irányzatnak sincs teljesen igaza. Tőlem – s ezt talán sokan már tudják rólam – nem áll távol a radikális megfogalmazás, ám ezt soha nem öncélúan tettem. A radikalizmus – s ezt végre széles körben meg kellene értenie a közvéleménynek – nem ideológia, nem értékrend, hanem az előbbiek alapján álló igazság keresésének, a társadalomkritikának egyik módszere. A másik nyilván a mérsékeltség, s a kettő között nincs hierarchia. Van, amikor a radikalizmus a járható út az igazság keresésében, s van, amikor a mérsékelt megoldások vezetnek sikerre. Jómagam meggyőződéssel vallom a mai napig is, hogy Gyurcsány Ferenc kormányzása, az őszödi beszéd, az emberek rendőri erőkkel való megveretése, a korrupció elviselhetetlen mértéke és a züllés feltétlenül radikális eszközöket és módszereket követelt azoktól, akik meg akarták menteni országunkat a totális lesüllyedéstől. Ezzel szemben például napjainkban az oktatási rendszer vagy az egészségügy átalakítása nem feltétlenül igényel radikális megoldásokat (például tandíjat minden szinten!, privatizálni a kórházakat! stb.), hanem hosszú társadalmi viták eredményeként kibontakozó, átgondolt változtatásokat.
S éppen az utóbbi a helyes egy új alkotmány megalkotásakor is. Az alkotmány olyan valami, ami évtizedekre, igen szerencsés esetekben még évszázadokra is szólhat, s ezért kell a lehető legszélesebb konszenzust megteremteni körülötte. Ez nem a demokratikus, nemzeti és szabadságértékekben való engedékenységet jelent, hanem azt, hogy érdemes elkerülni a csak szűkebb csoportok, szakértők gondolatainak egy az egybeni elfogadását. Nos, e megfontolások mentén javaslom a következő szöveget legalábbis vita tárgyává tenni.

„2011. évi ALKOTMÁNY
A Magyar Országgyűlés, élve a választópolgárok legitim és demokratikus felhatalmazásával, megszünteti az 1989. évi III. törvény által létrejött átmeneti alkotmányos állapotot, és új alkotmányt hoz létre.
Az Országgyűlés egyben kijelenti, hogy a diktatórikus rendszer negyvenéves és az elmúlt huszonegy év jogállami, demokratikus, ugyanakkor átmeneti jellege miatt még pártállami elemeket is hordozó időszaka után végérvényesen szakít a kommunizmussal és a szocializmussal, s jogi, intézményes és erkölcsi szempontból is megszakítja az előző időszakkal való folytonosságot. Véglegesen elhatárolódik minden diktatúrától, amely az állampolgárok felhatalmazása nélkül, az alapvető szabadságjogokat megsértve működött Magyarországon. Egyben a Magyar Országgyűlés kötelességének tartja, hogy a diktatúrák áldozatait és kárvallottjait törvényes eszközökkel kárpótolja, rehabilitálja, és számukra igazságot szolgáltasson, s egyben mindent megtesz azért, hogy a diktatórikus kommunizmus és szocializmus irányítóinak, illetve az emberiességi szempontból elévülhetetlen bűnök elkövetőinek elmaradt jogi és erkölcsi számonkérése megtörténjen.
A Magyar Országgyűlés megállapítja, hogy az 1949. évi XX. törvénnyel, a sztálini ihletésű alkotmánnyal megszűnt a magyar történeti alkotmányosság jogfolytonossága, s megszűnt a politikai értelemben vett nemzeti függetlenség. A nemzet, viszszanyerve önrendelkezési jogát, s húsz év átmenet után végleg szakítva a pártállami örökséggel, gyökereit ismét az ezeréves államiságunkhoz köti. E szuverén államiság megtestesülésében kiemelt szerepe van a Szent Koronának és az azt övező Szent Korona-tannak, az 1848. évi áprilisi törvényeknek, az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak, amely az állami és nemzeti függetlenség visszaszerzését célozta meg, illetve az 1989. évi alkotmánymódosításnak, amely az első lépést tette meg a diktatúrától való megszabadulás és a függetlenség visszaszerzése irányában. E folyamat betetőzése a 2011. évi új alkotmány, amely megteremti az állami és nemzeti függetlenséget, s egyben lehetővé teszi a magyar kulturális nemzet határokon átívelő egyesülését.
A Magyar Országgyűlés új alkotmánya elsőrendű értéknek tartja a nemzet egésze számára az egyéni szabadságot, az ezt megalapozó emberi és állampolgári jogokat, az emberek együttélését garantáló rendet, jólétet és biztonságot. Hangsúlyozza, hogy a magyar állam és nemzet keresztény gyökerei megkérdőjelezhetetlenek, és kiemelt szerepet játszottak az erkölcsi rend és a nemzet fennmaradásában, miközben egyenrangúan megbecsült tagjai Magyarországnak azok is, akik életüket nem keresztény, hanem más elvek alapján irányítják.
Az új alkotmány által kialakított jogrend és politikai rendszer a nép, az állampolgárok tevőleges részvételére számít, az állam és az állampolgárok közötti intézményes együttműködés kereteit alakítja ki. Az új demokrácia tartalmát a nép döntésekben, kormányzásban és önkormányzásban való egyenrangú részvétele alapozza meg.
S midőn a fentiekben elmondottak szerint egy alapjaiban új korszak kezdődik Magyarországon, ezért az alább megfogalmazott alkotmány jelentőségét illetően új köztársasági rendet hoz létre és működtet.”

Túl a preambulumon, még két rövid megjegyzés kívánkozik ide.
1. A köztársasági elnök azon tervezett joga, hogy súlyos bizalmi válság kialakulása esetén feloszlathassa a parlamentet, rendkívül fontos és nélkülözhetetlen! Az őszödi beszéd és annak szörnyűséges, demokráciát, emberi jogokat, méltóságot és országot romboló hatásai után egyértelmű mindenki előtt, hogy szükségesek az alkotmányos garanciák arra, hogy az erkölcsileg, bizalmi és normatív szempontból is tarthatatlan kormányok idő előtt eltávolíthatók legyenek a hatalomból. Annál inkább is, mert nem egy formális ciklusidő betartása a legfontosabb szempont, hanem egy ország fennmaradása, fejlődése és szuverenitása.
2. A kétkamarás parlament javaslata, úgy látszik, lekerült a napirendről. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a későbbiekben ne lehetne gondolkodni a bevezetésén, azzal szoros összefüggésben, hogy a civil szervezeti világ fokozatosan megerősödik Magyarországon. A kétkamarás parlament egyszerre oldja meg a határon túli magyarok és a határon belüli kisebbségek képviseletének régóta vajúdó kérdését. Nem szabad elfelejteni, hogy a pártok mindenütt a világon egyre csökkenő hatékonysággal tudják megoldani a XXI. század konfliktusait, az általuk megalakított kormányok válságról válságra bukdácsolnak. A pártokon, államon túli civil szerveződésekkel való együttműködés nélkül egyre kevésbé lehet életképes döntéseket hozni, az országok létét fenntartani. Márpedig a második kamarák ezen újraértelmezett szerepe ablakot nyithat a XXI. századi túlélésre, a válságba jutott demokráciák megmentésére.

A szerző politológus