Enzo Bearzot halálára

Tegnap hajnalban, nyolcvanhárom éves korában elhunyt Enzo Bearzot, az 1982-ben labdarúgó vb-t nyert olasz labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya. Tizenkilenc világbajnok gárda tizennyolc mestere közül (Vittorio Pozzo, éppen az olaszokkal, 1934-ben és 1938-ban duplázott) ő volt az, aki egy torna leforgása alatt csapatával együtt a legnagyobb utat tette meg: közellenségből nemzeti hőssé magasztosult.
Bearzot nem túl veretes játékosmúlttal – harminchét évesen, egyszeres válogatottként vonult vissza –, és egyetlen klub, a C osztályos Prato trenírozását követően máris szövetségi alkalmazottá avanzsált. Az U23-as keret után az 1974-es vb-n Valcareggi mellett másodedzősködött, míg 1977-ben kezébe nem kapta a felnőttválogatottat. Az 1978-as argentínai vb és az 1980-as hazai rendezésű Eb negyedik helyezését is túlélte, csak 1982-ben zúdult rá a népharag és a médiakritika áradata.
Mindkettő még jóval a spanyolországi világbajnokság előtt fordult ellene, amiért beválogatta az 1980-as bundabotrányban három esztendőre eltiltott, ám büntetése két évre csökkentése után visszatért Paolo Rossit, akinek a kedvéért kihagyta az AS Roma, a fél főváros és Dél-Itália egyik nagy kedvencét, Roberto Pruzzót. Rossi ráadásul a csoportkörben égett rendesen, társaival együtt. A lengyelek elleni 0-0-s rajt talán az egész torna leggyengébb mecscse volt, a Peruval és Kamerunnal kiszenvedett 1-1 úgy ért második helyezést és továbbjutást, hogy az ugyancsak hárompontos afrikaiakat eggyel több lőtt góljukkal előzték meg a fiúk. A német tévékommentátor a Kamerun elleni találkozón kajánkodva mondta, lefogadná egy triciklibe egy Porsche ellenében, hogy Rossit lecserélik, ám a középcsatár pályán maradt, a csapat versenyben, az olasz drukkerek pedig az akkori hírek szerint triciklik tömkelegével lepték meg a riportert.
A vb-k történetében egyetlen alkalommal, Spanyolországban szűkült 24-esről 12-esre a mezőny, így a második körben szokatlan megoldásként négy triót kreáltak, az argentinokkal és brazilokkal összeakadt olaszokat pedig temetni kezdték. Ám ők feléledtek. Kétszer beköszöntek Fillol kapujába, miközben Gentile folyamatosan úgy faragta Maradonát, hogy azért manapság negyedóránként piros lap járna. A korabeli játékvezetői felfogásnak köszönhetően azonban megúszta egy sárgával (azt már az első percben összeszedte), és miután a brazilok is legyűrték 3-1-re az argentinokat, jöhetett a csoportdöntő. Amelyen az addig 360 percen át észrevétlen Rossi háromszor szerzett vezetést, és mivel a brazilok csak kétszer egyenlítettek, a squadra azzura ott volt a négy között! Bearzot és Rossi pedig félúton a megdicsőülés felé, és miután utóbbi a lengyelek feletti, 2-0-s elődöntőben is duplázott, majd az NSZK elleni, 3-1-re diadalmas fináléban megnyitotta a gólok sorát, Olaszország 1934 és 1938 után harmadik világbajnoki címét nyerte!
Alessandro Pertini, az akkor nyolcvanhat esztendős köztársasági elnök a díszpáholyban kisgyermek módjára ugrándozott és tapsikolt, és vele örvendezett a majd hatvanmilliós nemzet.
Amely tegnap óta Enzo Bearzotot gyászolja, feledve, hogy az 1986-os világbajnokságon a franciáktól elszenvedett nyolcaddöntős vereség miatt ismét pokolba kívánta és lemondásba hajszolta. Bearzot így is 104-szer dirigálta a válogatottat, megdöntve az 1930-as dekád héroszának, Pozzónak kilencvenhétszeres rekordját. Az ő csúcsát viszont nem fenyegeti veszély, efelől is békében nyugodhat.