Annyira rendezve van a katonatemetők ügye, bármikor az eső már lemosta a fakeresztre írt nevet, megtalálnának bárkit a mértanilag rendezett, szépen számozott kertben – jegyezte fel e vigasztaló sorokat egy első világháborús beszámoló szerzője. Nehezen találni ma ennél érvénytelenebbül csengő mondatot az Isonzó, a Doberdó vidékén. Olyat különösen, amelyik húsba vágóbban szemléltetné, mekkora távolságot és gyalázatot is jelent kilencven év. Ha mai magyarra fordítanánk e szavakat, az így hangzana: olyannyira rendezetlen katonahalottaink ügye, hogy amely neveket az eső még nem mosott el vagy gondos kezek nem kapartak le a betonkeresztekről, nos, többé azokat sem keresi szinte senki a mértanilag ugyan ismét rendezett, ám néptelen sírkertekben.
Amikor az első világháború lezárásának, az osztrák–magyar haderő kapitulációjának kilencvenedik évfordulóján nyakunkba vettük a Júliai-Alpok sziklaösvényeit és a festői szlovén–olasz Karszt-fennsíkot, hogy felmérjük, milyen állapotban vannak a magyar honvédeket és a közös csapategységek magyarországi bakáit, tisztjeit rejtő katonai temetők, napról napra hatalmasodott el rajtunk a nyomkeresés szenvedélye. Sírkereszttől sírkeresztig tántorogtunk a késő nyári hőségben, barlangbunkerek, kavernák háborús kacatokkal teli, nyirkos fenekére ereszkedtünk, végiggyötörtük magunkat a tüzérségi tűz és aknarobbanások szaggatta lövészárok-labirintusokban, hogy hazai vonatkozású emlékeket, feliratokat – jeleket és jelképeket kutassunk föl. De ez a szenvedély nem múlik el nyomtalanul: nem csupán belerágja magát az ember lelkébe, de fájdalmas önfeltáró útra is kényszerít. Mert a magashegyi hasadékok között vezető csapás valójában saját történelmi, családtörténeti tudatunk mélyére visz. Ugyanaz a nyomasztó függőség ez, mint amelyik dél-erdélyi nemesi udvarházak, szentélyükben erdőt nevelő Árpád-kori templomok, szepességi fürdők és magyar szórványközösségek romjainak kutatásakor hatalmasodik el az emberen. Ugyanaz, mint amelyik bozóttal benőtt régi magyar temetők sírköveinek tíz körömmel kiszabadítására, életveszélyesen rogyadozó középkori épületek bejárására sarkall. Pusztán azért az elárvult, töredékes vezetéknév vagy golyó lyuggatta mivoltában is büszke emléktábla megérintéséért, lejegyzéséért…
Aki erre az útra lép, többé nem talál le róla. És arra eszmél, hogy az Isonzó mellékvölgyében vagy a Karszt valamelyik eldugott dolinájában felkeresett, de magyar neveket már alig-alig rejtő első világháborús katonai temető hosszú és szövevényes képzettársítást indít el. Egy tábla képe merül föl, amelyen csak évszám van, római jegyekkel: 1849. január 8. Nagyenyeden, a várfal szinte láthatatlan emlékművén, amely alatt egy régi szellemi központ lemészárolt polgársága nyugszik. Vagy egy buszmegálló képe, takaros kis dombbal, a dombon román nemzeti színű ülőkékkel és szemétládával – ennyi maradt a mócvidéki Ompolygyepűnél agyonvert zalatnai polgárság emlékezetéből. Szemétdomb és körültekintően szétzúzott márványtábla azoknak, „akikért nem szólt a harang”: a „vajdasági” Sajkásvidéken a titóista partizánok sintértelepen elhantolt áldozatainak ma is antigonéi harc emléket állítani.
Első világháborús halottainkkal azonban talán még rosszabbul állunk. Ők ugyanis belső szemétdombjaink alatt maradtak temetetlenek. Egy láthatatlan kontinens láthatatlan birodalmának láthatatlan őrzőiként.
„Harangzúgás, ágyuk üvöltése, koporsó: egy szürkévé fagyott katonakabát s a bajtárs máris megy a föld alatti lakásába” – idézi Stencinger Norbert történész tanulmánya [„Álmodjanak boldog Magyarországról” – Az első világháború halottai. In: Új Ember, LXIII. évfolyam, 44. (3090.), 2007. november 4.] egy székesfehérvári tartalékos honvéd főhadnagy lakonikus szavait. Bár villámgyors győzelem helyett négyéves vérfürdőbe és tömegmészárlásba fulladt a Nagy Háború, és az első időszakban emberfeletti erőfeszítéseket tett a hadsereg azért, hogy a „királyi hullagyár” hősi halottainak nevét megőrizze, holttestét lehetőleg méltó módon elföldelje – a halott bajtársak emlékének és sírhelyének ápolása mindig belső parancs is volt a túlélők számára. Hadisírgondozó osztályok tervezői, földmérői, építészei, kertészei alakították ki a ma is látható, egyszerre mérnöki pontosságú és festői szépségű katonai temetőket, amelyeket folyamatosan látogattak és halmoztak el mezei virágokkal a közkatonák. Volt, hogy maga a csapat kalapozta össze az emlékkápolnára való pénzt, majd muníciósládák deszkáiba égette az elpusztultak nacionáléját. Így őrizte meg magyar nevek százait a javorcai szecessziós templom is a szlovén havasokban.
Persze szó sem volt idillről, a nagyüzem az nagyüzem: „Amely napon csak egy hulla kerül a tömegsírba való eltemetésre, az vékony földréteggel fedendő be, s csak akkor, ha 24 óra múlva jut másik hulla hozzá, kell a sírt leföldelni” – rendelkezik egy 1916-ban kiadott parancs (Rózsafi János–Stencinger Norbert: 17-es székesfehérvári honvédek a Doberdón. Honvédség és Társadalom Baráti Kör, Székesfehérvár, 2008). Roham előtt tábori lelkészek adták föl a Generalabsolutiont, az elkövetett bűnök alól való általános feloldozást a mélyen vallásos lelkületű magyar legénységnek is; roham után pedig sietett haza a tábori posta: „a hős fiú nekem jó barátom (…). Katonái rajongva szerették. Nagyon fáj a csapás, ami Önöket érte…”
Ez a belső és külső parancs egészen kilencszáznegyvenötig volt érvényben. Maga Tisza István hirdette ki 1917-ben, hogy „az állam minden községben (…) kőemléket állít, amelyre az elesett hőseit név szerint belevési”. 1925-ben a hadügyminiszter körrendeletben nyilvánította nemzeti ünneppé, a „Magyar hősök emlékünnepévé” május utolsó vasárnapját. Ám a második világháború után gyökeresen megváltozott a helyzet, s a kommunista hatalomátvétel a magyar történelem évszázadaival egyetemben a hősi halottak emlékét is igyekezett végképp eltörölni. 1947-től a jogszabályi háttér csak a szovjet katonák temetőinek, sírjainak gondozását biztosította – tudjuk meg a nemrégiben fölállt Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Hadisírgondozó Hivatal egyik munkatársától –; szépen lassan kezdték elhanyagolni az első világháborús halottak temetőit. Ugyanakkor felszámolásukra sem hoztak rendelkezést, jó kommunista módra hagyták, hogy csendben pusztuljanak el. Így aztán embere válogatta, hol miként jártak el. Van példa teljes katonatemetők eltüntetésére (mint a Rákoskeresztúri új köztemető magyar hősi parcellája), s van arra is, hogy nem nyúltak hozzá, hátha túléli (például Sopronbánfalván).
A szakember hangsúlyozza, közel fél évszázados Csipkerózsika-álomból ébredve, 1990 után újra megkezdődött a hadisírgondozás 1945 előtt oly példásan működött tevékenysége. A képet tarkítják a különböző civil szervezetek voluntarista, többnyire jó szándékú, ám koordinálatlan s nemritkán a szakmaiságot is nélkülöző megmozdulásai, mutat rá a hadtörténész. Ám az érem másik oldala – tesszük hozzá –, hogy e civil szervezetek, amelyek a rendszerváltás előtt szinte kizárólagosan óvták, gondozták a megmaradt katonatemetőket, vittek diákcsoportokat az Isonzóhoz, és szorgalmazták az állami szerepvállalást, most attól tartanak, hogy a hivatalos intézmények nemes egyszerűséggel átlépnek rajtuk, korábbi és jövendő áldozatvállalásaikat semmibe véve. Márpedig nekik köszönhető, hogy nem sikkadt el a doberdói magánportán álló visintini Magyar Kápolna ügye: 2009-ben a magyar hősök emléknapján Sólyom László államfő és magas rangú szlovén, olasz küldöttség részvételével szentelték föl az újjáépített szentélyt. Ugyancsak az ő érdemük, hogy hamarosan e kis kápolnában találhat otthonra az adományként fölbukkant Krisztus-torzó, amelyet magyar katona mentett meg egy doberdói templom romjai közül, s most a családja kérésére juttatják vissza „szülőföldjére” (Lásd Bedécs Gyula Márványpajzs című cikkét a december 18-i Hét végi Magazinunkban).
Amikor riportsorozatunkat írtuk 2008 őszén, a végigjárt isonzói frontvonalak és temetők terhével, a Hol vannak a katonák? című dalt hallgatva Marlene Dietrich előadásában órákon, napokon át, lélekhasogató nyomás alatt – szorongató panorámává állt össze bennünk mindaz, amit egy évtized során, a III. évezred első évtizedében tapasztaltunk a Kárpát-medence peremvidékein, temetetlen halottaink birodalmában bolyongva. Azt éreztük, hogy valójában nincs föloldozás, de többé tábori posta sem, amely legalább keserű hírét vihetné egy (száz és százezer) halottnak. Vannak elszánt kis szervezetek, fiatal kutatók és áldozatvállaló „funkcionáriusok”, akik felújítanak egy-egy sírkertet, adakozásra-emlékezésre szólítják föl időnként a társadalmat – ám a társadalom ellenségesen hallgat. Méghozzá az a közösség lapít, amelyiknek minden családja érintett vagy az első-második világégésben, vagy Trianonban, vagy mindháromban.
Hol vannak a katonák, hol vannak a temetők, hol a lányok, a virágok?, búgta szomorúan Marlene, és álmunkban is lövészárkokban meg tömegsírokban gázoltunk. Ám egy-egy felújított sírkereszt, középkori szentélyre, udvarházra emelt védőtető, kitakarított sírkert, makacsul ismét és ismét kivésett márványtábla mutatja, hogy talán mégis van föloldozás. Általános, amolyan roham előtti Generalabsolution. A „mi” bűneink, az „ő” bűneik alól. Ha valami, ez a Trianon utáni három nemzedék, a kilencven esztendő legfőbb tanulsága. Csak azt lehet „visszafoglalni” és visszafogadni, ami nem szakadt el tőlünk végérvényesen. A régi Magyarország, e láthatatlan birodalom a maga közép-európai abszurditásával és szépségével csakis lélekben tartható meg. Ezt föladni, minderre rátemetni mérhetetlen kollektív ostobaság és öngyilkosság. Mert akkor nem tisztulnak el a belső szemétdombok, nem szólítanak távoli temetőkbe a belső parancsok. És többé nem lesz kit keresni, mert nem lesz kinek keresnivalója a mértanilag rendezett kertekben.
origo.hu
Öt erős állítás a KEHI-jelentésből: így vezette Magyar Péter a Diákhitel Központot
