Figyelmünket manapság Líbia háborúja köti le. Halványul Afganisztáné, Iraké és Iráné. Lassan feledésbe merül „szomszédunk”, a Balkán, amelyből törlődik a volt Jugoszlávia is. E hajdani államalakulat népei új utakon járnak, újabb puskaporos hordókat halmoznak föl.
Öt török, öt görög – öt macedón?
Minden nagyhatalom vagy hatalmi csoport számára létezik gumicsont, amelyet sem lenyelni, sem kiköpni nem tud. Az USA számára ilyen Kuba, Kínának ilyen Tajvan. Az Európai Unió pedig dél-amerikai szappanoperába illő módon kezeli az 1952 (!) óta NATO-tag Törökország uniós csatlakozását, amely távolodva közeledik és közeledve távolodik. Ankara sűrűn kap dicsérő, bátorító, majd feddő, többnyire kétértelmű és eufemisztikus üzeneteket Párizsból, Berlinből, Londonból s összegzésként Brüsszelből is. Pedig a végső szót – ha egyáltalán valaha eljut Törökország a csatlakozásig – nem ezekben a városokban, de még nem is Madridban, Bécsben vagy Varsóban fogják kimondani, hanem az ügyben eddig mélyen és bölcsen hallgató ősi rivális Athénban. Abban az Athénban, amely a rigorózus uniós biztosok szeme láttára könyvelt félre, hamisított statisztikákat, szolgáltatott fals államháztartási mérleget. Finoman szólva sajátos módon védte a görög nemzeti érdekeket, alaposan meg-megcsapolva az uniós támogatási kasszát. Ugyanez az eltökélt politika hajtotta Athént húsz éve is, amikor Macedónia 1991. szeptember 8-án kikiáltotta függetlenségét, amelyet Bulgária – mely negyven évig ádáz vitát folytatott Belgráddal az úgynevezett macedónkérdésben – első ENSZ-tagállamként két nap múlva elismert. (Szófia számára a független Macedónia azt jelentette, mintha Erdély önálló országgá válna.)
Szerbia „elfelejtette” megtámadni Szkopjét. Milosevicsék éppen Horvátország lerohanásával foglalkoztak ’91 őszén. Reagált viszont Athén, amely az igen szegény és elmaradott ország nevébe is belekötött – hivatkozván arra, hogy egy északgörög tartomány neve Makedónia –, és a világszervezet elé citálta a fiatal államot. Az ENSZ keresztapaként lépett föl, s nevetséges, hosszú és bonyolult országnevet alkotott: Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság (Former Yugoslav Republic Of Macedónia).
Ez az aprónak tetsző incidens mutatja meg igazán, hogy komoly kérdés esetén Athén meg fogja kérni az árát – vélhetően eurómilliárdokban, aminek formáját majd megtalálják – a török uniós csatlakozásra adott görög igennek.
Nagy-Szerbia helyett Nagy-Albánia?
Oldalágon megközelítve a kérdést igen tanulságos a macedóniai nemzetiségi statisztika. Szkopje függetlenségének deklarálásakor mintegy öt-tíz százaléknyi albán kisebbségről beszélt, majd pár év múlva „beismert” húsz százalékot. Ma már a hivatalos statisztikák is 35 százalékban (bő hétszázezer fő) adják meg a macedóniai albánok számát, akik mellett élnek még törökök, görögök és szerbek is a Balkán egyik legelmaradottabb kis országában.
Mit érdekelte az EU-t a macedóniai albánok száma, amikor évekig lángokban állt Szarajevó, a szerbek leértek az Adriához (maslenicai hídfő), majd Európa „auschwitzi dicsőségére” jött a szerbek által elkövetett srebrenicai népirtás! Szenvedett a volt Jugoszlávia nyugat-balkáni fele. Megjegyzem, ma sem nagyon érdekli Brüsszelt, ahogy Budapestet sem, az egyetemes albán jelenség. Ami mellett viszont nem mehet el az EU, hogy jelenleg – már és még – két albán ország létezik: az egyik Tirana, a másik Pristina fővárossal a Balkán szívében és érintkezve az Adriával.
A Koszovói Köztársaság 2008. február 17-én kiáltotta ki függetlenségét, alapos lyukat ütve az új állammal a második világháborút lezáró párizsi békeszerződésen. Brüsszelben akkora a nyelvi Bábel, hogy már önmagukat sem értik, s blődliket mondanak: „Koszovó nem lesz precedens!” Persze hogy nem lesz, hiszen már az! Koszovót eddig 75 ország ismerte el, köztük az USA, Németország, Franciaország, több jugoszláv utódállam és hazánk is 2008. március 19-én.
Napjainkban és a közeljövőben Pristina legfőbb célja az, hogy minél előbb ENSZ-tagállam legyen, s akkor… De addig? Tirana, amely 2009. április 1-je óta NATO-tag, azonnal jelezte, hogy „szomszédja” térítésmentesen használhatja a durresi kikötőt. A volt jugoszláv–albán határt soha nem sikerült hermetikusan lezárni, ma meg szinte teljes az átjárás a csak szimbolikusan létező, de kijelölt „mezsgyén”, ami balkáni értelmezésben olyan, mint ténylegesen létező vámunió. És azután pár év múlva, amikor Koszovó ENSZ-tagállam lesz, ki állíthatja meg a két szuverén állam immáron tényleges egyesülését? Ezt követi majd Pristina szándékai szerint a közös országgal határos országokban (Macedónia, Montenegró) az etnikai népszavazás. Ne feledjük, Montenegróban (Crna Gora) 650 ezer ember 55,2 százaléka döntött a Szerbiától való elszakadás mellett, köztük 16 százaléknyi albán és cigány 2006 júniusában, s lett az ország a föld 194. állama!
Ma a térségi és az európai albánság összlétszáma eléri a nyolcmillió főt. A koszovói átlagéletkor 27–29 év, és a népszaporulat sokszorosa az európai átlagnak, ami elvezethet oda, hogy az albánok lélekszáma akár tíz éven belül 13 millióra nőhet, meghaladva a görögökét, s megduplázva Szerbiáét, ahol (a Presevo-völgyben) még mindig él százezer albán!
Csak emlékeztetni szeretném a tisztelt olvasót arra, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulásakor, az első világháború után a hivatalos belgrádi statisztika 467 658 magyart és 439 657 albánt tartott nyilván. Ma a délvidéki magyarság 290 ezer fő alatt van, Koszovó pedig önálló állam, míg Szlovéniában hatezer, Horvátországban 16 ezer magyar él.
Ott, ahol ilyen etnikai robbanás zajlik és zajlott le, mozog a pálya is, s változnak majd annak határai is. A széttagolt albánság nem felejt, s tudja, hogy 1941–44 között olasz protektorátusként már egyszer egy fedél alá kerültek az albániai, a koszovói, a macedóniai és a görögországi albánok. A dolgok mai állása alapján pedig nem utoljára.
Tényleg van két Szerbia is?
Igen, van. Csak szemérmesen nem beszélünk róla. Budapesten egyenesen elhallgatjuk. Az elhallgatásban óriási gyakorlatunk van. Az egyik a Republika Srbija, azaz a Szerb Köztársaság Belgrád fővárossal, a másik meg a Republika Srpska, a boszniai szerbek köztársasága Banja Luka központtal. A magát „trianoni pózba” vágó Belgrád azonban nem tétlenkedik, s egyre szorosabb kapcsolatokat alakít ki a boszniai, úgynevezett Száván (és Drinán) túli testvérekkel, hiába próbálja ezt cáfolni Borisz Tadics szerb elnök. Banja Lukában pedig egyre gyakrabban hangzik fel a bűvszó: népszavazás, többször magának Milorad Dodik helyi szerb elnöknek a szájából.
Erre a folyamatra célzott a közelmúltban elhunyt Richard C. Holbrooke amerikai sztárdiplomata, aki atyja volt a boszniai háborút l995-ben lezáró daytoni békének, amelyet amúgy Párizsban írt alá Milosevics szerb, Tudjman horvát és Izetbegovic bosnyák elnök. (Az Ohio állambeli Wright-Patterson légibázison kicsikart megállapodásban arról nem esett szó, hogy az amerikai légi támaszpont költségvetése akkor nagyobb volt, mint Bosznia-Hercegovináé.) Holbrooke maga említette, hogy kár volt ilyen fokú – állam az államban – státust engedélyezni a teljes etnikai tisztogatást (értsd tömeggyilkosságot) elkövető szerbeknek.
A Szerbiával közvetlenül és hosszan határos boszniai Szerb Köztársaság Bosznia-Hercegovina területének 49 százalékát teszi ki, lakosságának (4,5-4,6 millió fő) pedig harminc százalékát. Ha a két Szerbia még tovább közeledik, akkor Belgrád újra kacsingathat az Adria felé.
Az már évek óta nyilvánvaló, hogy Bosznia-Hercegovinában (BH) komoly politikai szerb–horvát–bosnyák együttműködés nincs, ám a pax americana békének köszönhetően már másfél évtizede vér nem folyik. Nem sokkal jobb a helyzet az ország másik felében, a horvát–bosnyák föderáció területén sem, aminek ékes példája Mostar, az újjáépített „római” híddal. A Neretva folyó bal partján a katolikus horvátok, a jobb parton meg az egyre erősebben muzulmán befolyás alá kerülő bosnyákok.
Horvátország, hasonlóan Görögországhoz, saját jól fölfogott, rövid távú érdekei miatt hallgat Bosznia-Hercegovina kérdésében, de ha Banja Luka megkezdi az amúgy egységes államként soha nem működött BH felbomlasztását, Zágráb azonnal hallatni fogja a hangját, mert a „horvát Erdély” nem más, mint a jelentős horvát lakosságú Hercegovina.
Ha Bosznia-Hercegovina etnikailag újra „megmozdul”, az rávilágít majd a szerbiai muzulmánok megoldatlan helyzetére. A Dél-Szerbia és Montenegró közé hat-hat körzettel beékelődött, egyharmad vajdaságnyi, Novi Pazar „fővárosú” Szandzsák (jelentése: zászló) tovább bonyolíthatja azokat az etnikai folyamatokat, amelyeket „Dayton” nem lezárt, hanem csak lefagyasztott.
Quo vadis, Croatia?
Ha Horvátország eljövendő éveit boncolgatjuk, két biztosan bekövetkező eseményre kell (például a Külügyminisztériumnak) figyelni. Az első, hogy a közeli jövőben lezárul majd Horvátország viharoktól sem mentes uniós csatlakozása. Zágráb legkésőbb két-három éven belül a horvátok körében egyre népszerűtlenebb EU tagja lesz. Ha ez az esemény eltolódik, akkor az első helyre „jön fel” a 2012 tavaszán esedékes horvát parlamenti választás, amelynek biztos vesztese a jelenleg kormányzó, Jadranka Kosor vezette HDZ (Horvát Demokrata Közösség). Az elmúlt két ciklus alatt a derék horvát jobb-jobbközép oldal szinte pontosan azt művelte szomszédunknál, mint nálunk Gyurcsány és klánja, illetve klónja(i). A HDZ korábban megkérdőjelezhetetlennek számító első embere, Ivo Sanader – aki jelenleg osztrák őrizetben van, s kiadatására vár Zágráb – pótlása a jobboldalon csak a méretes választási vereség utánra tehető, ha egyáltalán még föl tud állni a párt. Ennek a katasztrofális vereségnek az előszele már elérte a HDZ-t tavaly, amikor a szocialista jelölt Ivo Josipovic úgy nyerte meg a kétfordulós köztársaságielnök-választást, hogy a jobboldal jelöltje a második fordulóba már be sem jutott. (Horvátországban a polgárok választják az államfőt, nem a parlament.)
Itt kell áttérnünk arra, hogy a baloldali vezetésű Horvátország az EU tagja lesz, s ezzel a pillanattal Szerbia uniós csatlakozásának legfőbb „őre”. Budapest, ahogy eddig is tette, most éppen Belgrádot akarja a saját hátán becipelni az unióba, nem figyelvén arra, hogy más lesz a „prímhegedűs” ebben a felvonásban is.
A horvátok soha nem fogják elfelejteni – erről a média naponta gondoskodik – az 1991–1998 közötti véres szerb katonai agressziót, a politikai vezetésben pedig pártállás nélkül mélyen él az uniós csatlakozási kálvária, amelynek egyik okozója Szlovénia volt. Zágráb, mielőtt igent mondana, ugyanazt az utat (helyesen vesszőfutást) fogja végigjáratni Belgráddal, amelyet Ljubljana járatott végig vele.
Gyors reagálású magyar hadtest?
Az eddig kifejtett s hamarosan bekövetkező balkáni tektonikus mozgásokra a jelek szerint a magyar külpolitika nincs fölkészülve. Ennek oka az lehet, hogy a mára kialakult helyzetet statikusan szemléli, s mind a daytoni békét, mind a független Koszovó megalakulását zárókőnek tekinti, s nem számol a Balkánon a felszín alatt játszódó igen erős etnikai, demográfiai és geográfiai folyamatokkal.
Szerbia példáján ezt bemutatva: az elmúlt húsz évben azt láthattuk, hogy Belgrád első katonai vereségét Szlovéniában (lásd az idézetet!) szenvedte el. Majd kizavarták a szerb janicsárokat Horvátországból, az USA (elnézést, a NATO) kibombázta a Jugoszláv Néphadsereget Boszniából. Azonban ez a három súlyos katonai vereség még mindig nem vette el Belgrád kedvét a genocídiumtól, s rátámadtak Koszovó-Metohiára, így a következetes Bill Clinton újból szétlövette Milosevicset és bandáját.
Mára már a magyar külpolitika is ért el sikereket Belgrád irányában: magyar–szerb történész-vegyesbizottság fogja vizsgálni – megtörténtük után 67 évvel – a jugoszláv (szerb) partizán és partizánná átvedlett csetnikek 1944–45-ös délvidéki vérengzéseit; negyvenezer magyar (gyermek, nő, férfi, idős ember, teljes családok és falvak) brutális kegyetlenségű, válogatás nélküli kiirtását. Talán mire a Szerbiában sajátos körülmények között elítélt temerini magyar fiúk börtönbüntetése (még öt év) lejár, a történészbizottság megállapítja majd a magyar holokauszt tényét, amelyet amúgy mindenki tud.
Nehéz olyan országban nemzetstratégiai külpolitikáról beszélni, ahol egy emberöltő alatt Horn Gyula, Kovács László kétszer is, sőt még Göncz Kinga is lehetett külügyminiszter, s közben: „zavaros, bölcs és nagy volt a Duna” – míg a szlovákok el nem terelték.
origo.hu
Orbán Viktor: Elérjük az egymilliós átlagbért - videó
