Úszó Buddha

Hatalmas erejű – a Richter-skálán 8,3-es – földrengés rázta meg a Kantó-síkságot, ezen belül a már akkor is többmilliós Tokiót 1923. szeptember elsején. Ez volt Japán legsúlyosabb katasztrófája történelme során. A legtöbb ember a rengést követő tűzvészben pusztult el, amelyet tomboló tájfun is felerősített, de tízezrek haltak meg csuszamló domboldalak, kisiklott vonatok, illetve ezrek a rengés kiváltotta, akár tíz méter magas szökőár következtében. Az áldozatok száma 140 ezer főre tehető.
Az ilyen méretű rengéseknek a felszínen csak a speciálisan épített házak tudnak ellenállni, amelyeket Japánban főként a második világháború után kezdtek meghonosítani. A 2011. márciusi japán rengés így is gyufaszálként sodort el épületeket, hidakat, hajókat, repülőgépeket. A kantói földrengés annak idején kimozdította helyéből a százhúsz tonnás (!) kamurai bronz Buddha-szobrot is.
A Richter-skála fokozatai (úgynevezett magnitúdó) a rengés energiájával arányosak, az egész fokozatok között harmincszoros energiakülönbség van. A földrengések mintegy száz év óta mért magnitúdói 0 és 9 között mozognak. A legnagyobb regisztrált rengés 1960-ban volt Chilében (9,5), a második Alaszkában (9,2), a harmadik Kamcsatkán (9,1) – mindegyik a Csendes-óceán peremén, amely a föld leginkább földrengés-veszélyeztetett, egyszersmind legvulkanikusabb vidéke.
Japánban az USGS (amerikai geológiai szolgálat) az elmúlt száz év során mintegy huszonöt 7,5-nél erősebb, ezen belül öt 8-ast meghaladó magnitúdójú rengést tart számon, ugyanakkor a másfél évezredre visszanyúlóan megállapított (leírásokból, utólagos észlelésekből kiértékelt) rengésekkel együtt a mostani, eddigi legerősebb rengés (9,0) a tizenhatodik a 8-asnál erősebbek között. (Második a 8,6-es magnitúdójú, 1707-es Hoei-rengés; harmadik-negyedik a Szanriku térségét elpusztító 8,5-es és 8,4-es rengés 1896-ból és 1933-ból.) Legutóbb (2003) Hokkaidó szigetét rázta meg 8,3-es földrengés. Elmondhatjuk tehát, hogy a japán szigetvilágban a 2011-es, a leginkább érintett tartományról Tóhokunak elkeresztelt földrengéshez hasonló katasztrófák gyakori jelenségek, különösen, ha az évente száz- és ezerszámra kipattanó kisebb (de magyarországi viszonylatban ritka erősnek számító) 5-ös, 6-os rengéseket is tekintjük.
Hogy Japánban, tágabban a Csendes-óceán pereme mentén a földrengések ilyen gyakoriak, az lemeztektonikai szempontból érthető. Itt a Pacifikus-lemez és a hozzá kapcsolódó kisebb óceáni lemezek a szomszédos, jórészt kontinentális lemezek alá tolódnak (szubdukciós övek), s ezt a folyamatot a szilárd kőzetekben a feszültség felgyülemlése, időnként pedig kipattanása kíséri. A japán szigetek mentén két szubdukció is van: északon a Csendes-óceáni-lemez, délen a Fülöp-lemez bukik alá, nemcsak földrengéseket, hanem ugyanolyan mindennapos jelenségként vulkánkitöréseket is okozva. (Jegyezzük meg, hogy míg az 1707-es rengés valószínűleg előidézője volt a Fudzsi utolsó működésének, addig a mostani rengésnek aligha lehet köze a híradásokban szereplő, már hónapokkal korábban felébredt Sinmoedake vulkánhoz, mert az a másik, délebbi szubdukcióhoz kapcsolódik!)
A földrengések számtalan esetben előidézői bizonyos értelemben még súlyosabb természeti katasztrófának, a cunaminak, azaz a szökőárnak. Ha a rengés epicentruma a parton vagy partközelben van (a márciusi rengés epicentruma hetven kilométerre volt a parttól), a sekély vizek felé egyre magasabbra szökő hullámok indulnak útnak. A hullámmagasságot a part futása, a tengeraljzat és a szárazföld domborzati viszonyai is befolyásolják: egyik helyen öt-, a másikon akár tíz-húsz méteres hullámok is betódulhatnak a szárazföldre. Épp ezért, habár a cunamik Japánban némileg kevesebb áldozatot szedtek, mint maguk a földrengések, adott helyen gyakorlatilag nincs ellenük menekvés. A jól hangzó kijelentés tehát, miszerint „a japánok megtanultak együtt élni a földrengésekkel és a cunamikkal”, íróasztal mögüli álláspont. Valójában az egyre alaposabb és kiterjedtebb – az amerikai NOAA (National Oceanic and Atmospheric Administration) által 1949-ben kezdeményezett – riasztószolgálat ellenére is mindmáig fél-egy órába telik a pacifikus térségben, amíg az információk feldolgozása után a figyelmeztetés eljut a helyszínre. (A borzalmas, 230 ezer ember életét követelő 2004-es szumátrai cunami után a riasztást az Indiai-óceánra is bevezették.) Kétségtelen, hogy ez az intézkedési rendszer emberéletek tízezreit mentheti meg, ám a hullám adott esetben percek alatt megérkezhet, amit csak csodával határos módon lehet túlélni. Noha Japánban a riasztórendszer bevezetése után érzékelhetően csökkent az áldozatok száma, s most a 2011-es szökőárnál is számosan megmenekültek, jelentős parti sávban a cunami sajnos ismét kivédhetetlennek bizonyult: a hullámok tíz-tizenöt perc alatt elérték s tíz kilométer mélységben végigsöpörték a partot. Az áldozatok nagy számával kapcsolatban (legalább húszezer halott) azt is meg kell említeni, hogy a sokszor túlzsúfolt partvidéken élő milliók emlékezetében nyilván feledésbe merül az adott helyen akár több száz évvel azelőtti cunami emléke.
Feledésbe merül, de a tudomány számon tartja – számon kell tartania – a fentebb is felsorolt alapadatokat, ami érthetetlenné teszi azokat a vélekedéseket, amelyekkel magam is szembesültem atomenergetikai szakemberek (no meg bulvárújságírók) részéről, hogy itt most valami rendkívüli jelenség, rekordcunami lett volna. A NOAA által nyilvántartott adatok alapján legalább húsz cunamit ismerünk, amely a tízméteres hullámmagasságot meghaladta: a legnagyobb három érték a történelemben 90, 85 és 55 méteres volt. Erre az eseményre az elővigyázatosság elve alapján nemcsak lehetett, de kellett is számítani, például létesítmények, erőművek, atomerőművek kapcsán.
Ha már az atomerőmű, azaz a fukusimai erőmű katasztrófája felmerül (amelyről e sorok írásakor még nem tudni, mivel végződik), hadd idézzem Szentgyörgyi Zsuzsa villamosmérnök ilyen címmel írt vélekedését a Metropol újságban (Fukusima tanulságairól)!
„Látnunk kell, hogy két ilyen hatalmas eseménynek – egy óriási, rendkívül ritka földrengésnek, majd az azt követő, többemeletes ház méretű vízárnak – az együttes hatása szinte megtervezhetetlen. [Valóban megtervezhetetlen? Ha a mérnök is elismeri, mi az a kényszer, amely miatt meganynyi japán embernek vállalnia kellett a kockázatot?] És azt is látnunk kell, hogy a japán erőmű nagyszerűen reagált a földrengésre, rögtön lekapcsolt a biztonsági rendszere, átálltak dízelmotorok működésére a hűtéshez. Ha nincs az óriási cunami, kisebb-nagyobb sérülésekkel megússzák.”
De sajnos volt az az „óriási” cunami. Az érvelés arra emlékezteti az embert, mint amikor a repülőgép lezuhan, és nem a hajtóművekben volt a hiba, hanem csak emberi mulasztás történt, valaki elfelejtette kicserélni az egyik csavart, vagy madár repült a hajtóműbe, vagy elkopott a vezeték burkolata, elektromos tűz támadt… A repülőgép nagyszerűen reagált a problémákra, csak épp lezuhant, a műtét sikerült, a beteg meghalt. Nos, mint földtudós a kockázatokkal kapcsolatban legfeljebb a makacs tényeket tudom sorolni – s ha már a fukusimai katasztrófán mindenki elrémült Európa-szerte, érdemes a Kárpát-medencére is kitérni.
Úgy vélem, éppen a kockázat és annak vállalása az, ami Fukusimát velünk (például a paksi erőmű kapcsán) összeköti. Ahogyan Japánban is lehetett tudni, milyen veszélyekkel kell számolni (a Wikileaks is megszellőztette, hogy bizonyos japán körök tudták: az erőmű nem biztonságos), úgy Magyarországon is van miért körülnézni, ha nagyobb létesítményeink, különösen az olyannyira erőltetett, hosszabbított Paks (földrengés-)veszélyeztetettségét tekintjük. Messze vezetne az erőmű építésbiztonságáról értekezni (a paksi atomerőművet nem méretezték földrengésekre, az 1990-es években erősítették meg irdatlan többletköltséggel, hogy az ideiglenesen ott állomásozó, rendkívül veszélyes, kiégett fűtőelemekről ne is beszéljünk), szorítkozzunk csak a rengésekre! Fónagy János államtitkár szerint „a nukleáris létesítmény a jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint egy 6,5-es földrengést is kibír, ki kell, hogy bírjon. […] Ilyen mértékű földrengés Magyarországon, illetve térségében még nem volt.” Nos, az MTA Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézetének munkatársai szerint az országban a legnagyobb rengés az Érmelléken volt 1834-ben, 6,5–6,6-es magnitúdóval, míg a várható legnagyobb rengések a Kárpát-medence belső részein 6,7-et érhetnek el…
A Japánt ért súlyos tragédiát mélyen átérezve csak egyet tehetünk: a leckét magunkra nézve is érvényesnek tekintjük, és nem a vakszerencsére, az „elenyésző százaléknyi valószínűségre” bízzuk legalább azt, amiért felelősek vagyunk, amiért és ameddig még felelősséget vállalhatunk.