Felélt aranytartalék

A spanyol polgárháború kommunista hőseit, madridi csatakiáltását idézte meg idei május 1-jei beszédében Gyurcsány Ferenc. A volt miniszterelnök példája jól mutatja, milyen nehéz elszakadnia a modern baloldalnak hamis mítoszaitól.

Isidora Dolores Ibárruri Gómez (1895. december 9. – 1989. november 12.) baszk származású kommunista politikus; egy gallartai katolikus bányász nyolcadik gyerekeként látta meg a napvilágot. Szülei nem tudták tanulmányait finanszírozni, ezért Dolores varrónőként, illetve szobalányként dolgozott. Egyik első tagja az 1921-ben megalakult Spanyol Kommunista Pártnak. A harmincas évektől a kortez tagja, majd hamarosan a párt főtitkárhelyettesévé választották. Rendszeres résztvevője a moszkvai Komintern-kongresszusoknak. A polgárháború idején gyújtó szónoklataival próbált lelkesedést önteni a köztársaságiakba, több beszédében a „fasiszta ellenségnek” tartott trockisták, az anarchisták likvidálására biztatott. „Egy közmondás szerint jobb, ha száz fogoly bűnhődik ártatlanul, mint ha egy bűnös is élve marad” – mondta, megismételve a sztálini terror egyik legfontosabb alapelvét egy valenciai gyűlésen. A köztársaság bukásakor a Szovjetunióba távozott, ahol a menekült spanyol párt kis híján a tisztogatások áldozatává vált. 1942-től a párt főtitkára, 1960-tól tiszteletbeli elnöke, egyik fontos zászlóvivője az ötvenes évekbeli Tito-ellenes kampánynak. (1965-ben ezért Dubrovnikban bocsánatot kért Titótól.) 1977-ben visszatért Spanyolországba, ismét a kortez képviselője lett. 94 éves korában hunyt el Madridban.

No pasarán! – adta ki a jelszót a Spanyol Kommunista Párt „édesanyja”, Dolores Ibárruri, ami magyarul körülbelül annyit tesz: nem fognak áttörni vagy nem fognak átjutni! 1936 októbere volt, a szocialisták, a kommunisták, az anarchisták és a még megtűrt trockisták (a szovjet követ tiltakozására aztán ők nem vehettek részt a védelemben) Madrid határán álltak a vártán, ahogy később a mozgalmi dal megörökítette. Nem lesz áttörés (nye búgyet provüv frontá) – visszhangozták a háttérben egyelőre sunyin meghúzódó, a kegyetlen Alekszandr Orlov vezette NKVD-sek. Akkor még sikerült viszszaverni Franco ádáz katonáit, akik aztán 1939 tavaszán foglalják el a fővárost. A „no pasarán” egyébként, amely hamarosan az antifasiszta küzdelem jelmondatává vált, nem spanyol, még csak nem is kommunista találmány. Az első világháborúban a hatalmas áldozatokat követelő verduni csata idején keletkezett („ils ne passeront pas”), feltehetően a később a németekkel kollaboráló, a két világégés között francia nemzeti hősnek tekintett parancsnoktól, Henri Philippe Pétaintől vagy beosztottjától, Robert Nivelle tábornoktól származik. A németek nem jutottak át, beletört a bicskájuk a világtörténelem talán első anyagcsatájába. A korabeli francia hazafias plakátokon is megjelenő szlogent vette át aztán Ibárruri.
A „no pasarán” felhangzásakor már javában dúlt a spanyol polgárháború; a nacionalista-jobboldali, ekkor már Francisco Franco irányítása alatt álló lázadók oldalán német és olasz, a köztársaságiakén pedig szovjet „tanácsadók” osztották nemcsak a tanácsot, hanem a fegyvert és a lőszert is.
A később falangista „védőernyő” alá vont nemzetiek felkelésének közvetlen kiváltó oka az volt, hogy 1936 tavaszán a szocialistákat, a kommunistákat és az anarchistákat is magában foglaló radikális baloldali népfront nyerte a választásokat. Igaz, a közel ötszáz tagú parlamentbe (kortezbe) mindössze tizenhét kommunista képviselő jutott – a kétszáz jobboldali ellenzéki mellett –, mégis a háború eszkalálódásával egyre nagyobb, lassanként döntő befolyást szerzett Spanyolország kommunista pártja.
A harcok kirobbanásában fontos szerepet játszott az egyre nagyobb méretű egyházüldözés is: már 1934-ben Asztúriában 37 papot és kispapot öltek meg, 58 templomot gyújtottak fel a szélsőbaloldaliak. A polgárháborúban aztán általánossá vált az egyházi személyek likvidálása vagy akár az apácák megbecstelenítése. 1939-ig hat-hét ezer papot, köztük tizenkét püspököt kínoztak meg és végeztek ki a köztársasági milicisták, akiknek gondjuk volt a hitüket nyíltan megvallókkal is. (Az első, közelmúltban boldoggá avatott cigány férfit, a példamutató életet élő Ceferino Giménez Mallát azért állították halálosztag elé, mert védelmébe vett egy üldözött papot.)
A szovjet „tanácsadók”, az NKVD ügynökei 1936 nyarán avatkoztak be a küzdelembe: vezetőjük, Alekszandr Orlov mellett dolgozott a magyar Gerő Ernő (álnevén Pedro elvtárs), aki fontos szerepet vállalt Barcelonában az anarchistákkal való belső leszámolásban. A moszkvaiak segítségével, hivatalosan a francia kommunista Maurice Thorez javaslatára alakultak meg a nemzetközi brigádok, amelyek állományát folyamatosan szűrte az immár szovjet ágensek irányította titkosrendőrség, a Grupo de Información. Szerepet játszottak a trockista alakulatok üldözésében, vezetőjüket, Andrés Nint, miután kegyetlenül megkínozták, ők tették el láb alól. (A szovjet archívumok megnyílásáig az a kommunisták sugallta feltevés élt, hogy Nin átállt a nacionalistákhoz, s ott nyoma veszett.)
A biztonságiak különleges börtönöket, úgynevezett cekákat – az NKVD korábbi elnevezéséből ered a kifejezés – rendeztek be a nagyobb városokban: Madridban egy korábbi kolostorban, Barcelonában pedig a Hotel Colónban és egy magánházban. A kínzási, megtörési módszerek egyértelműen szovjet eredetűek, hasonló tortúrákat – szekrénycella, alvásmegvonás – alkalmaztak Moszkvában és a gulágon is. A valenciai cekában különleges büntetésként a foglyokat sokszor nyitott temetőbe, csontvázak, oszladozó halottak közé zárták éjszakára. Hírhedt volt a rabokat előszeretettel tizedelő Astorga Vayo irányította katalóniai gyűjtőtábor is.
Az oroszok közreműködésével a későbbi, a kommunistákat kiszolgáló szocialista miniszterelnök, 1936-ban még pénzügyminiszter Juan Negrin javaslatára „menekítették ki” a Spanyol Nemzeti Bank aranykészletének nagy részét az országból. A különleges szállítmányt nem sokkal a híres madridi ostrom előtt hajózták be komoly titoktartás mellett Odesszába a helyi NKVD-főnök, Alekszandr Orlov megbízottjai. (Az akcióról még Prieto hadügyminiszter sem tudott.) A madridi szovjet követtel kötött megállapodás kimondta, hogy az átvett arany átváltási árát a szovjetek fogják megszabni.
A moszkvai vezetésnek igen nagy volt a bendője: a szállításért nyolcvanezer, az átpakolásért és a tárolásért hetvenezer, a rudak éves őrzéséért 174 ezer dollárt számítottak fel. Az aranytartalékból vonták le a nyilvános propagandában testvéri segítségnek elkeresztelt katonai támogatás költségeit is. (A spanyol vizek felé vitt áruk többször estek áldozatul az olasz torpedóknak.) A szaldó hamarosan átfordult, maga Joszif Visszarionovics Sztálin állapította meg, hogy a köztársaságiak a vagyont felélték, sőt ötvenezer dollárral tartoznak a Szovjetuniónak. (Franco pénzügyi szempontból ravaszabb volt. A nemzetiek hitelbe vásárolták a fegyvert és a muníciót, a törlesztés csak a polgárháború befejezte után kezdődött, ráadásul a németeknek elég volt csak az 1945-ös hitleri összeomlásig fizetni. Az olaszok az utolsó részleteket a hatvanas években kapták meg az akkor éppen liberalizálódó Franco-diktatúrától.)
A közel hároméves öldöklésben számos tömeggyilkosságot hajtottak végre Franco emberei is. Barbadosban az egyik legkegyetlenebb tábornok, Juan Yagüe csapatai az elfogott köztársaságiakat a helyi stadionba terelték, majd lemészárolták őket. Parancsára hajtották végre a terueli népirtást, a város ugyanis a köztársaságiak oldalára állt. Az 1939-es győzelmet követően az immár országosan is vezérnek, azaz caudillónak titulált, hatalmát 1975-ös haláláig megőrző Franco kíméletlen tort ült: boszszúhadjáratának mintegy kétszázezer áldozata volt. Az átnevelőtáborok foglyaival a legkeményebb munkákat végeztették, fennmaradó idejükben pedig a karlendítéses köszöntést, a Cara al Sol kezdetű falangista himnuszt kellett gyakorolniuk. Kötelezővé tették a rabok számára a gyónást is, számos pap hivatását megcsúfolva jelentette a gyónási titkot a kihallgató tiszteknek. Így gördülékenyebben folyt a nyomozás, az egykori ellenfelek likvidálása.
Úgy tűnik, a polgárháború ellenfelei bizonyos körökben ma is mintaadónak számítanak. A hazai szélsőjobb 2008-ban a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében, Toroczkai László tiszteletbeli elnök, Zagyva Gy. Gyula elnök vezetésével koszorúzással egybekötött látogatást tett a posztfalangisták vendégeként Franco tábornok sírjánál az Elesettek völgyében. Az eseményről készült videofelvételt a Youtube videomegosztóra is feltették.
A baloldali mitológiának mindig is része volt a köztársaságiak harcának és bukásának apoteózisa. Igaz, a republikánus éra idején elkövetett bűntettek, tömeggyilkosságok sokáig, a moszkvai irattárak megnyílásáig kevésbé voltak ismertek, a természetes emberi szimpátia is első pillantásra érthető módon a megtámadott felé fordult. A nyugati világ társutas vezető értelmiségiei – olyan követésre méltó emberek tartoztak ide, mint Ernest Hemingway, André Gide, John Dos Passos – számos kérdésben a nemzetközi kémszervezetként működő Kommunista Internacionálé (Komintern) befolyása alatt álltak. (A Komintern talán legeredményesebben dolgozó embere az a tekintélyes intellektuelek barátságába férkőző Willi Münzenberg volt, aki később Sztálinnal szembefordult, s ezért a megszálló nácik feltehető beleegyezésével 1940 nyarán Franciaországban a szovjet titkosszolgálat megölte.) Sikk volt kommunistabarátnak lenni, egy magára valamit is adó művelt embernek illett elismernie a Szovjetunió eredményeit.
Másfél ezer magyar önkéntes csatlakozott a köztársaságiakhoz: Gerő Ernő mellett meg kell említeni Zalka Mátét, a legendásnak mondott Lukács tábornokot, aki a polgárháborúban veszítette életét. 1937-ben érkezett meg a frontra a későbbi belügyminiszter, az 1949-ben kivégzett Rajk László. A nemzetközi brigád magyar zászlóaljának politikai biztosaként működött, súlyosan megsebesült, a köztársaság bukása után Franciaországba internálták, majd 1941-ben pártutasításra hazatért Magyarországra. Utazását az a szintén illegális kommunista Tömpe András, a későbbi hírszerző vezérőrnagy szervezte meg, aki maga is parancsnokként vett részt a spanyolországi harcokban. Tömpe 1968-ban a csehszlovákiai bevonulás elleni tiltakozásul lemondott kelet-berlini nagyköveti posztjáról. Pártbeli meghurcolása miatt 1971-ben öngyilkos lett. Flatter Ottó álnéven harcolt a polgárháborúban Münnich Ferenc, de itt küzdött az 1956-ban a Köztársaság téri pártház ostrománál agyonlőtt Mező Imre is.
Legutóbb a volt miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc idézte meg a szenvedélyesnek (La Passionata) nevezett Dolores Ibárruri szellemét, a spanyol polgárháborút vizionálva Magyarországra. Gyurcsány egyébként szívesen utal a kommunista mitológia héroszaira, mostani perbe fogásával kapcsolatban képtelenség lenne nem észrevenni a dimitrovi reminiszcenciát. A Komintern vezetője a lipcsei bíróság előtt kiállt igazáért, felmentették, a korabeli jelmondat szerint üllőnek szánták, de kalapáccsá vált. (Más kérdés, milyen szerepet játszott a titkosszolgálatok közti együttműködés Georgi Dimitrov szabadulásában.)
Azt már a magát modernnek mondó baloldalnak kellene eldöntenie, érdemes-e egykori sztálinista politikusokat a zászlajára tűzni.