Lehoznák a csillagokat az égről

Története hetedik kontinentális kupadöntőjére készül az FTC-Rail Cargo Hungaria női kézilabdacsapata. Négy évtized hét fináléja során a pillanatnyi erőviszonyok még soha nem tűntek olyan kedvezőnek, mint holnap (15 óra, Digi TV) és jövő vasárnap, a KEK-végjátékban a spanyol Mar Alicante ellenében. A Fradinak ettől persze még nagyon vigyáznia kell, leginkább saját magára, nehogy utólag kénytelenek legyünk a kedvező jelzőt csalókára változtatni.

Amikor a szlovák Banovsky eltüntetése után a nyolcaddöntőre az előző két BL-sorozat győztesét, a Viborgot fogta ki a csapat, elméletben szinte már ki is esett. Aztán majdnem a gyakorlatban is, hiszen összesítésben egygólos hátránynál, a hazai visszavágó utolsó percében a dánok ziccerben vitték Abramovics kapusra a labdát. Csakhogy ő kifogta, a valójában időn túli hetest pedig Zácsik bevágta, ekkor tetőzött csak a tényleg időn és földön túli boldogság. Ezt a francia Toulon és a Metz kiverése követte, és ha a fradista lányok és szurkolók valóban álmodtak egy – na jó, nem világot, de – Európára szóló diadalt maguknak, most itt állnak a kapui előtt. Ha van hitük (meg még némi maradék erejük), be is tudnak lépni, mert ezek a falak nem olyan magasak. A Mar Alicante ugyanis jóval simább ágon, a selejtezőből kapaszkodott fel idáig, a spanyol bajnokságban sem meghatározó, számunkra valamelyest ismert két játékosa közül az egyik a helyi gólzsák Isabel Maria Ortuno Torrico, a másik az előző szezont még Székesfehérváron töltött litván Laima Bernataviciute.
Az FTC-Rail Cargo Hungariának ettől persze még jó oka van az óvatosságra: saját maga. A sérülésektől és betegségektől tizedelt keret roppant ingatag, nemhogy két mérkőzés között, de egy meccsen belül is szédítő szélsőségekre képes. A párharc végkimenetele tehát a magyaroktól függ: a jó Fradi biztosan nyer, a rossz kikap. A Budapestről a majd kétszeres befogadóképességű és a szabványnak megfelelő dabasi csarnokba kényszerülő alakulat az egész hetet problémamentesen edzette végig új és átmeneti otthonában, Tomori Zsuzsanna bokája, Zácsik Szandra combja és gyomra, valamint a hazai elődöntőben a DVSC-től elszenvedett fiaskó után az egész társaság lelke folyamatosan gyógyult. Persze többször elhangzott, hogy a Népliget a szentély, de éppen a szentélyben illetődhet meg a földi halandó, és mivel erre a zöld-fehérek a közelmúltban több példát is adtak, a dabasi albérlet akár még görcsöket is oldhat.
Elek Gábor vezetőedző nem erre épít: „Egyértelműen hátrány számunkra, hogy most a visszavágót játsszuk idegenben, mert az idei KEK-sorozatban eddig mind a négyszer úgy fogadhattuk itthon az ellenfelünket, hogy tudtuk, hány góllal kell győznünk, de ezen túl kell lépnünk. Abban biztos vagyok, hogy Dabason nagyon otthon leszünk, ebben a szezonban a nemzetközi kupa az utolsó esélyünk arra, hogy igazán nagyot dobjunk, ezért meg kell ragadnunk.” Szucsánszki Zita csapatkapitány még a vereségből is képes bizakodást meríteni: „Amikor a Debrecentől kikaptunk, abban a pillanatban azt mondtam, a KEK-et meg fogjuk nyerni, mert az egész idényünkre az volt a jellemző, hogy rossz után jó következett. A bajnoki elődöntőben elbuktunk, a KEK-ben le kell hoznunk a csillagokat az égről.”
Ez az eddigi hat kontinentális fináléban kétszer sikerült: 1978-ban a KEK-ben a német Leipzig feletti 18-17, majd 2006-ban, az EHF-kupa oda-visszavágós döntőjében – mindmáig ez az utolsó magyar klubtrófea – a horvát Podravka Koprivnica elleni 37-36 és 33-32 szentesítette a sikert.
A papírforma alapján a Mar Alicantéval szembeni összesítést nem egy-két góllal kellene nyerni.
De annyival is nagyon jó lenne.