Mérlegen az első év teljesítménye

A második Orbán-kormány egyéves tevékenységének értékelése legalább négy területen elkerülhetetlen, ezek pedig: a gazdaság- és szociálpolitika, a demokratikus teljesítmény, a nemzeti érdekek védelme (külpolitika), illetve a belső, nemzeti integráció és identitás megteremtése. Mindezeket a kormányt alkotó párt vagy pártok választási ígéreteinek fényében kell elemezni, hiszen ezen ígéretek alapján kaptak felhatalmazást a választóktól.
Kezdjük az elsővel, az ország létalapjait megteremtő vagy éppen elbizonytalanító gazdaság- és szociálpolitikával.
A nyolcéves posztkommunista–ultraliberális kormánykoalíció kevéssé áldásos tevékenységének következtében az Orbán-kormány roppant nagy kihívás elé került. Tény viszont, hogy az első év gazdasági produkciója talán az egyik legjobb az összes vizsgálandó terület között. A kormány a választások után, felmérve a lehangoló gazdasági helyzetet, és ragaszkodva egyben választási ígéreteihez, miszerint nem lesznek megszorítások, úgy döntött, hogy „elengedi” a költségvetési hiányt, s e többletkiadással az embereket megkímélve lát hozzá a költségvetés és a gazdaság szanálásához. Ám ezt az utat eltorlaszolta az Európai Bizottság, melynek vezetői nem engedték a hiányt elszállni, ragaszkodtak a három százalék körüli határhoz.
S ekkor következett Orbánék talán legbátrabb, európai, világbankos és valutaalapos szemmel teljességgel szokatlan megoldása: nem az átlagemberek életét megkeserítő és megnyomorító, újabb megszorító intézkedéseket vezettek be (adó- és járulékemelés, bérbefagyasztás, szociális és nyugdíjkiadások drasztikus csökkentése stb.), hanem azoktól vettek el, akik eddig jól jártak és akik terhelhetők – a bankoktól, a multinacionális és nagy szolgáltatócégektől. Európa megdöbbent és felkapta a fejét, mert ilyen látványos szembemenés a nemzetközi pénzügyi és politikai szervezetek által szinte kötelezően előírt neoliberális megoldásokkal még alig-alig történt a világban (talán Argentína és Ecuador tett hasonlót, Európában erre nincs példa). A válasz nem maradt el: a nemzetközi sajtó, európai baloldali politikusok sora ugrott rá az országra a médiatörvény és később az alkotmány ürügyén, ami mögött valójában a nonkonform, a nemzeti érdekeinket, illetve az átlagemberek érdekeit védő, „szokatlan” politikánk állt.
Ám a kitartás meghozta gyümölcsét: egy év után, éppen az utóbbi napokban igen kedvező híreket hallani a gazdaságunk felől. Megindult a gazdasági növekedés, erős a forint, jó a kötvénykibocsátás, kezdünk saját lábra állni. Mindez még ingatag eredmény, de nyolc év nyomora után már az is biztató, hogy nem növekszik tovább az elszegényedés. A jólétre még sokat kell várni. Eredeti, a népet kímélő megoldásai miatt tehát az Orbán-kormány nemzetközileg is értékelhető teljesítményt mutatott fel az első évében.
A következő terület a demokrácia erősítése, stabilizálása – húsz évvel a rendszerváltás után. A kormány a fülkeforradalom jelszavával új rendszert épített fel, hangsúlyozva, hogy a kommunizmus után a posztkommunizmustól nem mentes átmeneti korszakkal is véglegesen szakít. A kétharmados többség alapján a parlament új alkotmányt fogadott el, mely minden ellenzéki vita ellenére legális és legitim. Az új alaptörvény már létrejötte miatt is dicséretet érdemel, hiszen Magyarország maradt a térség utolsó országa, amelyik eleddig képtelen volt megszabadulni a kommunista korszakból származó alkotmányától.
Az alaptörvény tartalmi szempontból is mindenben megfelel a modern demokrácia követelményeinek: az emberi és állampolgári szabadságjogokkal foglalkozó része az Európai Alapjogi Chartára épül, ami ellen aligha lehet kifogása az EU-nak. Az államszervezettel, a hatalmi ágak megosztásával, a fékek és ellensúlyok alkotmányos rendszerével kapcsolatos rész erős miniszterelnöki hatalomra épülő, kancellári típusú parlamentáris kormányzati rendszert alapoz meg és épít fel. Ez vállaltan folytatása az 1989-es alkotmánymódosítás közjogi berendezkedésének, itt tehát nem történt változás. Sajnálatos viszont, hogy elmaradt a lusztráció, a történelmi igazságtétel kifejtése a preambulumban és részletezése egy sarkalatos törvényben. Az új alkotmány az Orbán-kormány első évének kiemelkedő demokratikus teljesítménye, még akkor is, ha például a második kamara intézményének bevezetését sokan hiányolják, s a hatalmi önkénnyel szembeni parlamentfeloszlatás lehetősége sem került be az alaptörvénybe.
Több támadás érte a kormányt azért, mert állítólag nem egyeztet az ellenzékkel, önkényesen dönt el mindent egy szűk hatalmi központ, saját magát azonosítja a nemzettel, és kiszorítja abból a baloldali vagy radikális pártokat. A helyzet ezzel szemben az, hogy az MSZP az elmúlt években az országgal szemben elkövetett bűnei miatt aligha tarthat igényt teljesen „egyenrangú” párbeszédre. Az alkotmányozás folyamatába bármelyik ellenzéki párt bekapcsolódhatott volna – a Jobbik meg is tette –, aki ezzel a lehetőséggel nem élt, az nem is akart konstruktív párbeszédet.
Kritikát inkább ott lehet megfogalmazni, hogy néhány konkrét döntés, törvényjavaslat nem mindig állta ki a demokrácia szigorú próbáját, gondolok itt a visszamenőleges hatályú 98 százalékos adóra vagy a köztisztviselők indoklás nélküli felmondásának jogszabályára. Ezekre a következő időszakban jobban oda kell figyelnie a kormánynak, mert sem a sietség, sem a jó szándék nem elegendő indok arra, hogy meghatározott demokratikus normákat átlépjenek bizonyos törvénytervezetek. Valamint jó lenne az is, hogy az Alkotmánybíróság átalakításával kapcsolatban ne rögtönzések sokaságával találkozzunk, hanem egy kiforrott koncepcióval.
A harmadik szempont az ország érdekeinek védelme, képviselete a nemzetközi színtéren. Itt megítélésem szerint Orbán Viktor személyében nyújtott kiemelkedő államférfiúi teljesítményt, akárcsak a január elejei európai parlamenti durva megtámadtatásakor, amikor remekül verte vissza a támadásokat, akár a további tárgyalásain, egészen az Angela Merkellel való, áttörést hozó találkozójáig. Orbán eltökéltsége, karizmája nagy segítséget nyújtott abban, hogy az ország nagyon lassan, de kikerüljön a meglehetősen rossz megítélésből, ami sajnos annak ellenére kialakult, hogy mi itthon ezt teljes joggal tartjuk igazságtalannak és felháborítónak – olyannak, amit nem érdemeltünk meg. Ám tény: a negatív megítélés kialakult, s ezen innentől kezdve óriási munkával, de változtatni kell.
S a kormánynak épp itt van tanulnivalója: világosan megmutatkozott, hogy sem a Fidesz, sem a KDNP nem elég hatékony a nemzetközi diplomáciában, nincsenek stratégiai csapatok, amelyek hazánk jó megítélésének kialakításán dolgoznának a nap 24 órájában, lassúak és gyengék a reakciók, nem vagyunk eléggé jelen a nemzetközi sajtóban, közvéleményben. Igaz, jómagam bizonyíthatom, nem könnyű a neoliberális falakon az áttörés: februárban tiltakozó és elemző cikket írtam a New York Timesba, elküldtem a főszerkesztőnek és az illetékes rovatvezetőnek is, de azóta sem kaptam még csak választ sem…
Szóval a nemzetközi porondon való helytállás egyenetlen, s túlságosan Orbán Viktorra van kihegyezve, ami nem jó. Úgy látom, a kormány és apparátusai tanulni kezdtek, s talán rájönnek arra, hogy sokszínű és több területen megjelenő stratégiai és elemzőcsoportokra van szükség a megfelelő politikai stratégia kialakítása érdekében, a több szem többet lát alapján. Még a legokosabb párt- és politikai irányítók sem képzelhetik, hogy mindig és minden szempontra önmaguk megadhatják az optimális válaszokat.
Végül a kormány nemzetet integráló képességéről. Itt külön kell választani két szempontot. Egyfelől, a határon túli magyarokkal való együttműködésben szimbolikus áttörést sikerült elérni, a kettős állampolgárság megadása és annak lélekemelő hatása vibrálóan érzékelhető határon túl, s küszöbön a választójog megadása is. Az Orbán-kormány óriási érdeme, hogy sikerült lemosni a gyalázatot, amit rákent a magyar– magyar együttműködésre a 2004. decemberi népszavazás kudarca.
Másfelől a belső, országon belüli nemzeti integrációt kell vizsgálni. A kormány a Nemzeti együttműködési nyilatkozattal, a nemzeti együttműködés rendszerével, az új alaptörvény egyesítő erejű preambulumával látványos és szimbolikus lépéseket tett a magyar nemzeti identitás erősítéséért, a nemzeti politikai közösség kialakulásáért, amelybe szándékai szerint minden magyar állampolgár beletartozik, legyen az jobb- vagy baloldali. El kell mondani, hogy a kormány szándékai ellenére ez nem sikerülhetett maradéktalanul. Nem sikerülhetett, mert az országot európai mércével mérve szokatlanul erős megosztottságok terhelik: ilyen a feldolgozatlan, velünk élő posztkommunizmus (amelyik még ma is hatékonyan árt), valamint a népi-urbánus eredetű, nemzetiek és kozmopoliták közötti nagyon éles szembenállás.
Sed non est pax, nincs béke, de ez nem a kormány hibája, hanem az ország politikai és kulturális széttagoltságának a következménye. A posztkommunista ellenzék és az ultra-balliberális véleményvezérek minden jobboldali, nemzeti, konzervatív kormányt istencsapásának tartanak, amely elfogadhatatlan, és meg kell dönteni. Éppen ebből adódik az elmúlt év nagy tanulsága: nem érdemes felesleges gesztusok sokaságát tenni az elszánt politikai ellentábornak (állásokkal, pozíciókkal, kiegyezésekkel), mert viszonzás sohasem lesz. Ellenkezőleg, az elszámoltatást nagyon komolyan kell venni, mert ha ez tényleg elmarad, akkor a nemzeti tábor elfordul a Fidesz–KDNP-től. Sokkal jobb lenne tehát, ha végre észrevenné a kormánykoalíció, hogy azokhoz kell fordulnia, azok felé kell kinyújtani a kezét, akik mindig is támogatták őket – a nemzeti, keresztény és polgári erőkhöz.
Azért kell ezt megtenni a koalíció pártjainak, mert ez így természetes, így emberi, így szolidáris, s így működik az európai politika. A politika táborokra oszlik, a magyar meg különösen erősen. Itt ne kísérletezzünk. Vállaljuk a politikai küzdelmet, mert kádári és posztkádári megbékélésre nincs még egyszer szüksége az országnak.

A szerző politológus