Átérve a Brenner-hágó osztrák oldaláról az „olaszra”, a lassan kiszélesedő völgy két oldalát smaragdzöld gyümölcsöskertek katonás négyszögei borítják be, amelyeket széles sugárban öntöznek a hegyi patakok vizével az automata locsolóberendezések – nem egyszerű értelmezni az alpesi mediterráneum mély ellentmondásait. Pedig az északról magas hegyi sziklafallal lezárt, dél felől nyitott völgyeknek éppen ez az ellentmondás adja meg paradicsomi termékenységüket és bujaságukat. Így lehetséges az, hogy Dél-Tirolban, ahol az ember egy tetszőlegesen kiválasztott helyről legalább hat kisebb-nagyobb várkastélyt pillanthat meg (amelyből legkevesebb négy ma is lakott), és ahol az anyaországuktól elszakított, ám azonosságtudatukhoz és kultúrájukhoz megingathatatlanul ragaszkodó dél-tiroli osztrákok esetenként ma is őseik hét-nyolc száz esztendős házaiban, tanyáin élnek – nos, így eshet meg ezen az északiasan déli tájékon, hogy a magángazdaságok egy jobb évben Olaszország almatermesztésének 54, Európáénak 10-12 és a világénak két százalékát adják.
„Képzeljük el, mi történne, ha nem létezne alma! Newtonnak esélye sem lett volna a gravitáció felfedezésére, ha nem egy almafa alatt üldögél. És hogyan valósíthatta volna meg fondorlatos tervét Hófehérke gonosz mostohaanyja – alma nélkül?” – szellemeskedik a dél-tiroli almatermesztőket összefogó VOG (Dél-tiroli Gyümölcstermesztők Szövetkezeteinek Szövetsége) honlapja, hogy éppenséggel ne Ádámnál és Évánál kezdje a történetet. Mindenesetre a térség egyik legszebb települése, a Meran(o) fölött fekvő és Ausztria történelmének egyik ősi központját jelentő – a régió nevét is adó – Dorf Tirol legalább annyit köszönhet az almának, mint Newton. A lélegzetelállító alpesi tájon, gyönyörű középkori váracskák között, alma- és szőlőültetvények hálózzák be a hegyoldalt egészen a havasi legelők szintjéig; és a település messzemenően ki is aknázza ezeket a természeti-mezőgazdasági adottságait. Többek között „almautat” (Apfelweg) építettek ki a mértani pontossággal, traktorral bejárhatónak kialakított lugasok között: ami nálunk elképzelhetetlen, jelzett túraösvényen vezetve át a látogatókat legféltettebb gyümölcsöskertjeiken. Itt persze nehezen képzelhető el, hogy a turisták üres hátizsákkal vágjanak neki, és teli puttonnyal érkezzenek haza…
Ám amikor mi nekivágunk, hogy anyagot gyűjtsünk a dél-tiroli sikertörténetről, meghökkentő módon falakba ütközünk. Dorf Tirol gazdálkodói szófukar, gyanakvó hegyi emberek, nem szeretnek dicsekedni. Kézről kézre adnak, de gyakorlatilag semmi használható információt nem kapunk. Az egyik háromcsillagos hotel magyar szakácsa, a dunaújvárosi Gábor szerint furcsa fickók ezek az „almás parasztok”, maguknak valók, esélyünk sincs kihúzni belőlük valamit. Úgy tudja, itt a szállodaépítés is presztízskérdés az almabirtokosok számára: akinek nagyobb területe van, óhatatlanul legalább háromcsillagos hotelt épít. Valóban: a legtöbb szálláshelyet jókora gyümölcsös veszi körül; a közép- és idősebb nemzedék tagjai traktoron ülnek, nyár végén leszüretelik a termést, anyanyelvükön kívül nemigen beszélnek más nyelvet (az olaszt is dadogva), ám a fiatalok már a recepcióspultnál fogadják a külföldi vendégeket. Szúrópróbaszerűen bemegyünk az egyik négycsillagos szállodába. A gazda fia szabatos angolsággal hárítja el minden kérdésünket, de egyre válaszol: az alma és az idegenforgalom üzletét nem keverik össze, hiszen az két nagyon különböző piac.
– A dél-tiroli alma sikerét a turizmus alapozta meg az ötvenes-hatvanas években – magyarázza Siegfried W. de Rachewiltz doktor, az ódon tiroli vár igazgatója, a kissé lejjebb található Brunnenburg kastély ura, akihez édesanyja, Mary de Rachewiltz, az amerikai Ezra Pound költő lánya kommendált be bennünket, miután végképp föladtuk a reményt. Az idős, elegáns hölgy is a mezőgazdasági múzeumnak és az Ezra Pound-gyűjteménynek is otthont adó Brunnenburg várban él, ahol Pound alkotott, ott kerestük és találtuk meg véletlenül a dél-tiroli almakérdés kulcsát. – A gyümölcstermesztés már a középkorban kiemelt tevékenység volt a térségben – mondja De Rachewiltz, aki a szőlészet történetét kutatja, maga is bioborászkodik, és kastélya kertjében Dzsudzsu névre hallgató magyar mangalicáját nevelgeti. – Goethe, Heine is édenkertként emlékezett meg vidékünkről, amely egyben Itália kapuja volt mindig is. Itt az ég kékje és a gyümölcsök íze már a mediterráneumot idézi. Az egykori parasztgazdaságok azonban vegyesen művelték földjeiket a maiakkal ellentétben: almát, szőlőt telepítettek, gabonát vetettek felváltva, közöttük legelőt hagytak állataiknak, így egy-egy család gyakorlatilag mindent meg tudott termelni a kenyértől az állati termékeken át a gyümölcsig.
Mint a tiroli vár igazgatója mondja, ez a helyzet mára gyökeresen megváltozott: a pásztorokat fölkergette a havasokba a monokultúrás gyümölcstermesztés, azaz a vegyes termőterületeket felváltották a hatalmas, összefüggő alma- vagy szőlőtáblák. A vár ablakához hív bennünket: pillantsunk csak ki, a tájon is milyen katasztrofális sebet ejtett az almainvázió. Mindenütt csak a jégverés ellen kifeszített hálók szürke műanyagja látszik, a sorok között traktorok pöfögik a levegőbe a fojtogató permetezőszert. Úgy véli, mindez a turizmusnak „köszönhető”, mivel a parasztok ráéreztek, hogy az almavirágzásra idelátogató turisták számát növelni lehet a termőterületek bővítésével. Pedig az almafajtáknak, akár a szőlőnek, terroirja van: nem mindegy, melyiket hová telepítik. A mangalica is keveset fial, lassan hízik – de a húsa és a belőle készülő Speck (tiroli nemzeti eledel, füstölt sonka) egészen más minőség, csettint nyelvével a direktor. Mostanra a mennyiség lett a lényeg, a régi, ellenálló, kemikáliákat nem igénylő fajták kimentek a divatból, és a sövényszerűen borotvált almásokban a Magyarország szupermarketjeibe is eljutó Golden Delicious, Pink Lady stb. terem minden mennyiségben.
Súlyos paradoxon ez.
Kérdésünkre, hogy a dél-tiroli almakultúra és az autonómia között van-e összefüggés, Siegfried W. de Rachewiltz arca egyszerre lesz derűs és kemény. Magától értetődik, feleli. Hiszen Dél-Tirol nem létezik alma nélkül. Ma 18 400 hektáron szüretelnek, évente 1,1 millió tonna termést válogatnak a legmodernebb elektronikájú berendezések. Átlagosan 3–10 hektáron tevékenykedik a gazda, aki a turizmusból származó bevételeit ugyancsak magától értetődően fekteti gazdaságába. (A mendemonda szerint egy hektáron is évente húszezer euró „terem”, mindenesetre az igazgató szerint ma nagyon megéri errefelé almát termeszteni.) A termelők nem maguk értékesítik a termést az út szélén, hanem 17 szövetkezetbe tömörülve, kilónként 60–70 eurócentes áron adják el „nagyban” a gyümölcsöt, amely „kicsiben” két–négy euróért vásárolható meg, s amelynek további sorsáról, vándorlási útvonaláról nincs tudomásuk. Nem csoda: Dubajtól Amerikáig ível a tiroli alma útja.
– De ami a lényeg: errefelé a mezőgazdaság igazi patrióta ágazat – nyomatékosítja Siegfried W. de Rachewiltz. – A nemzedékek óta ugyanazokat a földeket művelő gazdákban rendkívül erős az elkötelezettség a közösség iránt. Nálunk a társadalmi ügyeket többnyire önkéntes alapon oldják meg, nem csak a tűzoltást. A mezőgazdaság – ellentétben a jóval nemzetközibb, globalizáltabb merani, bozeni iparral – a politikai és kulturális autonómia alapja Dél-Tirolban. Ugyanakkor a mezőgazdasággal vegyített turizmus kitűnő gazdasági alapot biztosít: a szövetkezetek exportbevételeik jelentős részét fordítják fejlesztésre, a géppark javítására, így a magángazdaságok bevételeit is növelik. Tudják, nálunk történelmi hagyomány, hogy magunkra vagyunk utalva, s nem számíthatunk külső segítségre.
Dél-Tirolban erre nem is kell számítani.
origo.hu
Hosszú évekre börtönbe kerülhet a szolnoki gyerekverő karateedző
