időjárás 11°C Helga 2022. október 3.
logo

Öt új magyar

Lukács Csaba
2011.05.13. 22:00

Idén eddig hetvenezren kértek és közel ezren kaptak magyar állampolgárságot a január elsejétől kérvényezhető egyszerűsített honosítási eljárás keretében. A kérelmek zömét a külképviseletek vették át: a rohamra jellemző, hogy a megnövekedett ügyfélforgalomra való tekintettel Brüsszel után Csíkszereda lett a magyar diplomácia legnagyobb létszámú külföldi képviselete. A legtöbb kérelmet mégsem itt, hanem Szabadkán vették át, ahol múlt pénteken délben Korsós Zoltán főkonzul a tízezredik ügyiratot iktathatta, miközben a fiatal ügyfélnek átadott egy Budapest-albumot és egy EU-elnökségi ajándékcsomagot.
E sorok írója lassan húsz éve él Magyarországon. Előbb turistaként, aztán – a Medgyessy Péter kormányfő idején bevezetett szigorítások miatt – letelepedési engedély birtokában. Megalázó és macerás volt ugyanis a magyar állampolgárság megszerzése – nálam akkor szakadt el végképp a cérna, amikor a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalban egy kiejthetetlen nevű ügyintéző megkérdezte tőlem, van-e szükségem tolmácsra. Akkor már évek óta a Magyar Nemzetnél dolgoztam (és ez a papírjaimból is kiderült), előtte magyar iskolában érettségiztem Székelyudvarhelyen, a nevem sem tűnik idegennek, neki mégis fontos volt lerománoznia. Ráadásul hazudnom is kellett volna ahhoz, hogy a papír szerint is magyar lehessek: hiába lakom évek óta ugyanabban az albérletben, máshova kellett volna bejelentkezni; több százezres bruttó fizetésről papírt szerezni, miegyéb.
Január harmadikán aztán magam is elbandukoltam a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal Üllői úti irodájába, ahol a magyar adminisztráció egy eleddig ritkán tapasztalt arcával találkozhattam: mosolygós, szakszerű és gyors ügyintézéssel. Huszonhét perc alatt beadtam az állampolgársági kérelmet, és még arra is odafigyeltek, hogy a majdani irataimban a szülőhelyem ne Odorheiu Secuiescként, hanem Székelyudvarhelyként szerepeljen.
Múlt héten aztán csörgött a telefonom: az egyik fővárosi kerület önkormányzatától hívtak, hogy ha ráérek, hétfő reggel tíztől állampolgársági esküt tehetek a házasságkötő termükben. Ráértem.
Nem tagadom, izgultam kicsit. Életem egy fontos szakasza, húszévnyi hányódás zárulhat le a rövid ceremónia végeztével. Bár ritkán veszek öltönyt-nyakkendőt, most természetes volt, hogy megtisztelem az eseményt az ünneplőruhával. Negyedórával hamarabb érkeztem, a teremben egy kínai nő és gyereke várt – ők szintén magyar állampolgárok lesznek. Mire aláírtam az aláírnivalót, befutottak a barátaim is, és megérkezett egy ismerős erdélyi származású házaspár is, szintén állampolgársági esküt tenni. Legalább többségben lesznek a magyarok, viccelődtünk, amíg a ceremónia megkezdésére vártunk.
A kerület alpolgármestere csak nem akart megérkezni. Dugóba került, mondta kezét tördelve az egyik önkormányzati alkalmazott. – A magyar állam képviselője késik az egyik legfontosabb kötelességéről, amikor bővülne a nemzet – dohogott az egyik barátom, aki fontos találkozót mondott le azért, hogy az én eskütételemen jelen lehessen.
Félórás késés után befutott a köz derék szolgája, elkezdődhetett a ceremónia. Két kínai és három magyar énekelte a Himnuszt, de nem volt egyszerű feladat: a CD-lejátszó rejtélyes módon begyorsult, mi pedig kétségbeesetten igyekeztünk utolérni a szöveget. A lassú, ünnepélyes dallamból a végére egészen pattogós ritmusú, a latin-amerikai himnuszokra emlékeztető induló lett, így nem csoda, hogy mindenki megkönnyebbült, amikor hirtelen véget ért. Meghatódottnak kellett volna lennem, de inkább egy Kusturica-film mellékszereplőjének éreztem magam a csillogó-villogó díszteremben. Ráadásul az ünnepi beszéd sem illett ránk: a szónok arról beszélt, hogy eljöttünk (talán el kellett jönnünk) szülőföldünkről, és Magyarország tárt karokkal vár minket. Ez a kínaiakra persze igaz lehet, de az egyszerűsített állampolgárságot kérelmezőkre pont nem ez a jellemző: a szülőföldjük elhagyása nélkül szerezhetik meg (vagy vissza) a magyar állampolgárságot, a nemzeti öszszetartozás szellemében. A ceremónia a Szózat eléneklésével zárult (ezúttal a lejátszó is összeszedte magát), majd átadták a honosítási okiratot, és elköszöntek tőlünk.
A körülmények ellenére úgy érzem, valami különleges dolog történt az életemben, hiszen a honosítás közel olyan fontos egy ember életében, mint a születés vagy a halál. És persze jólesett az utolsó mondat, amit útravalóul mondtak: „Szívből kívánom, kívánjuk mindannyian, hogy életük ezentúl legyen boldogabb, biztonságosabb, nyugodtabb, adja meg önöknek tehetségük, munkájuk gyümölcsét, és, túl a hivatalos befogadáson, érezzék maguk körül összetartozásunk erejét, szeretetét.”
Lassan húsz éve élek Magyarországon. Hétfőtől teljes joggal mondhatom: magyar vagyok, nem turista.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.