Futólépésben nyit ajtót. Szolidan elegáns. Kedvesen hellyel kínál, a vázában orgonavirág. Nincs árulkodó nyom a lakásban, amely egy idős asszony otthonára emlékeztetne. Illyés Gyula axiómája – az öregség száműzetés egy korból, amely csupa délelőttből állt – nem vonatkozik Gyulányi Eugéniára. Szelleme ragyog, véleményét nem rejti véka alá. Vitalitása nem a képzelet szüleménye, hanem valóság.
Alighanem ő a legidősebb asszony, aki szerepet kapott magyar színpadon.
– Francia író darabjával nyit a Ruttkai Éva Színház – újságolja –, amely végre méltó helyet kapott a Józsefvárosban. A kedvemért beleírtak a darabba egy jelenetet: én vagyok a Halálmadár Kft. tulajdonosa, aki sírva vigadó temetést ajánl az özvegyeknek. Partnereim többek között Géczy Dorottya, Esztergályos Cecília, Detre Annamária, Ábel Anita és Bálint Antónia. A környék közönsége megérdemli, hogy igazi színházi estékhez jusson. A harmincas évek elején Erdélyi Miskának volt „menő” színháza errefelé. Ingyen kaptak a házmesterek színházjegyet, ezért aztán kifüggesztett plakátok csábítottak a kapualjakban a teátrumba. Sokan jöttek ide Hontitól kezdve Ajtay Andorig és Jávor Pálig vendégjátékra.
– Ön mikor játszott utoljára színpadon? – kérdezem.
Nagyot sóhajt:
– Ötvenhét éves koromban, 1972-ben. Státus kellett a kaposvári színház alkoholista, kommunista igazgatójának, engem pedig a Déryné Színházban nyugdíjaztak. „Kevés lesz a pénzem” – panaszkodtam. „Nem baj – mondták –, majd behívunk súgónak.” Ez olyan sértés volt, amelyet nem nyeltem le, és végleg szakítottam a színházzal.
Gyulányi Eugénia bort tölt a poharakba. Nem remeg a keze, nem önti csordultig. Édesapja, Csapó Jenő a Kolozsvári Nemzeti Színház bonvivánja volt, édesanyja, Bátori Elza primadonna ugyanott. Az édesapját azonban nem ismerhette, mert még a születése – 1915. március 15-e – előtt, 1914 novemberében életét vesztette a szerb fronton. A szívébe fúródott egy golyó, amely átszakította a naplóját is. A megmaradt értékes naplót nemrég Gyulányi Eugénia a színészmúzeumnak ajándékozta. Özvegy édesanyját Gyulányi István katonatiszt vette feleségül 1919-ben, és örökbe fogadta a négyéves kislányt, valamint két és fél évvel idősebb Ilona nevű nővérét is. A trianoni békediktátum miatt azonban el kellett hagyniuk Kolozsvárt, mert a nevelőapa nem volt hajlandó felesküdni Romániára. Három hónapig vagonlakók voltak a Józsefvárosban. Gyulányi István később építészmérnöki diplomát szerzett, és a Honvédelmi Minisztérium építési osztályát vezette.
A kisebbik lányt, Eugéniát a biológia és a kémia érdekelte, fel is vették a Pázmány Péter Tudományegyetemre, aztán mégsem ezen a területen kötött ki. Elvégezte a Színművészeti Akadémiát, majd 1937-től egy évig a Nemzeti Színház ösztöndíjasaként kezdte pályáját.
– Minden hónap második keddjén délután négytől este kilencig „fogadónapjuk” volt a Gyulányi lányoknak – emlékezik. – Rengeteg szendvicset csináltunk, saját likőrt főztünk, jöttek a gavallérok, és szólt a gramofon. Táncoltunk. Szabó Sanyival, aki évfolyamtársam volt az akadémián, párjeleneteket adtunk elő. Emellett szavaltunk. Amikor 1957-ben elhagyta az országot, Páger már itthon volt, és marasztalta, de Sanyi nem fogadott szót. Azt akarta, hogy két fia egyetemre járhasson, mert úgy ítélte meg, hogy itthon nem lesz erre lehetőség. Tudniillik ő is úri család gyermeke volt és nagy hazafi. Az egyik testvérét a háborúban veszítette el. Neki azonban szerencséje volt, mert felmentette a Nemzeti Színház, és nem kellett a frontra mennie, mint az én színész férjemnek, Vereczkey Zoltánnak, aki nem játszhatott hat évig. Boldogan öleltük át egymást Sanyival, amikor 1976-ban hazajött, és a Pesti Színházban játszott először.
– Maradjunk még a Nemzeti Színháznál – javaslom. – Kikkel játszott együtt?
– Hosszú a sor. Csak néhány név: Rózsahegyi Kálmánnal, Lehotay Árpáddal, Balázs Samuval, Szörényi Évával és Jávor Pállal. Utóbbi kettő Zilahy Lajos Süt a nap című darabjában volt a főszereplő, én pedig Pengé Juliska, akit hozzá akartak adni Jávorhoz, de ő engem kikosarazott. Energikus férfi volt a magánéletben is. Máig előttem van, hogy mindennap más és más öltözékben jelent meg, de harmonizált egymással az öltöny, az ing, a nyakkendő, a cipő.
Gyulányi Eugénia hatvanegy éve él a Népszínház utcában, az egykori Nemzeti Színház mellett. A tágas lakást beragyogja a fény. A nagy könyvespolcon a világirodalom nagyjai, kiemelt helyen Madách.
– Az ember tragédiája végigkísérte az életemet – kapom a magyarázatot. – Az érettségi tételem Madách volt, pontosabban a nő szerepe Éva figurája alapján. Amikor növendék lettem a színiakadémián, az első statisztaszerepemet is ebben a darabban „alakítottam”. Olyan Tragédiát nem mutathattak be az országban, amelyet én nem láttam. Elmentem most az év elején a szombathelyi Weöres Sándor Színházba is, amely nyitódarabként a Tragédiát tűzte műsorára.
– Gyulányi Eugénia – olvasom egy helyütt, másutt pedig Gyulányi Éva áll a plakátokon. Mi a megfejtés kulcsa?
– Mindkettő én vagyok. Amikor ugyanis a Nemzetibe kerültem, Németh Antal főrendező és igazgató megjegyezte: „Hogyan néz ki, hogy a maga neve Jávoré mellett kilóg a plakátból? Válasszon egy rövidebb keresztnevet! Legyen maga Éva.” Így esett, hogy egy időben Éva lettem… Szörényi Éva is más névvel született. Báró Lers Elvira volt a becsületes neve. Lers – s-sel, írták régebben sch-val is. Neki még a kor legnagyobb színésze, Ódry Árpád volt a keresztapja. „Ilyen névvel nem lehet színpadra lépni” – mondta Ódry. „Hát, a nagyanyám Szörényi…” – jutott eszébe Elvirának. „Szörényi? Jó… de Elvira? Egy idő után elvirágzik, és akkor mindenki azt fogja mondani: »Elvira, Elvira, elvirágzott…« Legyen maga Éva.” 1956-ban a Nemzeti Színház forradalmi bizottságának tagja volt, ezért Szabó Sándorral együtt ő is itt hagyta az országot. De soha nem beszélt a névváltozásról és a bárói rangjáról. Akkor sem, amikor kilencvenedik születésnapján portréfilmet mutatott be róla a Duna televízió. Egész lénye nemes és visszafogott volt. Szerényi Évának is lehetett volna hívni… Apropó, Ódry. Szerénytelenség nélkül állítom, hogy az utolsó élő növendéke vagyok. Az akadémián tudniillik ő tanította a költészettant. Legendásak voltak az előadásai. Azt vallotta, hogy a verset nem szavalni kell, hanem a költő gondolatait tolmácsolni.
Gyulányi Eugénia feláll, és kisvártatva aranyozott törmelékdarabbal jön vissza. Kezembe adja, és a kérdésemet várja. Kiderül, hogy az 1965 márciusában felrobbantott patinás Nemzeti Színház valamelyik páholyának egy kicsiny darabját szorongatom. Tíz forintot adott az egyik katonának, s így jutott az emléktárgyhoz. Akkoriban sokakat vonzottak a Nemzeti sittdarabjai. Ha valaki kiállítást rendezne a színház egykori tárgyaiból, a törmelékekből, alighanem kevés lenne a rendelkezésre álló terem.
Arról beszélgetünk, hogy beceneve is van a művésznőnek: mindenki csak Jencikének hívja. A történet kedves és szomorú: az édesapja mondta a várandós feleségének: „Meg fog születni Jenőnek a fiam.” És március 15-én lánya született. De egy harcias nagynéni kijelentette: „Juszt is Jenő lesz! Eugén.” A görög eredetű Eugén magyar megfelelője ugyanis Jenő. Női párja viszont Eugénia. Kazinczy is erre a névre kereszteltette egyik kislányát.
– A Nemzeti Színház után hogyan alakult az élete?
– Kardos Géza társulatában játszottam Debrecenben, Pécsett, Szegeden és Kassán, a háború után pedig alkalmi fellépésekből éltem. Férjem, Vereczkey Zoltán 1941 és ’45 között katona volt, végül azonban amerikai fogságba esett, ezért aztán megtűrt személyek lettünk a pártállam idején. 1948-ban házasodtunk össze, s rá két évre Békéscsabára szerződtünk, majd Szolnok, Miskolc és újra Szolnok következett. A vidékkel az volt a baj – a megalázó helyzetek mellett –, hogy el voltunk zárva a gyerekünktől. Négyéves volt a fiunk, amikor kijelentette, hogy nem lesz színész, mert a szülők mindig otthagyják a nagyszülőknek a gyereküket. Azért választottuk 1958-ban a Déryné Színházat, mert a próbák mindig Pesten voltak, és csak százötven kilométeres körzetben tájoltunk. Nekem a falusi kis színpad volt a Nemzeti. A színészek szívvel-lélekkel játszottak, a publikum pedig hálás volt a kultúráért. Amikor nyugdíjaztak, ápoltam a család betegeit. Férjem 1981-ben a Nemzeti Színház tagja lett, ami elégtételt jelentett neki.
Férje halála után, 2004-ben Gyulányi Eugénia visszakacsintott a versmondásra. Már iskoláskorában szavalt, az érettségi évében Mécs Lászlóért és Ady Endréért lelkesedett. Állandóan bővítette repertoárját, s amit megtanult fiatalon, őrzi a mai napig. Idős aszszonyként is könnyen tanul. A Ruttkai Éva Színház rendelkező próbáján a színészek még olvasták a szövegeiket, de Gyulányi Eugénia már fejből fújta a magáét. Hívják sokfelé: fellép egyházi létesítményekben, idősek otthonában, a Fészek Klubban. Nemrég egy hungarikum-összejövetelen – Lezsák Sándor kérésére – a Parlamentben szavalta el Ábrányi Emil Erős hit című versét. „Bízom, s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk, / Ki trónusán bírói széket ül!” Istenhívő. Életben tart egy irodalmi társaságot is, az Öregek Akadémiáját, amelynek tagjait minden csütörtökön összekapcsolja a versszeretet a Bem rakpart 6. szám alatti klubszobában. Arra a közhellyel felérő kérdésre, hogy minek köszönheti magas életkorát, azt feleli: jó géneket örökölt, és nem tékozolta el örökségét. A lovaglás kivételével sok sportot űzött, de egyiket sem versenyszerűen. Igazán beteg sohasem volt, leszámítva a combnyaktöréseket.
Feláll, és egy kötetért nyúl. Dánielisz Éva versét mondja:
– „Az marad tiéd, amit másnap adtál, / Csak az a szép, mit másnak megmutattál, / Csak azt tudod, mit másnap tanítottál, / És nem fázol, ha volt kit betakartál.”
– Életfilozófia?
– Igen, de még hozzáteszem a rádió közlekedési balesetben elhunyt riporterének, Szabó Évának két verssorát: „Szerelem, ha párját repülni hagyja, / De ha zuhan, fél szárnyát kölcsönadja…” Ezt üzenem a fiatal házasoknak.
origo.hu
Halálra kínozta rabtársát két férfi egy budapesti börtönben
