A spanyol Néppárt felelőssége

Az államcsőd réme két ok miatt is fenyeget: egyrészt Spanyolország január vége óta a minap újra bekerült az egyik ügynökség, a CMA Datavision rettegett tízes csődklubjába a mentőövvel megsegített görögök, írek és portugálok társaságában. Másrészt kísért a mostanában nagyon elhanyagolt történelmi múlt. A XIX. században az amerikai gyarmatait költséges háborúkban elvesztő királyság nyolcszor jelentett csődöt.

Ne okozz csalódást! – figyelmeztették szavazói a megválasztott spanyol szocialista kormányfőjelöltet, José Luis Rodríguez Zapaterót 2004. március 14-én, első választási győzelme alkalmával. Ő pedig – mi mást is tehetett volna? – engedett a „szelíd erőszaknak” a párt madridi székházának erkélyén. Szaván is fogták, ezért május 22-én a spanyol Néppárt (PP) története egyik legnagyobb győzelmét aratta a helyhatósági és részleges tartományi választásokon. Mariano Rajoy, a 22-én győztes párt elnöke is a madridi pártszékház erkélyén ígérte meg ünnepélyesen a pártra (át)szavazóknak is, hogy nem fogják megbánni, amiért rájuk adták voksukat. Ez az ígéret mostantól súlyos teher, mert ahogy a szocialista szavazók most megtették, a néppártiak is minden bizonnyal szembesíteni fogják ezzel a kijelentésével.
A Néppárt győzelmének mértéke újabb és hasonló arányú győzelmet jósol a jövő évi általános választásokon, mert 1995-ben több mint ötszázalékos előnnyel végzett a szocialista párt (PSOE) előtt, majd a következő évben megnyerte a választásokat. Addigra Felipe González – az egyetlen spanyol kormányfő, aki elmondhatja magáról, hogy négyszeres kormányelnök (1982–1996) – elvesztette minden vonzerejét nagyrészt pártja korrupciós botrányai miatt. Még utolsó kampánya közben is arra emlékeztette a szavazókat, hogy a szocialistáknak összesen húsz évre lenne szükségük, hogy teljesen megváltoztassák az országot. Az Ibériai-félsziget nagyobbik országa éppen 25 éve, 1986. január elsején lépett be Portugáliával együtt az akkori nevén Európai Gazdasági Közösségbe (EGK), így a González-kormány tizenkét korrupciós botránya már egybeesett az európai tagsággal. De az előző szocialista kormányzathoz képest eddig csak pár hónapja, az andalúziai munkanélküli-segélyek ügyében találtak súlyos visszaélésekre utaló nyomokat. Zapatero és kormánya egészen addig viszonylag biztosan tartotta magát, amíg a nyakába nem szakadt a válságok sora 2007. őszétől. A jelzáloghitel-válság csapásai és baljós kilátásai ellenére győzött a 2008-as választásokon, és már nagyon megérezte a következő két próbatételt, az elszabadult költségvetési hiány és a külső adósság válságát. Mindkét válság azzal a veszéllyel fenyegeti a spanyolokat, hogy akárcsak a mentőövre szoruló Portugália esetében, itt is Brüsszel és a piacok veszik át teljesen az ország irányítását.
Zapateróról évek óta köztudott tény, hogy a gazdaság irányítása, megerősítése az egyik gyenge pontja, emiatt négy éve egyre nagyobb kutyaszorítóba került pártjával együtt. Zapatero szociális és liberális programmal nyert, ami egyáltalán nem csoda, hiszen a Spanyol Szocialista Munkáspárt a közvélekedés ellenére már rég nem marxista, mert még 1979-ben, Felipe González főtitkársága elején törölték ezt az ideológiai jelzőt a párt megnevezéséből – Eduard Bernstein szociáldemokrata revizionizmusával egyetemben –, és elfogadták a piacgazdaságot. Ma már több szerző is szociálliberálisnak tekinti a PSOE-t. Zapatero két mandátuma során eddig – másokon kívül – három olyan vitatott törvényt fogadtatott el a parlamentben, amely egyáltalán nem szolgálta a családok békéjét, inkább ártott nekik. 2005-ben engedélyezte a homoszexuálisok házasságát, 2009 karácsonya után tovább könnyítette a művi vetélést, akárcsak a válást. Az utóbbi döntéssel 16 éves korra szállította le a magzatelhajtás engedélyezésének korhatárát, vagyis újabb szavazatokra számít 2012-ben a leendő első szavazó nőktől, mert nem csökken az abortuszok száma. 2007-ben még egy nagyon kényes témához nyúlt, amikor a történelmi emlékezetről szóló törvényben a polgárháború (1936–1939) és a Franco-diktatúra (1939–1975) eddig rendezetlen kérdéseit próbálta lezárni – egyoldalúan.
A legnépszerűbb spanyol regényíró, a hazánkban is kedvelt Arturo Pérez-Reverte ezért is támadta a szocialista kormányt kendőzetlen stílusú nyilatkozatokban. A regényhőseihez hasonlóan szókimondó egykori haditudósító – ma már a spanyol királyi akadémia tagja – egy éve így vonta felelősségre Zapaterót és kormányát: „hogy lehet rászabadítani egy műveletlen és politikailag még mindig végletesen megosztott országra a történelmi igazságszolgáltatás ilyetén formáját? Ez legalább akkora baklövés, mint ha csőre töltött fegyvert adnának egy műveletlen ország összes lakosának a kezébe!” Pérez-Reverte azért is háborgott, mert az iskolákból kikerülő fiatalok nemcsak nem tudnak helyesen írni és beszélni, hanem még büszkék is rá, az iskolákból pedig száműzték a spanyol, de még az egyetemes történelmet is. Talán a törvény elfogadása körüli viharos előzmények miatt már körültekintőbben kezelik a néhai diktátor sírjának ügyét, akit az Elesettek Völgyében épített mauzóleum alatti kriptában temettek el a polgárháború áldozatainak több mint 33 ezer áldozatával együtt. A polgárháborús tömegsírok megnyitása ügyében ugyancsak egyoldalú döntések utáni botrányok miatt ezúttal közös megegyezéssel jelöltek ki tizenhárom szakértőt minden párt jóváhagyásával. Fél éven belül kiderül, hogy a néhai diktátor, Francisco Franco a kriptában marad vagy máshol temetik újra. De akár sikerül kiharcolnia a Néppártnak a most neki kedvező előre hozott választásokat, akár nem, tojástáncot kell járnia ebben a kérdésben is.
A Néppártnak olyan évtizedes visszatérő jelenségre is választ kell találnia, vagy az esetleg idei előre hozott választásig, vagy jövő év márciusáig, amely eddig minden parlamenti választást jellemzett. A Brüsszelből másfél éve majdnem teljesen kényszerpályára állított és már 2004 óta kisebbségben kormányzó szocialisták mindig akkor nyernek, amikor magas a részvételi arány, a Néppárt pedig csak akkor, ha kevesen szavaznak. Tavaly ősszel már tíz százalék fölött járt a PP előnye a szocialisták előtt, amely az idén nemcsak megmaradt, hanem valamivel tovább is nőtt. Ezért Zapatero közölte április elején, hogy jövőre mégsem jelölteti magát, vagyis nem ő méri össze erejét harmadszor is Rajoyjal, hanem belügyminisztere, Alfredo Pérez Rubalcaba. A kormányelnök viszont a múlt vasárnapi eredményekből ítélve nagyon elkésett a döntéssel, bár még igencsak messze van 2012 márciusa. A helyhatósági és tartományi választások korábbi ellenpéldáira hivatkozva maga Rajoy is óvott a túlzott derűlátástól. A május 22-én kialakult eredmények mindenképpen arra utalnak, hogy akárcsak 1995-ben, most is változást akar a csalódott lakosság a jövő évi parlamenti választásokon.
Óriási a Néppárt történelmi felelőssége, hogy olyan hiteles programot dolgozzon ki a következő és még fontosabb megméretésre, amellyel nemcsak a deviza- és jelzáloghitelben eladósodott lakosságot menti meg a következményektől, hanem gyorsan megszabadítja az országot a nagyarányú munkanélküliségtől és a fenyegető államcsődtől is. Az államcsőd réme két ok miatt is fenyeget: egyrészt Spanyolország január vége óta a minap újra bekerült az egyik ügynökség, a CMA Datavision rettegett tízes csődklubjába a mentőövvel megsegített görögök, írek és portugálok társaságában. Másrészt kísért a mostanában nagyon elhanyagolt történelmi múlt. A XIX. században az amerikai gyarmatait költséges háborúkban elvesztő királyság nyolcszor jelentett csődöt. És a legtöbb csőd után súlyos politikai és/vagy gazdasági megpróbáltatások következtek.