Jacques Attali világkormányt akar

Súlyos baj lehet a nemzetek feletti integrációval, ha támogatói naponta érzik szükségességét, hogy hangoztassák annak előnyeit. Csak nem attól tartanak, hogy azok nem beszélnek magukért?
Tény ugyanakkor, hogy való világunkban egyszerre figyelhető meg két folyamat. A felülről irányított integrálódási törekvéssel szemben nem kap hangot és teret az emberek azon természetes ösztönének és alapvető vágyának kifejeződése, hogy az egy etnikumhoz tartozók minél inkább egymás között és egymással éljenek. Valamiért elmarad annak bemutatása is, hogy ez utóbbi nem is akármilyen sikert könyvelhet el magának. Holott elég, ha ránézünk kontinensünk 1990-es atlaszára és a maira. Vajon melyik hasonlít sokkal jobban a több száz évvel ezelőtti térképekre? Hol vannak ma már a népek feje fölött létrehozott mesterséges képződmények, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia? Sehol, de van Horvátország, Szerbia, Szlovénia, Montenegró, Macedónia, sőt Koszovó, és ha megkérdeznék Bosznia-Hercegovina lakóit, belőle vélhetően kiválna a Republika Srpska. Az egykori Szovjetunió helyén pedig megannyi, többé-kevésbé nemzetállam született úgy, hogy etnikai feszültségek pontosan ott alakultak ki, ahol az ország határai nem fedik le az etnikai határokat.
A francia Jacques Attalinak azonban világkormány kell, mint most megjelent Ki kormányozza holnap a világot? című vaskos könyvének címe is hirdeti.
A világszerte ismert, mintegy ötven kötetet megjelentetett, közgazdász végzettségű Attali volt a londoni Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank első elnöke, miután 1981 és 1991 között a francia szocialista Francois Mitterrand elnök tanácsadójaként szolgált. Később szembefordult Mitterrand-nal, mert kiderült róla, hogy a II. világháború idején a németbarát Vichy-kormányban középszintű funkcionárius volt.
Attali néhány hete megjelent könyvében felteszi a kérdést, ki kormányozza holnap a világot. Válaszában kifejti azt a meggyőződését, hogy az emberiség egy nap ráébred: a világot olyan demokratikus kormánynak kell irányítania, amely felülemelkedik a leghatalmasabb nemzetek érdekei fölött, és az egész emberiség legjobb érdekében irányítja földünket.
Annyi biztos: a szerző nem végez félmunkát. Szinte meghökkentő önbizalommal, a legapróbb részletekig menően rajzol fel nemcsak egy világkormányzatot, de azt is, hogy milyen adókból kellene működtetni, és hogy milyen módon kellene megválasztani.
Az Attali-modellel az egyik alapvető baj az, hogy kételkedünk az erősebb kutyák egyenlőségre szoríthatóságában. Vajon mikor adná fel az Egyesült Államok jelenlegi vétóját az ENSZ Biztonsági Tanácsában, amit közismerten gyakran vet be szinte az egész világgal szemben? A másik kifogás, amely főként a tőlünk keletre fekvő országokban vetődhet fel az Attali-féle „demokratikus” világkormányzattal szemben: maga a demokrácia mint egyedül üdvözítő modell kérdésessége. Vajon elhiszik-e az oroszok, hogy a nyugati demokráciamodellel operáló Jelcin volt orosz elnök hozott volna olyan jólétet és nemzetközi tekintélyt Oroszországnak, mint Putyin tekintélyuralmi rendszere? Vajon kiemelte volna-e Kína százmillióit a szegénységből egy Gyurcsány–Bajnai–Bokros-féle neoliberális ideológiára épült „demokratikus” pekingi vezetés a mostani diktatórikus helyett, amikor bankjai rogyadoznak a valutatartalékoktól, miközben Amerika deficitjét finanszírozzák?
A javasolt modellel harmadik alapvető bajunk az azonosságtudat kérdése. Vajon a valóságban – és nem egy Klubrádió-féle neoliberális művi álomvilágban – egy argentinnak vagy marokkóinak kérdésére, „ön honnan való?”, válaszol-e egy magyar, norvég, török vagy skót azzal, hogy „európai vagyok”? Eszébe sem jut. Még kevésbé az, hogy „világpolgárként” mutassa be magát.
Sőt. Az eddig túlzásba vitt integráció is sokakat zavar. Nem kicsit. Nagyon. Hogy egy Magyarország történelmét nem ismerő strasbourgi bíróság mondja meg nekünk, Magyarországon melyik önkényuralmi jelvény viselése van rendben és melyik nincs, a társadalom többségének elfogadhatatlan. Csakhogy nem kérdezik meg azokat a nemzeteket, amelyekre e nemzetek fölötti szervek döntéseit rákényszerítik.
De mielőtt Attali belelovalná magát vágyai további kiélésébe, javasoljuk, ragadjon meg annál a rögvalóságnál, amely az Egyesült Államokat viszszatartja a Nemzetközi Büntetőbíróságról vagy a taposóaknákról szóló nemzetközi egyezmény aláírásától. Ha Attali ennek okát megérti, belátja, nemcsak a világ közvéleményének kételkedő – tehát nagyobbik, tapasztaltabb és egészségesebb – része tiltakozna egy demokratikusnak, reprezentatívnak és egalitáriusnak meghirdetett világkormány ellen, de ha az valóban ilyen lenne, azt a világ legerősebb hatalma is foggal-körömmel ellenezné. És akkor az amerikai–kínai érdekek összehangolásának lehetetlenségéről még egy szót sem ejtettünk.