Kaktuszföld

Kinek aranykalitka-betegség, kinek mindennapos bizonyítási kényszer a tudományos kutatás az unió kebelén. Méghozzá politikai döntéseket támogató tudományról van szó, amelynek vérre menőek a tétjei. Különösen abban a fejlesztési versenyfutásban, amelyben kontinensünk erőteljesen lemaradni látszik. Uniós elnökségünk búcsúzása alkalmából hazánkból delegált szakembereket faggattunk egy szigorúan őrzött észak-olaszországi tudományos intézetben.

Repülő sziget
A klímaváltozással és a légszennyezéssel foglalkozó Alföldy Bálint nem tudott jelen lenni a beszélgetésen, ezért megkértük, vesse papírra gondolatait:
„Mióta Isprában élek, illetve egy uniós intézetben dolgozom, kicsit úgy érzem, mintha Swift repülő szigetén utaznék. Itt az ember hajlamossá válhat arra, hogy elszakadjon a realitásoktól. Itt úgy tűnhet, hogy a világ alapvetően jól működik, jó irányba halad. Persze vannak problémák, mint amilyen a klímaváltozás is, de azért vagyunk itt, hogy ezt megoldjuk. Modellszámítások alapján olyan forgatókönyveket készítünk, amelyek biztosítják a gazdasági növekedés fenntarthatóságát. Ezeket a forgatókönyveket megfelelő bizottságok politikai szempontból mérlegelik, és kiválasztják a legmegfelelőbbet. Mindenki megnyugodhat, a Föld megmenekült.
Kissé karikírozva így fest ez az idealisztikus kép. Az itt dolgozó kutatóknak érthetően jó érzés arra gondolni, hogy munkájukkal politikai döntéseket alapoznak meg, és így hozzájárulnak a világban zajló káros folyamatok korrekciójához. A szkeptikusabbak valószínűleg átlátják, hogy a politika nem ilyen idealisztikus módon működik. A döntéseket sokkal inkább lobbiérdekek, illetve egyéni ambíciók mentén hozzák, mintsem tudományos alapon.
És amíg egy kutató mérési adatait elemezve vagy modellszámításai eredményét értékelve őszinte aggodalmat érezhet az „élő bolygó” túlélési esélyeit illetően, addig egy politikusnak a klímaváltozás nem más, mint egy dorong, amelyet az ellenérdekelt lobbival szemben forgathat.
Mióta itt dolgozom, a klímaváltozás problémáját egyre kevésbé látom csupán légszennyezési vagy környezeti kérdésnek. Sokkal összetettebb dologról van szó. Képletesen úgy is felfoghatjuk a felmelegedést, hogy a Földnek láza van, hogy megszabaduljon ezektől a mihaszna, kapzsi, kártékony bacilusoktól, amelyek mi vagyunk. A világ nyilvánvalóan beteg, nagyon beteg. Nemcsak a természet pusztul, de mintha az emberek is megbolondultak volna. Egyre éleződnek a társadalmi ellentétek, nőnek a gazdasági, kulturális, etnikai, vallási feszültségek, fogy a türelem és a szolidaritás. Mi itt, a repülő szigeten, és ezen már Európát, illetve az egész úgynevezett nyugati világot értem, könnyen elfeledkezünk arról, hogy a világ nagyobbik, sőt egyre növekvő és egyre éhesebb részének egészen más jellegű, alapvető létfenntartási problémái vannak.
Az intézetnek is, ahol most dolgozom, ez a neve: Környezetvédelem és Fenntarthatóság Intézete. A fenntarthatóság ma az egyik kulcsfogalom az európai, nyugati politikai retorikában. A fenntartható gazdálkodás szükségességének felismerése valóban jelentős eredmény, és üdvös lenne, ha leváltaná azt a rablógazdálkodást, amelyet jelenleg az emberiség folytat. Ugyanakkor sokszor úgy érzem, hogy a fenntarthatóság csupán a jelenlegi pénzügyi-hatalmi elit túlélési stratégiája, hogy hogyan tudják megőrizni vezető szerepüket és privilégiumaikat. Ehhez megnyerik a jóléti társadalmak opportunista tömegeit is, akik kényelmüket, megszerzett életszínvonalukat féltik. Mert mindenki úgy akar fenntarthatóan gazdálkodni, hogy közben véletlenül se kelljen a termelést csökkenteni és a fogyasztást visszafogni. A fejlett ipari országok megveszik a gazdaságilag tönkretett, kiszolgáltatott országok szén-dioxid-kvótáját. Ez tulajdonképpen olyan könyvelési trükk, amely megengedi nekik, hogy változatlan ütemben termeljenek, polgárainak pedig, hogy változatlan intenzitással fogyasszanak tovább. Mindez persze a fenntarthatóság jegyében zajlik, ám megkérdezhetnénk egy napi egy dollárból élő, tíz gyereket nevelő harmadik világbeli családfőt, akinek a mindennapi élelem és ivóvíz megszerzése is probléma, mennyire van elkötelezve a jelenlegi helyzet fenntartásában.
Ha letekintünk repülő szigetünkről, fel kell ismerni, hogy ez a világ, mérgező levegőjével és vizeivel, a végletekig kiélezett társadalmi és gazdasági ellentéteivel, nyilvánvalóan pusztulásra van ítélve. Hogy klímaváltozás pusztítja-e el, harmadik világháború vagy valamilyen szuperbaktérium támadása, a végkifejletet tekintve mindegy. Nem működhet ugyanis fenntarthatóan egy olyan világ, ahol az emberek többségének az élelmiszer és az ivóvíz megszerzése is probléma, míg a maradék fölösleges javakban dúskál. Az egyik oldalon ott az ínség, az alapvető létfeltételek hiánya, míg a másikon méregdrága reklámkampányokkal próbálnak meg eladni szükségtelen és fölösleges dolgokat. Itt fönt, Lapután szelektíven gyűjtjük a hulladékot, míg lent, Balnibarbiban mérgező üzemekben éhbérért dolgozó rabszolgák gyakorlatilag újratermelik a szemetet. Közben azok a pénzügyi-politikai körök gazdagodnak, amelyek a fenntarthatóság álszent hangoztatása mellett valójában a status quo konzerválásában érdekeltek.
Miközben látni kell, hogy a Föld, amelyen élünk, gondoskodó bolygó. A napfény energiájával a növények cukrot, olajat és fehérjét állítanak elő levegőből és vízből. A növényeket állatok legelik le, és zsírt, fehérjét állítanak elő szervezetükben. A napfény párologtatja az óceánok vizét, a pára a magasban lecsapódik, és az iható édesvíz visszahull a földre. Mi más kell még?”

Fenntartható fejlődés, biztonság és szabadság, szolidaritás és felelősségteljes erőforrás-gazdálkodás, tudásintenzív társadalom – nagyjából ezek a szép és magabiztos Európa ideális körvonalai, amelyek mind arról a történelmi tapasztalatról tanúskodnak, hogy kontinensünk sohasem volt rest szép és magabiztos jelszavakat gyártani, ha a helyzet éppen úgy kívánta. Lelassulás, lemaradás, visszaszorulás, toporgás – fenntarthatatlan fejlődés. Ezek pedig azok a kifejezések, amelyekkel a kontinens erőteljesebb valóságérzékű fele jellemzi az Európai Uniót, ha gazdasági, tudományos és társadalmi lehetőségeiről kíván számot vetni a válság éveiben. „Az uniót 2010-re a legversenyképesebb és legdinamikusabban tudásvezérelt gazdasággá teszik, állapodtak meg a tagországok 2000 márciusában. Ám egy évtized távlatából jól látszik: messze vagyunk ettől. Európa még mindig Japán és az USA mögött kullog, míg Kína, India és más országok sebesen fölzárkóznak” – von keserű mérleget Patrick Cunningham professzor, az ír kormány tudományos főtanácsadója az isprai kutatóintézet legutóbbi hírlevelében.
Hogy az eszmék mögött ne működésképtelen utópiák bontakozzanak ki, és hogy a nyugati világ történelmi alapjait alkotó „vén” Európa visszanyerje pozícióját a sok ifjú és megtörhetetlen lendületű gazdaság gyilkos versenyében, miközben e versenyfutásban nem teszi lakhatatlanná a Föld nevű bolygó rá eső részét – nos, e kihívást igyekszik kezelni az észak-olaszországi Lago Maggiore partján fekvő kutatóintézet. Az öt nyugat-európai városban tevékenykedő JRC (Joint Research Centre, Közös Kutatóintézet) isprai részlege festői tájban: a svájci Alpok előterében, mégis termékeny mediterrán klímában, hatalmas, buja kertű villák gyűrűjében keresi a megoldást többek között olyasféle problémákra, mint a termőterületek sivatagosodása, a mezőgazdasági termések előrejelezhetősége, a földminőség mérése, a klímaváltozás és a katasztrófavédelem, az informatikai és költségvetési csalások elleni védekezés vagy a kritikus infrastruktúrák megóvása. Mindezekben a kutatásokban – amelyek elsődleges célja a „független tudományos és technikai” háttértámogatás az Európai Bizottság döntéseihez, illetve az EU-szakpolitikák végrehajtásához és „monitoringjához” – a kontinens szellemi krémje vesz részt, köztük több mint két tucat magyar szakember.

*

Az isprai magyarok meghívására lehetőségünk adódott többek között arra is, hogy bekukkantsunk a „tudásközpontú” Európa boszorkánykonyhájába. A katonai szigorral őrzött kutatóintézet szomszédságában fekvő klubban Borsos Ferenc közgazdásszal, Ivits Éva térinformatikussal és Tóth Gergellyel, az EU földminősítési kutatásainak vezetőjével váltottunk szót többek között arról, hogyan érzékelték a féléves magyar uniós elnökséget; mit keres egy óriási Rubik-kocka az intézet parkjában; meg hogy elkerülhető-e a klímaváltozással bekövetkező apokalipszis. Magyar tudósnak lenni az unió szuperszervezetében – beszélgetés töredékekben.

A JRC isprai részlegénél az a szokás járja, hogy az aktuálisan uniós elnökséget adó ország féléves kulturális-tudományos programsorozatot szervez. A magyar szemeszter során – amelyet éppen ma 18 órától búcsúztatnak a közeli Laveno városkában magyar népzenével, tánccal, Rubik-kocka-bajnoksággal, hazai borokkal és lakomával – volt többek között biotechnológiai tudományos nap, lánc nélküli bicikli bemutatása, amely nagy népszerűségnek örvendett; egy igazi hungarikum: gombfocibajnokság, amely viszont olyannyira hungarikum, hogy magyarokon kívül mást nemigen érdekelt; hatalmas Rubik-kocka került az intézet parkjába a szemeszter emblémájaként; s a Liszt-évad kapcsán két koncertet is adott az Erkel Ferenc vegyes kar – tudjuk meg Borsos Ferenctől, a magyar szemeszter egyik motorjától. Mindebbe igyekeztek bekapcsolni ide házasodott honfitársainkat is. Amikor a magyar bemutatkozás fogadtatásáról érdeklődünk az isprai magyar kutatók körében, homlokráncolva ismerik el, hogy a nyugati országok sokkal jobbak az önmarketingben, minekünk ez nehezebben megy, mert egyszerűen kevesebb kockázatot vállalunk. Mint mondják, előttünk a belgák rengeteg rendezvénnyel rukkoltak elő, amelyekből látszott, hogy náluk jóval erősebbek a civil szerveződések, jobban tudják, hogyan kell külső segítség nélkül fellépni. Utánunk jönnek a lengyelek, akiktől ismét erős „produkció” várható. Mindenesetre tény, hogy elnökségünk idején Isprában is jelentősen megnőtt az érdeklődés Magyarország iránt – jó és sajnos rossz értelemben egyaránt.

Ivits Éva: Ha összehasonlítunk egy német, egy holland és egy magyar szakértőt a JRC kutatóközpont környezetében, a magyar sokkal kevésbé biztos magában, mint nyugati kollégái – ami nagy gond. A nyugatiakban olyan nemzeti összetartozás él, amely belőlünk hiányzik.
Magyar Nemzet: Ez azt is jelenti, hogy német meg holland kutatókolónia van Isprában, míg magyar nincsen?
Ivits Éva: Igen, azt is.
Borsos Ferenc: Magyar kolónia létezik, csak nem akkora önbizalommal…
Tóth Gergely: Kevesen vagyunk, ez is ok lehet: családtagokkal együtt ha harmincan.
Ivits Éva: Mentalitásban, kultúrában vannak nagy különbségek, ami talán múltunkból is adódik.
Tóth Gergely: Ennek a kérdésnek akad anyagi vetülete is: a már húsz évvel ezelőtt is gazdag tagországok tudományos képviselői most is csak úgy duzzadnak az öntudattól, és nyomatékosabb tagjai a közösségnek.
Magyar Nemzet: És a románok?
Borsos Ferenc: Bizony ők is!
Ivits Éva: Én úgy látom, hogy a románoknak mindig nagyszerű kapcsolatuk volt a franciákkal, ami talán nyelvük hasonlóságából ered. Minden nép nyelvében annak kultúrája mutatkozik meg, és a magyaroké minden környezőtől különbözik. Öt nyelvet beszélek, s állíthatom: olyan kifejezéseink vannak, amelyek a másik négy nyelvre lefordíthatatlanok. Egy francia és egy román vagy egy német és egy angol kutató már a nyelvük miatt is közel egy hullámhosszon van. Nekünk viszont bele kell gondolnunk magunkat a másik nyelvbe. Ez az egyedül állás pedig ahelyett, hogy tartást és nemzeti öntudatot adna, kisebbségi érzést szül.
Borsos Ferenc: Akkor ennek a finnekre is igaznak kellene lennie…
Tóth Gergely: Tavaly a finn igazgatóhelyettes aszszony így kezdte bemutatkozását: „Én finn vagyok, tehát szeretek mindent pontosan és átláthatóan kezelni.”
Ivits Éva: Nos, egy magyar nemzeti tulajdonságokra hivatkozva soha nem kezdené a bemutatkozását!

Az Európai Unió háttérszervezeteit – amelyek elvben a politikai döntések szakszerű és tárgyilagos alapjait teremtik meg, s látják el pontos információkkal a döntéshozókat – szokás vádolni lomhasággal és tehetetlenséggel, irgalmatlan bürokráciával, a „közösség” érdekeit felülíró, kéz kezet mos alapon működtetett nemzeti vagy egyéb csoportérdekek titokzatos érvényesítésével. Ezt a jóhiszemű EU-optimisták gyermekbetegségnek tartják, amelyet hamarosan kinő ez a szövetség. Nyomasztó kérdés azonban, miképpen lehet legalább meggátolni, hogy a „közöset” az erős franciák vagy a németek diktálják, s elérni, hogy az konszenzus alapján jöjjön létre, a kisebb tagállamok hangjának, innovációinak, érdekrendjének érvényesítésével is, nem pedig azok zokszó nélküli eltaposásával. A fékek és az ellensúlyok kérdése ez – illetve az összhangé és a hálózatépítésé. Borsos Ferenc közgazdászt, informatikust, az Állami Számvevőszék munkatársát e célból küldte Magyarország Isprába, a JRC Állampolgárok Védelme és Biztonsága Intézetébe (IPSC) nemzeti szakértőként.
Borsos Ferenc: Az igazságtalan helyzetek elkerülésére az unió igyekszik felosztani a feladatokat a részt vevő nemzetek arányában. Persze vannak országok, amelyek pontosan tudják, melyek az érdekeik, és ezt rendkívül következetesen képviselik, de vannak olyanok is, amelyek kevésbé. Mindenesetre addig nem lehet hatékonyan együttműködni, amíg a tagállamok nem értenek egyet abban, hogy szükség van közös irányításra. Amíg nincs közös kontroll bizonyos irányelvekben, addig bekövetkezhet olyan, mint a görög csődközeli helyzet volt. A közös irányítás olyan együttműködési hálózatokkal is elősegíthető, amilyenek kialakítására delegált engem Magyarország. E hálózat lényege, hogy a tagállamok minél könnyebben és olcsóbban juthassanak hozzá olyan biztonsági megoldásokhoz, amelyek a kritikus infrastruktúra védelmét segítik.
Magyar Nemzet: Mit értsünk kritikus infrastruktúrán?
Borsos Ferenc: Leegyszerűsítve az a kritikus infrastruktúra, amely egy ország működéséhez elengedhetetlenül szükséges. Manapság, ha megkérdezzük az embereket, mi a véleményük a biztonságról, elsősorban nem arra gondolnak, hogy megtámadja őket valamelyik szomszédos ország, hanem arra, hogy legyen áram, víz, ne öntse el településüket például a vörösiszap. Hogy működjenek a telekommunikációs hálózatok, az informatikai rendszerek, hiszen a közigazgatásnak vagy a magánszektornak már alig van olyan intézménye, amely ezek nélkül moccanni tudna. Ezen infrastruktúrák pontos működését kell biztosítani. A régi típusú szemlélet szerint akkor reagáltunk, ha bekövetkezett valami. Ami tipikus katasztrófavédelmi hozzáállás.
Magyar Nemzet: Azaz a jelen uniós védelmi stratégia nem esemény utáni…
Borsos Ferenc: Komoly erőforrásokat kell fektetni a prevencióba. Másik fontos szempont, hogy a biztonság drága mulatság. A leggazdagabb országok is megértették, hogy ők sem képesek mindent egyedül kitalálni. Ugyanakkor a nagy rendszerek már össze vannak kötve. Például egy áramszünet láncreakciót indíthat el, amint nemrégiben fél Nyugat-Európát is sötétségbe borította.
Magyar Nemzet: Mindez számunkra túl általános és megfoghatatlan. Együtt kell működni, mert az együttműködés hatékonyabb a magányos árnyékboksznál… Titokként kell kezelnie a védelmi technikákat?
Borsos Ferenc: Mi nem a megoldásokat fejlesztjük ki, hanem megpróbáljuk az együttműködés kereteit megteremteni, hogy egyáltalán hajlandóak legyenek információt cserélni az országok. Biztonsági termékekről van szó, mindenki óvatos, miféle információt ad ki, például hogy miféle kísérleteket végeztek robbanóanyaggal, és azoknak milyen volt a hatásuk. Ha ez az adat terroristák kezébe jut, veszélyes lehet. Ugyanakkor jó lenne, ha ugyanazt a kísérletet nem kellene elvégeznie mind a huszonhét országnak pusztán annak érdekében, hogy európai szinten tudjuk növelni a biztonságot.
Magyar Nemzet: Mit tesz az, hogy az „együttműködés kereteit megteremteni”? Önök valójában kommunikációs szakemberek? Összehangolók?
Borsos Ferenc: Igen. Szervezési munkát végzünk: miképpen lehetne olyan fórumokat teremteni, amelyek elősegíthetik az információcserét. Nyilván hosszú folyamat lesz. És nemcsak biztonsági érdekek harmonizálásáról van szó, hanem gazdaságiakról is, hiszen például a németek a német termékeket szeretnék előtérbe nyomni, az angolok az angolokat. Első lépésként mindenesetre adatbázist állítunk össze arról, milyen biztonsági megoldásokkal foglalkozó intézetek, laboratóriumok működnek Európában. Ezt az adatbázist aztán odaadjuk a tagállamoknak és az Európai Bizottságnak, hogy lássák, melyek azok a képességek, amelyekkel Európa rendelkezik, és melyek azok, amelyeket még fejleszteni kell. Sok EU-országnak például kevés kutatási tapasztalata van a vízvédelemről, Magyarországnak viszont annál több.
Magyar Nemzet: Említette, hogy komoly gazdasági érdekrendszer és ehhez kapcsolódó lobbitevékenység jelenik meg a biztonságtechnikai eszközök meghatározásakor. Ezt mennyire lehet összhangba hozni a valós összeurópai érdekekkel?
Borsos Ferenc: Véleményem szerint egyik fő feladatunk olyan rendszer kialakítása, amely önszabályozó módon kizárja, hogy egyes nemzeti érdekek irányába mozdulhasson el az efféle kezdeményezés. Tehát olyan jóváhagyási mechanizmusokat kell beépíteni az együttműködésbe, amelyekben részt tudnak venni a kisebb meg az erősebb államok is, és amelyekbe mindenki megfelelően bele tud szólni.
Magyar Nemzet: Az uniós szervezeteket gyakran kritizálják önigazoló, elképesztő költségeket felemésztő bürokráciájuk miatt. Amiről ön most beszámolt, az nem ezt a vízfejet duzzasztja?
Borsos Ferenc: A tapasztalat most még azt mutatja, hogy minderre szükség van. A kis országok talán nehezebben tudnák képviselni elképzeléseiket, ha nem lennének ezek a fékek a rendszerben. De tény, hogy Európa versenyképességét akadályozza, főként az USA-val meg az ázsiai országokkal szemben, hogy nálunk nagyon sok különböző érdeket kell összehangolni.

A keszthelyi lokálpatrióta, a feleségével és két kisgyerekével Isprában élő Tóth Gergely a talajtan és a talajvédelem szakterületén elsősorban a föld termékenységi és környezeti aspektusait vizsgálja, azt kutatva, mekkora terméshozam várható a kontinens különböző régióiban. 2009-ben Európa-szerte mintegy huszonkétezer helyen vettek talajmintát, amelyeket magyarországi laboratóriumban elemeznek, az adatokat később mezőgazdasági és környezetvédelmi célokra használva fel. Ám Tóth Gergely nem csupán az EU földminősítési kutatásainak vezetője, hanem az unió és Kína közös földhasználati bizottságának európai koordinátora is. Így lehetősége adódik az ázsiai és európai versenyképesség, valamint bürokratikus hálózat összehasonlítására.
Tóth Gergely: Öt évvel ezelőtt Kínában jártam EU-s delegáció tagjaként. Megfogalmazódott, hogy állandó fórumot kellene létrehozni, amelyen az uniós és a kínai szakemberek időről időre összeülve egyeztetik azokat az adatokat, elgondolásokat, módszereket, amelyek a föld mint természeti erőforrás minőségét, mennyiségét fölmérik, értékelik. A kínaiakkal elmentünk az ottani legnagyobb tudományt finanszírozó szervezethez, ahol egy osztályvezetői beosztású ember azt mondta: nagyszerű ötlet, ad rá pénzt, mennyi kell? Abban a pillanatban megszületett a döntés, megvolt a kompetencia – mi, európaiak összenéztük: mi hogyan fogjuk ezt tető alá hozni? Először beszámolót kell írni, majd fölterjeszteni feletteseinknek. Ennek bele kellene kerülnie valamilyen többéves munkatervbe, amelynek a jóváhagyása nem itt történik meg, hanem először is Brüszszellel, ám nemcsak a JRC brüsszeli központjával, hanem az összes többi főigazgatósággal egyeztetve. Nyolcvan-száz kör és másfél-két év, mire ugyanaz a döntés megszülethet Európában, mint amelyet Kínában öt másodperc alatt meghoztak.
Borsos Ferenc: Ugyanilyen történetet hallottam egy kollégától, aki nukleáris területen dolgozik együtt az amerikaiakkal. Volt egy nagyszerű ötletük, az amerikaiaknak tetszett, két hét alatt el is döntötték, hogy megvalósítják – ugyanez az EU-ban minimum egy- vagy kétéves mechanizmus. Viszont azt is látni kell, hogy az unió gyökeresen más történelmi hagyományú, mint mondjuk az Egyesült Államok vagy Kína.
Magyar Nemzet: Az USA döntési mechanizmusa kevésbé demokratikus?
Borsos Ferenc: Ott egyetlen országról van szó, méghozzá több száz éve, itt pedig még fél évszázada is egymással háborúzó államokról. Természetesen az a célunk, hogy versenyképesek legyünk a világgal, de mindenekelőtt magunkat kellene rendbe rakni. Számomra meglepő volt, amikor idekerültem, hogy egyeztetés mindenekfölött! Sokszor még a hatékonyság fölött is. De ma már látom ennek a logikáját is. Hogyha átnyomunk egy döntést, amely mögött nincs ott a többi tagország, vagy csak gyönge a támogatottsága, akkor hiába hatékony: egyszerűen nem tudjuk azt az együttműködést megteremteni, amelyre hosszú távon égető szükség van. Sem Franciaország, sem Németország nem annyira erős önmagában, hogy Kínával vagy az Egyesült Államokkal felvegye a versenyt.
Tóth Gergely: Megkérdőjelezném, hogy a politikai döntések föltétlenül a hosszú távú hatékonyság érdekében születnek – de ez már túlmegy a kompetenciámon. Gyakran hallani folyosói pletykákat, hogy számos döntés csereügylet következménye. Gyakran olyan híreket hoz a nemzetközi sajtó: ha egy tagállam beáll valami mögé, az nem biztos, hogy azért van, mert lényegesnek tartják a kérdést, hanem mert más területen fontos eredményt szeretnének elérni – ezért elcserélik e döntést másikra. Vonatkozhat ez bizonyos környezetvédelmi szabályozásra is. Persze sokféle oka lehet a konszenzus hiányának. A talajvédelmi direktíva tervezetét például az Európai Parlament hiába támogatta, a tagországok blokkoló kisebbsége nem engedi, hogy ennek megvalósítása, illetve monitorozása jogszabályba kerüljön. Az okok sokfélék lehetnek: az elvi magyarázatok mellett politikai és gyakorlati szempontok, többek között csereügyletek is érvényesülhetnek. A tudományos alapok kidolgozásában részt vevő kutatóként és a környezetért aggódó emberként ezeket nem könnyű elfogadni.
Borsos Ferenc: Egy nemzeten belül is vannak ilyen csereüzletek.
Tóth Gergely: De hogy pontosan mi Európa hosszú távú érdeke, én éppenséggel azt nem mindig látom.
Borsos Ferenc: Ugyan, ez nem uniós probléma, egyszerűen csak a bürokrácia problémája. Történelmi léptékekben az unió friss jelenség, legfőképpen az, hogy huszonhét ország próbál együttműködni, és olyan adminisztrációs rendszert kialakítani – például a közbeszerzés is ilyen –, amely mindenkinek megfelelő. Nyilván sok kompromiszszummal teremtik meg ezt a rendszert, tele fékekkel – mert ez az ára annak, hogy legyen közös platform. Ám mindez természetesen buktatókkal is jár. Idővel szerintem kikerülnek a rendszerből e rossz fékek. Persze fékre mindig szükség van.
Magyar Nemzet: De e fékrendszer működésének nem az a lényege, hogy a huszonhetek elfojtsák saját nemzeti érdekeiket? Legalábbis a kisebb súlyúak, mint például mi?
Borsos Ferenc: Ez is a lényege, ám e huszonhét ország igen különböző kultúrával rendelkezik. Elég, ha csak a jogrendszert nézzük, például az angolszász vagy a német eltérését. Kínában valószínűleg nincs ilyen probléma. Az USA-ban sincs.
Magyar Nemzet: Ennek ellenére lát reményt működőképes unióra?
Borsos Ferenc: Én optimista és lelkes vagyok, mert másképpen nem lehet haladni. Persze a problémákat látni kell. De az euró gondolata is ilyen elképzelésből csírázott ki, s mindenki tudta, hogy nagyon merész vállalkozás. Sőt annak ellenére is bevezették a közös pénzt, hogy nem volt közös gazdaságpolitika. Tudták, hogy hihetetlenül veszélyes, amit Görög- és több más ország problémája igazolt is. De sokkal fontosabb volt, hogy együttműködést alakítsunk ki, amely ki fogja kényszeríteni a közös gazdaságpolitikát is. Ez hatékonyabbnak látszott, mint hogy évtizedeken át egyeztessünk, válasszunk közös pénzügyminisztert, és utána vezessük be az eurót. Akkor valószínűleg soha nem lett volna közös pénzneme Európának.

A távérzékeléssel, a szatellitképek kiértékelésének módszertanával foglalkozó Ivits Éva tizennégy éve eszi a külföldön kutató magyarok kenyerét, tehát, ha úgy tetszik, részese a haza szellemi erőket nyugatra pumpáló agyelszívásnak. Jóllehet édesanyjának annak idején el kellett adnia a zongorát és elzálogosítania a házukat, hogy lányának repülőjegyet vehessen külföldi tanulmányútjához. Éva sajnálja az agyelszívást, szeretett volna otthon doktorálni, de mint mondja, az unokaöcsöknek ösztöndíjakat osztogató Gizi nénik miatt erre nem volt lehetősége. Ma már más szemszögből és távlatokból szemléli a magyar tudósok és tudomány uniós helyzetét. Mindeközben a lélegzetelállító távlatokat: az űrfelvételeket böngészi kollégáival, a világ sivatagosodási atlaszának megalkotásán fáradozva. Biodiverzitás (biológiai sokféleség), globális klímaváltozás és sivatagosodás – ezek Ivits Éva szakterületének alapszavai: a Föld „vegetációborítottságának” átalakulását megfigyelve igyekeznek olyan mérési szempontokat, jelzőket kifejleszteni, amelyekkel körvonalazható és modellezhető a földfelszín káros átformálódása. Úgy véli, mindez azért roppant fontos, mert a JRC, a Közös Kutatóközpont egyik alapértelme a politika és a döntéshozók támogatása.
Magyar Nemzet: Másként szólva: a megfelelés az Európai Bizottság megrendelői igényeinek.
Ivits Éva: Így van. Ha bevezetnek egy új törvényt, amelynek eleget kell tenniük a tagoknak, az a kérdés, hogy az érintettek betartják-e, vagy sem; illetve hogy ennek van-e pozitív hatása a természetre, vagy sem. Megfigyelési eszközeinkkel mi ezt a folyamatot is támogatni próbáljuk.
Magyar Nemzet: Engedjen meg egy naiv kérdést: az úgynevezett tudományos függetlenségüket, az objektivitás eszméjét nem korlátozza némiképpen, hogy ha nem is föltétlenül a politikusok, a döntéshozók szolgálatában, de mégiscsak az ő árnyékukban állnak?
Ivits Éva: Igen is, meg nem is. Az én helyzetem szerencsés, mert nem vagyok szerződéssel alkalmazott, tehát nem vagyok az Európai Unió tisztségviselője.
Magyar Nemzet: Mindhármuk tudományterülete rendkívül fontos a Föld jövője szempontjából is. Tapasztalják-e, hogy munkájuknak kézzelfogható eredménye van? Hogy amit önök kutatnak, eredményeket, veszélyforrásokat felmutatnak, az bekerül valamilyen törvénybe, határozatba, megjelenik valamelyik döntésben szempontként vagy ultima ratióként, végső érvként?
Ivits Éva: Én ezt kevésbé érzékelem, mert a mi munkánk globális, nem korlátozódik az unióra. Mondok inkább egy példát a szakterületemről: a Natura 2000 területek természetvédelem alatt állnak, zöld folyosó részei, amelyeket a klímaváltozás során használhatnak terjeszkedésükhöz, mozgásukhoz a meleg (és a kihalás) elől északra menekülő fajok. Ilyen terület megnevezéséért támogatást kaphatnak a tagországok. Olaszországban látunk zsebkendőnyi helyeket, amelyeket Natura 2000 területként határoznak meg, az anyagi támogatás megérkezése után azonban már kevésbé törődnek vele. A globális klímaváltozás – amelyről most már biztosan tudjuk, hogy létezik, s azt is bebizonyították, hogy emberi eredetű okai vannak – sok helyen azzal jár, hogy drámaian csökken a termőföld, az emberek nem tudnak élelmiszert termelni, nem tudnak megélni. Az ebben érintett országok valóban azért dolgoznak velünk, mert égető szükségük van a megoldásra.
Magyar Nemzet: De érzékelik azokat a politikai és gazdasági döntéseket, amelyek a pusztító folyamatot megállíthatják?
Ivits Éva: Nem ennyire egyszerű. Ez igen lassú folyamat. Főleg azért, mert pénz beszél. Mindenkinek biciklivel kellene járnia. Nem szabadna repülnünk, állandóan le-föl kellene kapcsolni a villanyt, naponta egyszer zuhanyozni. Hatalmas viselkedésbeli változásokra volna szükség. Természettudományos területen egy emberöltő alatt szerintem nagyon nehéz megtapasztalni az elvégzett munka eredményét. Viszont ha jövőre elkészül a globális sivatagosodási atlasz, amelyen most dolgozunk, és ha ki tudunk alakítani olyan módszert, amellyel meg tudjuk mutatni, hogy mely helyeken történt sivatagosodás az elmúlt húsz-harminc évben, akkor reményeim szerint ez az eredmény pozitív döntéseket is kicsikarhat.
Magyar Nemzet: Egy efféle atlasznál fontos lehet a látványosság. Hiszen a döntéshozókat jobban befolyásolhatja mondjuk egy brutális képsor, amely hajdan viruló szántóföld pusztasággá válását mutatja be.
Ivits Éva: Csak akkor érdekli őket a kutatásunk, ha be tudjuk mutatni: e folyamatnak milyen ökonómiai-gazdasági hatása van. Adott egy alaptudomány – és annak alkalmazása; fontos megtanulni, hogy tétre menő eredményt miképp lehet úgy tálalni, hogy az szöget üssön valakinek a fejében. Ez talán már másik szakma.
Magyar Nemzet: Bemutatná e sivatagosodási atlaszt, hogy hol vannak drasztikusan érintett részek?
Ivits Éva: Európában természetesen a mediterrán területeken, Spanyolországban, a Pireneusi-félsziget déli részén, Dél-Görögországban stb. Ám nagy gond, hogy a sivatagosodásnak vagy a földdegradációnak (a termőterületek romlásának, kiesésének a termelésből) nem létezik általánosan elfogadott meghatározása.
Magyar Nemzet: Csak relatív definíció akad. Amíg kaktuszt lehet termelni, addig a föld termőterület…
Ivits Éva: Pontosan így van. De a készülő atlasznak fontos a társadalomtudományi oldala is. Mert egy dolog az, amit a szatellitképen látunk, és a másik, hogy például hányan hagyják el az érintett vidéket. S hányan költöznek a városokba, mert a klímaváltozás miatt többé nem érdemes művelni a földjüket. Ha sokan elmenekülnek egy területről, az gondozatlan lesz, ami lényeges tényezője a sivatagosodásnak.

Magyar Nemzet: Van-e a földi egységnek kapcsolata a légi egységgel? Amit a „szatellitesek” látnak, azt igyekeznek-e megerősíteni vagy cáfolni a „talajtanosok”?
Tóth Gergely: Hogyne, azt pontosan meg tudjuk mutatni, hogy a szikes terület kevesebbet terem, mint a környező területek. Komolyra fordítva a szót: vannak talajtérképeink, illetve tavaly elkészítettük Európa új szikesedési térképét, amelynek adatait összevetettük a távérzékelt információkkal. Így jutottunk arra az eredményre, hogy ha a szikes területek nőnek, akkor a folyamat iránya és mértéke nyomon követhető a távérzékelt módszerrel. A talajról azt gondoljuk, hogy nehezen változik meg – de e kérdést nagyobb összefüggésbe helyezve láthatjuk, hogy a világon az egy főre jutó termőterület kéttized hektár alatt van már. Magyarországon ötmillió hektárnyi szántó áll rendelkezésre, hazánk óriási stratégiai készlete a talaj. Fontos kérdés, miképpen tudjuk megóvni területi kiterjedését. Az egyik legnagyobb veszély a lebetonozás, vagyis a talajfedés. A világ népessége továbbra is növekszik, egyes vélemények szerint tízmilliárdnál fog tetőzni harminc-negyven év múlva. A talajkészletekre nehezedő nyomás a lakhatási és az infrastrukturális igény, másrészt az élelmiszer-szükséglet, harmadrészt az energianövények iránti igény miatt rettenetesen meg fog nőni. Tapasztaljuk, hogy az élelmiszerárak föl-le mennek, de hogy egyszer fölrobbannak, az igencsak valószínűsíthető. A kínaiakat nem véletlenül érdekli, hogy Európában milyen módon ment végbe az urbanizáció, és ez hogyan érintette a termőterületeket, másrészt pedig milyen módszerei vannak a talajdegradáció elleni küzdelemnek. Hiszen ők most mennek át ezen a folyamaton, és Kínában sokkal kisebb a rendelkezésre álló termőterület, mint Európában. De Magyarország remek helyen van a kontinensen belül. Ezért felháborító, hogy például a Balaton környékén is lebetonoznak kitűnő térségeket, óriási bevásárlóközpontokat építve azokra a részekre, amelyek a hosszú távú megélhetést, egyáltalán a környezet szűrőképességét biztosíthatnák! Arról nem beszélve, hogy a betonozás és a beépítés gyakran a városok társadalmi szövetét is szétrombolja. Úgy látszik, túl könnyen herdáljuk el e javainkat, mert nem értjük meg, hogy micsoda kincsek ezek. Magyarországon nem sok ilyen kincs van, amely hosszú távon stratégiailag versenyelőnyt jelenthetne.
Magyar Nemzet: Visszakanyarodva a kiindulóponthoz, a Közös Kutatóközpont és az unió meg a tagországok (együtt)működési mechanizmusához: van-e arra lehetőség, hogy hazánk megfogalmazzon tudományos és szakpolitikai igényeket önök, a magyar kutatócsoport felé? Például ha arra kíváncsi, mely területeket veszélyeztethet a közeljövőben szikesedés.
Tóth Gergely: Információt kérni lehet. De olyan igényt megfogalmazni, hogy mi kifejezetten azért kutassunk valamit, mert az magyar érdek, azt nem. Számomra kellemes meglepetés, hogy az Európai Bizottság mennyire nyitott: szívesen megosztja az információkat. Ám nehéz tetten érni a nemzeti érdekeket a bizottságon belül. Inkább az Európa Tanács lehet ennek terepe, ott viszont keményen megjelennek a nemzeti igények. Más kérdés, hogy az Európai Bizottságnak milyen hatáskörei vannak.
Magyar Nemzet: A magyar innovációnak milyen szerepe van az isprai JRC-részleg kebelén?
Tóth Gergely: Tartalmilag erősek vagyunk, de mint említettük, hiányzik a marketing. Az átlagos nyugati köztisztviselő nem jobb képességű, mint a magyar, mégis jobban el tudja adni magát. A kérdésnek az is fontos vetülete, hogy egy külföldi mit gondol rólunk.
Ivits Éva: Egy külföldi azt gondolja a magyarról, amit az magáról mutat. Nem ismernek bennünket.
Magyar Nemzet: Lecsapódnak ezen a tájékon is a magyar belpolitikai viharok?
Ivits Éva: A kollégák élcelődéseiben mindenképpen. Az emberek csak azt tudják Magyarországról, ami a hírekből átjön. Francia barátomnak például fogalma sincs Trianonról, csak annyit tanítottak meg neki, hogy a versailles-i békeszerződés igazságos rendet teremtett, nagy vesztesek nem voltak. A hírekben csak a skandalumot lehet eladni – így járt most Magyarország is: itt is az a kép él rólunk, hogy a magyarok ölik a cigányokat. Francia barátom cigány emberrel még nemigen került kapcsolatba. Mondok más példát: hetven esztendővel a világháború után ma is minden német náci, tudtam meg egy huszonnyolc éves holland egyetemistától. Hat évet éltem Németországban: igaz, hogy van náci pártjuk, nagyjából ötszáz fős, ez nyomatékosan átjön a hírekben, főleg, ha a náci párt tüntet – de arról már hallgatnak, hogy az ötszáz náci körül ötszázezer olyan ember állt, aki a nácizmus ellen tüntetett. Németországban még a húsz-harminc éves embereknek is hatalmas a bűntudatuk, és vezekelnek ma is mindazért, amit nagyszüleik követtek el. De ez nem érdekli a nagyvilágot.