Nem ismer hanyatlást

Egyedülálló „lelet”, a török elleni harcok (fény)korában készült bronz mozsármodell jutott vissza kézen-közön jogos tulajdonosához, a körmendi Dr. Batthyány-Strattmann László Múzeumhoz – méghozzá hatvanhat esztendővel „eltűnése” után. A rendkívül értékes műtárgy a magyar főúri műkincsek tipikus köreit járta be az 1680-as évektől 1945-ön át napjainkig. Ami nem tipikus: hogy megvan.
Olcsó, de annál igazabb kijelentés, hogy a Batthyány család arzenáljához tartozó „miniágyú” sorsában a magyar történelem minden fénye és árnyéka megjelenik. Az ismeretlen bronztárgy nemrégiben bukkant föl egy magát megnevezni nem kívánó személy jóvoltából, aki Gyürki László pápai prelátusnak ajándékozta a huszonkét centiméter hosszú és tizenkét centi átmérőjű, maroknyi, ám meglehetősen súlyos tárgyat. Gyürki aztán annak rendje és módja szerint továbbadományozta a modellt a körmendi Batthyány-kastélyban működő múzeumnak, ahol komplex vizsgálat során megállapították: a kifinomult ötvösmunkáról tanúskodó, a klasszikus harcászat korát idéző alkotás pontosan oda került vissza, ahonnan szőrén-szálán eltűnt 1945-ben, a Vörös Hadsereg „gyűjtögetőinek” ostromakor.
Hogy a körmendi múzeum egyik legjelentősebb szerzeményéről, a magyarországi fegyvertörténet kiemelkedő darabjáról van szó, azt Móricz Péter, a gyűjtemény igazgatója, a Batthyány család avatott kutatója erősíti meg. A honi história egyik legmeghatározóbb főnemesi családja, a történelmi Vas vármegyét (a Trianonnal elszakított, mai burgenlandi részeket is beleértve), azon belül Körmend életét négy évszázada irányító Batthyányak felsorolhatatlan gazdagságban adtak humanista botanikust, heves vérmérsékletű törökverő hadvezért, nádort és érseket, megfontolt államférfit, császári nevelőt, mártír miniszterelnököt a hazának – így nem csoda, ha nagy port ver fel, amikor e nagy múltú család szétszórt vagyonából egy-egy töredék jó kezekbe kerül vissza. Hiszen ez nem éppen szokványos eset a szétlopkodott, elkótyavetyélt, külföldre juttatott magyar emlékanyag „karriertörténetében”.
Amint Móricz Péter múzeumigazgatótól megtudjuk, a Batthyányaknak a XVII. században saját tüzérségük volt, a török harcokban kimagasló família maga öntette ágyúit; s az elkészült lövegek modelljei a családi gyűjteménybe kerültek. A XVIII. században Batthyány Károly, Mária Terézia győzedelmes tábornagya, II. József katonai nevelője állított össze e mintákból tekintélyes gyűjteményt, amely aztán a körmendi kastély fegyvertárába került. Ennek az arzenálnak lehetett tagja a feltehetően 1684-ben, két esztendővel Buda visszafoglalása előtt készült modell, amely most visszakerült a múzeumba.
„A mozsár domborművű díszítésekkel van ékesítve. […] Az ágyúcső másik oldalán a világgömböt hordó Atlaszt látjuk” – olvasható a Batthyány-fegyvertár 1915-ös leltárában, amely a magyarországi családi fegyvergyűjtemények között a második legjelentősebbnek a részletes leírását tartalmazza. Csakhogy a több mint ezerdarabos anyagnak legalább az egyharmada tűnt el 1945-ben, amikor az orosz katonaság elfoglalta a kastélyt, és nagy erőket fektetett abba, hogy a nemesi gyűjteményt – kardot és könyvet egyaránt – elzabrálja vagy fölprédálja. Hatszázötven fegyver menekült meg, amely a Magyar Nemzeti Múzeumba került, ám az ágyúmodelleknek szinte mind nyomuk veszett.
Pedig a török kori hadi kultúra és a magyar főnemesi „dizájn” emlékét egyszerre fölidéző műremek megbecsült alkotása volt a magyar művelődéstörténetnek: bemutatták már 1896-ban is, a millenniumi kiállításon, sőt valószínűleg az 1900-as párizsi világkiállításon is dísze lehetett a magyar pavilonnak – akkor még teljes pompájában: négy keréken guruló állványán, amely a második világháború után veszett el.
Móricz Péter büszkén mutatja az ódon igazgatói iroda asztalkáján álló bronzmodellt, amelyet hamarosan A Batthyányak nemzetsége című állandó kiállításon kívánnak bemutatni: a kormeghatározást segítő, kitalált címer, mitológiai jelenetek és alakok, növényi ornamentika – a hadviselésében is igényes és európai műveltségű, arisztokratikus értékrendű világ formakultúrája díszíti a műtárgyat. Nescit occasum – olvasható rajta a latin jelmondat. „Nem ismer hanyatlást.” Nemrégiben a burgenlandi-várvidéki Németújváron beszélgettünk az egyik utolsó magyar ajkú Batthyányval, László gróffal. Szeretnénk az ágyúnak hinni…