Szakadék

S Z I G E T V I L Á G

Kövekkel megrakott hátizsákkal a kolozsvári Garibaldi hídról vetette magát a Szamosba – a kis folyócska egyik betonsziklájára. Még húsz percig élt.
Vajon milyen bíróság ítélte volna ilyen kínhalálra?
Most, önként vállalt, gyötrelmes halála után derül ki igazán, milyen hihetetlenül szélsőséges állásfoglalások alakultak ki vele kapcsolatban. Hatvanegy évesen elvált asszonyként, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem kiemelkedő tehetségű professzor asszonyaként, irodalomtudósként, szegedi díszdoktorként, Pulitzer-díjas publicistaként – nem győzöm fölsorolni címeit – Cs. Gyimesi Éva nem volt hétköznapi ember. De vajon milyen értelemben nem volt az? Sokan szerették, alapos okkal nagyra becsülték – főként élete első szakaszában. Majd sokan meggyűlölték – főként élete második felében. A kettő között a törésvonal: az 1989-es történelmi fordulat, amely nemcsak az erdélyi életfeltételek átalakulását, hanem magánéletének radikális megváltozását is jelentette számára.
Amikor megismertük egymást, már egy évtizede jártam családostul Kolozsvárra. Férjemmel: (írói nevén) Kolozsvári Papp Lászlóval, kislányommal anyósomat látogattuk. De odavonzottak legkedvesebb barátaink is. Középpontban Lászlóffy Aladárral s az ő köreivel, Kántor Lajossal, Panek Zoltánnal és más írókkal, szerkesztőkkel. Éva nálunk tíz évvel fiatalabb, már Cs. betűvel a neve előtt (Cseke Péterné), kétgyermekes családanya. Élete centrumában áll szakterülete, hivatása: a magyar nyelv és irodalom. Láng Gusztáv, Szabó Zoltán különösen nagy ígéretként számon tartott tanítványa, aki a Babes–Bolyai-egyetem kiváló tanáraként és elmélyült tanulmányok szerzőjeként egyaránt komoly tekintélyt vívott ki. Mikor is találkoztunk? Stílusos, ha azt mondom: az ő Mindennapi nyelvünk (1975) című első könyve s a következő, Találkozás az egyszerivel (1978) értekezésének műhelymunkái között. Első mondatainktól összefűzött minket közös szívügyünk: az irodalom, ezen belül is a törekvés arra, hogy az írókat, műveket minél jobban és ellenőrizhetőbben megértsük, értékeiket közvetítsük. Vagyis a műelemzés kérdései, lehetőségei foglalkoztattak mindkettőnket.

Önvédelem fénymásolattal

Ez azokban az években történt, amikor a Ceausescu-rendszer egyre fokozottabban dicsőíttette magát s nyomorította meg alattvalóit. Bizonyos élelmiszerekhez csak jegyre és néha egész éjszakás sorban állás után lehetett hozzájutni. Sok életfontosságú gyógyszer nem volt megkapható. Természetes, hogy aki csak szolidáris volt, s megtehette, rendszeresen vitte („lopta”) át mindezt, s annyit, amennyit csak képes volt beszerezni, elrejteni, cipelni. Alapvető könyvek, folyóiratok is „létfontosságúnak” számítottak. Évának mindenképpen. Már csak ezért is rendszeres vendéggé váltam Csekééknél. Így életük egyik tanúja lettem. Gyimesi Éva az egyetemen húsz-huszonkét órát tartott gyermekei nevelése közben. Az is nyomasztotta, hogy a pártbizottság engedélye nélkül nem lehetett doktorálni. Be kellett látnia, jóindulatú kollégáinak igazuk van: kérvényeznie kell a pártszervezetbe való fölvételét. Kénytelen megtette, de élete egyik legnagyobb áldásaként tartotta számon, hogy nem vették fel.
Ebben az időben kezdődik, növekvő reumatikus fájdalmai mellett, a szüntelen visszatérő lelkifurdalás. Úgy érzi, hogy családja miatt hivatásos kötelezettségeinek nem tesz eleget – illetve hogy munkája miatt gyermekeit hanyagolja el. Úgy láttam, ez a fajta önemésztés nem racionális, a betegességig túlzott. Találkoztunk-e valaha úgy, hogy ne lett volna túlterhelt, kimerült? Elterelte a szót, ha kérdeztem. Büszkeségét sértette, s valóban semmire való ilyen helyzetben bármi részvét. Ritkán láthattuk nevetni. Éva komoly volt, sőt: komor. Ha elmosolyodott, pillanat alatt váltott vissza ebbe a zord szigorba.
Olyan feszült volt – és egyre feszültebb –, mint ahogyan egyre erősödött Romániában a diktatúra. Nem Éva volt az egyedüli, akit naponta nyomasztott: hát sohasem lesz már vége ennek, s akiben nem visszhangzott volna a felelet: önmagától – soha. Tenni kell valamit! Felelősségként, belső erkölcsi parancsként élte meg ezt. Önkéntes teherként. Nem tudta, nem akarta magát függetleníteni a tanítványait sújtó igazságtalanságoktól. Attól, hogy egyre kevesebb magyar diákot vesznek föl az egyetemre. Ezzel párhuzamosan a legtehetségesebb új diplomásokat a Kárpátokon túli iskolákba helyezték ki. 1977-től túlterhelő egyetemi feladatai mellett az erdélyi magyar irodalom előadásait is rábízzák. Rá jellemző módon nekilát, hogy alaposan megismerje a két világháború közötti magyar irodalmat s az ettől elválaszthatatlan történelmi tényeket. Félreteszi az addig megjelent, tényeket hamisító „szakirodalmat”, eredeti források alapján készül. Tisztázza, milyen előzmények vezettek Trianonhoz, hogyan alakult az erdélyi magyar identitástudat, a szépirodalom, a kritika, az intézményesülés. Egy-egy évfolyamon akkoriban tizenöt fő volt a legmagasabb létszám – nem nagy, mégis kétségtelen nyilvánosság. De később nem csak óráin vesznek részt egyre többen. Tanári továbbképzésein a pedagógusok mellett apránként megjelenik az értelmiség krémje, jeles személyiségek. Száz-kétszázötven főre duzzad közönsége. Meg van győződve arról, hogy mögötte áll, igazolja (és védi?) több nemzetközi dokumentum. Elsősorban az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, a helsinki alapokmány és más hasonló, bizalmat és ábrándot ébresztő irat. A reményt fokozhatja az a tény, hogy Románia is aláírja ezeket. Éva személyes bizakodására vall az, hogy a helsinki dokumentum fénymásolatát táskájában hordja.

Mint Gagarint

Amikor pedig megszületik az Ellenpontok című illegális folyóirat, a szerkesztőséggel való együttműködését nem is titkolja. Nehéz is lenne, hiszen maga Szőcs Géza, de a többi szerkesztő, terjesztő közül is többen tanítványai voltak. Természetesen aláírja pontokba foglalt követeléseiket. Nem veszélyt, inkább védelmet lát abban, hogy már nemcsak a magyar rádió Vasárnapi Újságjához vagy a Szabad Európához eljuttatott s ott fölolvasott levelei révén, hanem számos más csatornán is értesül a világ közvéleménye a vérforraló romániai helyzetről. Nem is csodálkozhat azon, hogy személyi lapot vezetnek róla (valójában már 1971-től), lehallgatják, követik, behívatják a Securitate, a román kommunista titkosrendőrség emberei. Minderre fölkészült már korábban. Amikor nyílt lázadás mellett döntött, eltökélten tette. Elszántan, sőt: halálra szántan. Amit nem számított a várható következmények közé, hogy ez a fenyegetettség családját is érintheti.
Kétszer is házkutatást tartanak, kézirataikat (akkor már Cseke Péterét is) elkobozzák. Újabb ok Éva önostorozására. Aztán a bekövetkező hihetetlen történelmi fordulat a legegyszerűbb embereket is megrendítette. Hát még a néhány napig tartó reményáradat, majd mindennek gyors meghiúsulása, az elkövetkező zűrzavar… Évára mindez fokozottan vonatkozik. Magától értetődő, hogy főként a „forradalom” első napjaiban az ünneplések középpontjába kerül. Ilyen fokú erkölcsi elégtételre nem számíthatott. A megelőző, több évtizedes kilátástalanságot, az állandó rettegést átmenet nélkül váltja föl az általános örömmámor, majd a frontálisan ütköző vélemények, találgatások mocsara. Már ismert s eddig rejtőző érdekek kerülnek napvilágra. De vajon fölmerült-e benne az az egyszerű tény, hogy az erkölcsi bátorság, áldozatvállalás távolról sem függ a politikától, különösen a nagypolitikától? Saját gyakorlatában a politikát s a politizálást a filozófia, sőt: etika felől közelítette. Ennek kifejtése olvasható utolsó könyve (Szem a láncban, 2009) bevezető tanulmányában is. Úgy gondolom, ez a testamentuma.
Ki tudta, ő maga tudatában volt-e annak, hogy életmentő gyorsasággal kellene kilépnie a rá irányuló reflektorfényből? Hiszen már réges-régen teljes kíméletre, hosszú, igazi (testi-lelki) pihenésre lett volna szüksége. S ezen túlmenően orvosi kezelésre, mivel egyre súlyosbodó depresszióval küzdött. Köztudottan a lelki, közérzeti szélsőségek váltakozása e betegség legnagyobb kínja és veszedelme. Egymást váltja a vigasztalhatatlan búskomorság (közeledés az öngyilkosság meredélyéhez) és ellenkezője: az irreális boldogság, a mindent akarás, a hit és önbizalom túlsága, minden akadály legyőzésének átélése. Nem tudom, lehet-e ezeknek a végleteknek dúsabb táptalaja annál, mint amivel ettől kezdve Éva érintkezik, majd ami öngyilkosságba kergeti.
Nyolcvankilenc végétől kampányszerűen nőtt népszerűsége, amelyben sok volt az őszinte, de a hamis elem is. Éva kétségtelen hitelű adu, ütőkártya lehetett érdekszövetségek játszmáiban. Hívták, vitték, mondhatnám: körben hordozták, mint Szent István jobbját, mint Gagarint annak idején. Legtöbben úgy vélik ma is, hogy a hiúságának hízelgő helyzet elkápráztatta, nagyravágyóvá tette. Lehet, hogy létezett ilyen árnyalata is a siker átélésének. De attól tartok, hogy éppen legkivételesebb erényei, képességei játszottak ártalmas szerepet ebben az életfordulatban. Számára, aki heti húsz s még több egyetemi előadást tartott nagy sikerrel, gyermekjáték volt a most megkívánt nyilatkozatok, rádió-, tévészereplések, interjúk bravúrja, akár rögtönzésként is. Hivatása teljesítésének, tanult „mesterségének” diadalát, meggyőződése terjesztésének, megszenvedett életpályájának jutalmát, csúcsát láthatta, élhette át. Végre maradéktalanul teljesítette vállalt kötelezettségeit, legyőzte életútjának kátyúit. Mindezt naponta visszaigazolhatták hirtelen gyarapodó hívei, barátai. S főként az, hogy talán önmagához illőnek, legrejtettebb hiányérzeteit, kívánságait teljesítőnek láthatta új ismerősei nagy részét. Jóhiszeműsége eredendő s a naponta diákokkal szembesülő tanár természetes magatartása.

Feldúlt sír

Sokáig – a kilencvenes évek végéig – publikációi, könyvei az eddigiekhez hasonlóan magas szintű, „törés nélkül” folytatásai eddigi szellemi eredményeinek. Az új érában elsőként a Teremtett világ című, joggal nagy sikerű „Bevezetés az irodalomba” lát napvilágot második kiadásban, végre Budapesten is. Majd – közvetlen, megnyugtató személyes tapasztalatom – a Honvágy a hazában (1993) párhuzamosan jelent meg Szeged–Kolozsvár, 1955–1992 című kötetemmel. Akkor még igazi, közös örömünkre ugyanannál a kiadónál, ugyanabban az évben. Majd egymást követik Éva irodalomtörténeti, kritikai szakmunkái. Colloquium Transsylvanicum, 1998; Kritikai mozaik, 1999. Ezt nagy szünet követi. Tíz év múlva, 2009-ben olvashattuk, olvashatjuk legutóbbi s egyben utolsó könyvét: Szem a láncban. Alcíme is világosan mutatja, hogy itt nem irodalomról van szó. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. E tízéves pauza tükrözi szakmai téren azt, hogy az irodalomnál közelebb került hozzá a politika.
Gyimesi Éva életének második fele, érdeklődése, munkálkodása egyre fokozottabban politikai, mi több: a pártpolitikák felé fordul. Főként közéleti cikkeket tesz közzé. Vajon ő látja így a helyzetet, vagy – most már – így láttatják vele? Nem tudom, mennyire merült föl benne az, hogy manipulációk eszközévé vált. Utóbbi, politikai írásai fordítják ellene az erdélyi és hazai közvélemény nagy részét. Kettőnk kapcsolata is ezért válik egyre lazábbá, majd megszakad. Amit a külvilág közvetlenül észlel, nem több, mint az, hogy Gy. É., a szeretve tisztelt egyetemi tanár, a kiemelkedően tehetséges, tekintélyes szakember, értekezés- és esszéíró, kritikus állásfoglalása, életvitele, viselkedése apránként megváltozik. Az idegrendszer tiltakozása, rohamszerű zavara, összeomlása többször nyilvánosság előtt zajlik. Pedig már meglehetősen régóta orvosi védőhálónak kellene óvnia őt. Egyre súlyosbodó depresszióval kínlódik, miközben – mint rég – minden kötelezettségének igyekszik eleget tenni. Hivatalos nyugdíjaztatása után is vezeti a doktori iskolát, közben ápolja özvegy édesanyját, gyermekei jövője foglalkoztatja felelősségteljesen. Minden téren önmagát okolja bármiféle elmaradásért, hiányosságért. Betegségei, depressziójának elhatalmasodása nem köztudott. Csak annyit lát bármely kívülálló, hogy közéleti szempontból „köpönyeget fordított”, hogy „szenvedélybeteg”, megvetni való alkoholista. Hogy megérdemli a sorsát. Gyötrelmeiről aligha alkothatnak képet. S főként az erdélyi „közvélemény” (ha van ilyen) megbocsáthatatlanul vétkesnek látja, végletesen elítéli.
Még elborzasztó, önbüntető halála után is szülővárosában, Kolozsváron feldúlják a sírját.


Lényegében Lászlóffy Aladár költészetének volt köszönhető megismerkedésünk. Nem érzem a sors véletlenének azt, hogy az ő halála, temetése napján hívtam föl Évát, hosszú szünet után. S szintén az Aladárra emlékezés hozott össze minket személyesen. Ő is fölszólalt, beszélt a költőről emlékeit idézve. Ellágyulva mentem el Évához. Tavaly, május 26-án találkoztunk. S ott, Kolozsváron írta utolsó könyvének belső címoldalára: „Közel negyven év érték- és mértékközössége köt öszsze, drága Klári, még akkor is, ha mostanában oly ritkán találkozunk. A régi szeretettel.” Bár megszakadatlan lenne ez a közel negyven év! S bár ne kellene kiegészítenem a „mostanában ritkán találkozunk” tényét azzal, hogy a „ritkán találkozás” közel húsz évet jelent! Bár ott tarthatnánk, vagy visszatérhetnénk arra a közös hullámhosszra, együttműködésre, mint amikor nagyszerű, Forró gyémánt című tanulmányával megörvendeztethettem Nemes Nagy Ágnest, aki ezt az írást addig nem ismerte! Személyes találkozások követték mindezt, s az az Ágnestől kapott levél, amelyben nagy büszkeséggel és szolidaritással gratulált Évának vakmerő helytállásáért. (A levél fénymásolatát Éva is eltette, s valószínű, a Securitate is az első házkutatás után.) Közel húsz éve vált az addig felhőtlen barátságunk egyre növekvő eltávolodássá, sőt szakadékká. Egyre vékonyabbá lett a kettőnket összekapcsoló szellemi szál. S gyakorlatilag magam szakítottam el ezt a szálat, miután azt kellett tapasztalnom, hogy ellenkező utakon járunk, s még nehezítem is az életét.
Azt sem gondolnám esetlegesnek, hogy első, komolynak látott munkáink egyik közös témája, alanya Lászlóffy Aladár, az ő költészete volt. S tavalyi, utolsó találkozásunk idején ugyancsak ez merült föl: a 2007-ben, a költő hetvenedik születésnapján megjelent Lászlóffy-monográfiámban elsőként rá hivatkoztam mint – meggyőződésem szerint – a költő legközelebbi, legértőbb interpretátorára. S „legutóbbi” – legutolsó – találkozásunkkor nem győzte hangsúlyozni: föltétlen írni akar erről. „Nem azért, mert ígértem, hanem azért, mert ez az, ami föltétlenül érdekel.” Igen, utolsó könyve bevezetésében, önvallomásában írja: „Nem lettem igazából az, ami leginkább szerettem volna lenni: kizárólag magyar nyelv- és irodalomtanár. Esetleg szaktudós, igazi profi a filológiai tudományok valamelyikében.” Makacsul gondolom azt: ha Éva nem tér le (nem térítik le) eredeti, választott pályájáról, ma is élne, s talán boldog is lehetne – amit mérhetetlenül kiérdemelt.
Mérhetetlen, sajgó búval, szívvel köszönök el tőle.